Kőkemény sarcolás lágy médiakísérettel

Magyarországon a többségi média nemcsak önálló hatalmi ágként viselkedik, de számos olyan feladatot is magára vállal, ami a gyakran hivatkozott nyugati demokráciákban nem az ő kompetenciája. Nemcsak a virtuális médiapártot, az SZDSZ-t tartják hosszú ideje életben, de előszeretettel sztárolnak kedvenc, tetszés szerint behelyettesíthető, még az európai, demokratikus, mérsékelt jelzőt is kiérdemlő jobboldali pártot is. Ezt a szerepet korábban az MDNP, most éppen az MDF tölti be. Itt természetesen számukra a legfontosabb szempont az adott párt konstruktivitása, azazhogy rajta keresztül az esélyes és valóban jobboldali politikai alakulat vég nélkül revolverezhető legyen.
A hazai média egyik legjellemzőbb tulajdonsága a tényekkel szembeni immunitás, a korábbi, jól bejáratott, s szellemi fegyverként kiválóan használható előítéletek melletti makacs kitartás. Ennek egyik legjellemzőbb példája az az általános hitetlenkedéssorozat, ahogyan egyik ámulatból a másikba esve szemlélik az elmúlt hónapokban a jobboldalon történteket. Hiszen számtalanszor leírták, hogy a Fideszhez képest a sztálini bolsevik párt a 30-as évek végén demokratikus vitaklub volt. S ahol állítólag még a pártszékház büféjének menüjéről is személyesen Orbán Viktor döntött. És most tessék: az önkormányzati választások jelöltállításai során eltérő érdekek artikulálódnak, sőt helyi szervezetek egyes esetekben ellentmondanak a pártközpont javaslatainak. Sőt még az is előfordul, hogy egyes fideszes politikusok kilépnek a pártjukból. Az, ami minden demokratikus pártban természetes, most általános megdöbbenést vált ki a fősodratú médiában. De ez, természetesen nem a korábbi klisék óvatos felülvizsgálatát, esetleg a tévedések halk beismerését eredményezi, hanem azonnal a Fideszen belüli válságról, leszámolásokról, lázadásokról cikkeznek. Hogy mit jelent egy valódi párton belüli leszámolás, ahhoz elég emlékezetünkbe idézni azt a kíméletlenséget, ahogyan Angela Merkel kiszorította a CDU elnöki posztjából elődjét, Wolfgang Schäublét vagy eltávolította a frakció éléről a veszedelmes konkurensnek tartott kiváló pénzügyi szakembert, Friedrich Merzet. Vagy, ha vigyázó szemünket Párizsra vetjük, akkor láthatjuk, a konzervatív tábor elnökjelöltségéért folytatott küzdelemben De Villepin és Sarkozy már eddig is számos, övön aluli ütést vitt be a másiknak. Pedig ezek azok a címek, ahonnan a nagy politikai illemtanár, Debreczeni József szerint tanulnunk kellene a civilizált jobboldaliságot.
Ebben a baloldali csodálatoskodásban benne foglaltatik az is, hogy amíg számtalan elemzés taglalta Orbán Viktor Fideszen belüli, állítólagosan a demokrácia határait is fenyegető hatalomkoncentrációját és ennek veszélyeit, addig Gyurcsány ténylegesen vezérelvűvé tette az MSZP-t. Egy olyan párttá, amellyel mindent megtehet, a hatalom megszerzése és megtartása érdekében nyíltan szembemehet a tagok és választóik túlnyomó többségének legelemibb érdekeivel. Miközben a mostani kormányfő minden elődjénél jobban központosít, addig ez ellen szinte csak a polgári sajtó emel szót. S amíg a jobboldali lapok színes, kemény, néha kíméletlenül sarkos vitában keresték a polgári erők vereségének okait, addig a fősodratú média képtelen meghaladni „az érted haragszom, nem ellened” pozícióját, és védi az éppen aktuális, védhetetlen kormányzati lépéseket.
Ebbe a láthatóan elkeseredett védekező küzdelembe tartozik az a feltűnő értetlenkedés, amivel a többségi média a Fidesz azon követelését kíséri, miszerint a kormány nevezze meg végre már a költségvetés összeomlásának, és az ennek következtében kibontakozó pénzügyi válság felelőseit. Pedig, ha történt a választások óta fontos és helyes politikai tett a polgári oldalon, akkor az a Fehér könyv elkészítése volt. Hiszen az első polgári kormány számos hibát követett el, de talán egy sem járt olyan súlyos következményekkel, mint az 1990-es hatalomra jutást követő leltárkészítés elmulasztása. Persze sok mindent lehet a frissen megalakult Antall-kabinet mentségére felhozni, mégis aligha vitatható bukásának meghatározó okát jelentette, hogy az elmaradt állapotfelmérés következtében a posztkommunista utódpárt és a társutas SZDSZ az ország gazdasági nehézségeiért, társadalmi bajaiért a felelősség nagy részét az új kormány nyakába varrhatta. A közvélemény nagy részével már 1990 őszére sikerült elhitetni, hogy „Antallék” verték szét a jól működő nagyüzemeket, a termelőszövetkezeteket, s ideológiai rövidlátásból vagy éppen más ködös ok miatt ők adták fel a mitikus keleti piacokat. Amelynek visszaszerzésére, mint fontos mellettük szóló érvre – ismerve az általuk félrevezetettek gondolkodásmódját – hol nyíltabban, hol burkoltabban minden választás előtt ígéretet tesz az MSZP.
A kormánypártok most ugyanezzel a felelősség-összemosással próbálkoznak, amikor a vágtató költségvetési hiányt és az ebből fakadó gazdasági bajokat az elmúlt 16 év bűneként kívánják tálalni. Kirívó szemtelenségükben egyrészt kimondatlanul is elismerik, hogy bár tudtak a bajokról, az utóbbi négyesztendős kormányzásuk alatt semmit sem tettek azok felszámolásáért. Másrészt úgy viselkednek, mint a vendéglőben az étlapot végigevő üres zsebű utazó, aki odaszól az egyetlen kávét elfogyasztó ismeretlen asztaltársához; ugye, fele-fele alapon fizetünk? No igen, a baloldaliak mindig is ilyen gavallérok voltak, pedig az ismert Lenin-vicc parafrázisaként akár mindenért átháríthatnák a felelősséget – beleértve az idei árvizeket is – „aZorbánra” és a Fideszre.
Van ebben az erőlködésben a tragikomikus elemek mellett valami megható is, ahogyan a baloldali-balliberális sajtó legújabb, a megkerülhetetlen lakossági megszorítások kezdetű mantráját ismételgeti. Úgy téve, mintha tényleg minden vitán felül álló tudományos evidencia volna a válság oka, az, hogy a lakosság túl sokat költött, s most ideje, hogy kamatosan visszavegyenek tőlük mindent. Még ha ebben a kormányzati okfejtésben lenne is némi igazság – miszerint szükség van a megszorításokra –, akkor is árulkodó a kabinet ama szándéka, hogy hogyan kívánja a terheket elosztani.
Látható, hogy ideológiai okokból a vidék nem számíthat kegyelemre. Azt a tényt, hogy a kistelepüléseket önkormányzataik mellett még a vasúti szárnyvonalak lehetőségétől is megfosztják, aligha lehet másként értékelni, mint tudatos halálra ítélésüknek. A várható pénzügyi hozadék – még a kormány is csak néhány milliárdos megtakarítással számol – minimális, s egy szó sem esik a döntés várható következményeiről, mi történik az egyszer s mindenkorra feleslegesnek ítélt és ezért leírt kistelepülésen élőkkel. Hasonlóan világos ideológiai alapon kívánja megszorításaival a kormányzat a középosztályt sújtani, amely ha megszabadulna a rá nehezedő pénzügyi és eszmei súlyoktól, egy öntudatos nemzeti politikai bázist jelenthetne. Persze csak akkor, ha valakinek ilyen céljai lennének. Azt, hogy a kormány egyáltalán nem rendelkezik semmilyen társadalomképpel, azt talán a legjobban a mind drámaibbá váló demográfiai helyzettel szembeni teljes érdektelensége jellemzi a legjobban. Akkor, amikor az e tekintetben talán ideológiai okokból legelvakultabb német testvérpártjuk, az SPD is hajlandó már nyíltan beszélni a demográfiai változásnak nevezett folyamat immár feltartóztathatatlan következményeiről. A 25 éve csökkenő Magyarországnak alig egy évtizede van vissza, hogy amint ez a Szövetségi Köztársaságban már gyakorlatnak számít, pusztán a keresők számának csökkenése miatt kelljen a jóléti ellátásokat folyamatosan csökkenteni. Ebben a helyzetben a kormány semmit sem tesz, hogy növelje a gyermekvállalási kedvet. Az ország utolsó tartalékát jelentő határokon túli magyarok esetében pedig Göncz Kinga képes lenyilatkozni, hogy Budapest Bukarest uniós csatlakozását követően védeni kívánja majd tőlük munkaerőpiacát. De senki sem veti fel azt az egyszerű kérdést, hogy ki fog itt dolgozni?
Mialatt Gyurcsány Ferenc a védtelen és felkészületlen Magyarországra öntött globális piaccal gyengíti a számára nem kívánatos társadalmi csoportokat, aközben a mértékadó baloldali sajtó az ellenzéken kéri számon a költségvetés rendbetételét. Hol van akkor a demokráciáért oly hősiesen aggódók kórusa, amikor a kormány alig három hónappal a helyhatósági választások előtt radikálisan módosítani kívánja a játékszabályokat? Érdekelnek még a nemes elvek valakit?

A szerző történész