Közeleg a végítélet

A nemzetközi sajtóban egyre több olyan cikk jelenik meg, amely Magyarország súlyos gazdasági helyzetére hívja fel a figyelmet, nem elhanyagolható valószínűséggel azt is kilátásba helyezve, hogy az elkövetkező egy évben a latin-amerikai vagy az ázsiai pénzügyi válsághoz hasonló összeomlás következhet be. A magyar gazdaságot nemrég még pozitív színben feltüntető Financial Times például július 3-i számában azt írta: „Nem beszélhetünk ugyan még közép-európai pénzügyi válságról, de reális az esélye annak, hogy az a következő évben megtörténik.” Aki rendszeresen olvassa a Financial Timest, tudja, hogy cikkei politikailag-ideológiailag sokszor elfogultak vagy felszínes „szakértői” véleményekre épülnek, ám ezúttal az FT elemzői aligha tévednek.
Közgazdasági elméleti háttér
A magyar, de általában a nemzetközi gazdasági helyzet megértéséhez elengedhetetlen a közgazdasági elméletek legalább felszínes ismerete, mert egy-egy ország helyzetét nem a valóságnak vagy a gazdaságtörténeti tapasztalatokból levonható következtetéseknek megfelelően, hanem az uralkodó elmélet tantételeihez viszonyítva ítélik meg. Ez anynyit jelent, hogy a nemzetközi elemzői kör és a gazdasági szaksajtó nem aszerint fogja a magyar gazdaságpolitikai intézkedéseket megítélni, hogy azok mennyiben oldják meg az ország gazdasági problémáját, hanem abból a szempontból, hogy azok mennyire felelnek meg az uralkodó közgazdasági elméleteknek, illetve azoknak az érdekeknek, amelyeket ezek az elméletek kiszolgálnak. Tudni kell ugyanis, hogy a gazdasági fejlődést számtalan, elsősorban társadalmi tényező befolyásolja, és a közgazdászoknak valójában fogalmuk sincs, hogy a gazdaság ténylegesen hogyan működik, ennek ellenére az idők során akadtak közöttük bátrak vagy inkább gátlástalanok, akik a gazdaság működésének biztos receptjével álltak elő. Ilyen recept a jelenleg uralkodó neoliberális ideológia, amely azért „neo”, mert ilyen már volt. Ludwig Erhard német kereszténydemokrata politikus, a német gazdasági csoda atyja szerint e gazdaságpolitikának köszönhették a németek Hitler hatalomra jutását. Az elmélet dióhéjban azt állítja, hogy a piac, ha az állam nem avatkozik bele a folyamatokba, mindent optimálisan, de legalábbis az állami beavatkozáshoz képest jobban old meg. Emiatt az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, az állam jövedelem-újraelosztó szerepét a minimálisra kell csökkenteni, amelynek eszköze a költségvetési kiadások lefaragása, a társadalmi szolgáltatások (egészségügy, oktatás stb.) piacosítása, és ennek ellentételeként az adók csökkentése, amely egyébként stimulálja, vagyis felgyorsítja a gazdasági növekedést. A jövedelemkülönbségek ugyan e politika mellett nőnek, de a felgyorsult növekedés, továbbá amiatt, hogy a módosabbaktól „lecsorog” valami, a szegények a növekvő jövedelemkülönbségek ellenére jobban élnek, mint egyébként (a neoliberális politika nélkül). Ez ma az angolszász világban és Európában az uralkodó közgazdasági elmélet, amelyet (több, itt nem említett kiegészítő részével egyetemben) Josef Stiglitz, a Világbank valamikori főközgazdásza washingtoni konszenzusnak nevezett el. Bár a konszenzus washingtoni, nem annyira amerikai, mint inkább a nemzetközi tőke érdekeit fejezi ki – szemben a nemzetállami (akár amerikai) érdekekkel.
Reálgazdasági elméleti háttér
A neoliberális elmélet kritikája mellett azt azonban látni kell, hogy vannak olyan változások, amelyek a gazdasági finanszírozás újragondolását igénylik. Ilyenek a sokszor emlegetett demográfiai változások, de ami még inkább hat, az a termelékenység eltérő növekedése a termelő és a szolgáltató szférában. Míg mondjuk egy autó előállításához szükséges emberi munka az elmúlt évtizedekben talán az egytizedére csökkent, vagyis a termelékenység tízszeresére növekedett, az orvos ugyanannyit foglalkozik a beteggel, mint régen, sőt talán a sámán is ugyanannyi ideig ugrál körülötte, vagyis a szolgáltatások terén nem vagy alig növekszik a termelékenység. Emiatt a szolgáltatások ára relatíve növekszik a termelő szférában előállított termékek árával szemben (mert relatíve több munkaerőt igényelnek). Ez a valóságban úgy jelentkezik, hogy az eddig Európában általában központi forrásokból finanszírozott társadalmi szolgáltatásokra egyre többet kell fordítanunk. Emiatt a központosított jövedelmek GDP-hez viszonyított aránya történelmileg növekvő tendenciájú, és ezt még az elmúlt évtizedek neoliberális (a közszolgáltatásokat piacosítani kívánó) politikája sem volt képes visszafordítani. A finanszírozás kérdése azonban reális, és elvben két megoldás van. Vagy azt mondjuk, hogy mi (magyarok, németek, franciák stb.) egy társadalom (nemzet) vagyunk, akik alapvetően szolidárisak egymással, ezért az alapvető közszolgáltatásokat (például oktatás, egészségügy) a közösből finanszírozzuk (és megfizetjük az ehhez szükséges adókat), vagy pedig azt, hogy mindenki fizesse meg az oktatás, egészségügy stb. piaci árát, legfeljebb a legszegényebbeknek segítünk valahogy. Ez két megoldás eléggé eltérő társadalmi berendezkedéssel jár. A neoliberális ideológia az utóbbit preferálja, ezért mindent elkövet, hogy a közszolgáltatásokat piacosíthassa, még azt sem átallva állítani, hogy nincs más megoldás.
A magyar gazdaság helyzete
A magyar gazdaság helyzete lényegesen rosszabb annál, mint amiről a közvélemény az utóbbi időben értesült. Sőt még annál is rosszabb, mint amit a politikusok tudnak róla, akiket gazdasági tanácsadóik különböző okokból (ezek egyike a tudatlanság lehet) gyakran félrevezetnek, ezért azt gondolják például, hogy dübörög a gazdaság, holott épp az összeomlás szélén áll.
Az az állítás, hogy a gazdasági problémák az utóbbi néhány évben alakultak ki, szintén téves. Bárcsak így volna! Akkor a megszorítások talán érnének valamit. Sajnos a mai gazdasági problémák harminc év sorozatos rossz gazdaságpolitikai döntéseire vezethetők vissza. Nincs itt hely valamenynyit felsorolni, de talán a legfontosabbak megemlíthetők. A hetvenes éveknek az a döntése, hogy a kőolajár-robbanás miatt keletkezett deficitet kölcsönből finanszírozzuk, adósságcsapdába vitte az országot. Hiába fizettük vissza az eredetileg felvett összeget már a nyolcvanas évek elején, a magas kamatok miatt eladósodottságunk (nettó forrásbevonás nélkül is) tovább nőtt. A rendszerváltáskor fülig el voltunk adósodva, a húszmilliárd dollár bruttó adósság mellett a nettó adósság 14 milliárd dollárt tett ki, ebből a nettó forrásbevonás mindössze egymilliárd, a többi felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség. A rendszerváltáskor lehetőség lett volna az adósság jelentős részének leírására, ha ebben a magyar kormány eltökélt lett volna (mint a lengyelek, politikai pártra tekintet nélkül). A magyar kormány nemzeti liberális közgazdászainak azonban az volt a véleményük, hogy nem úri dolog adósságelengedést kérni, így a dolog elmaradt – tovább cipelve az óriási adósságterhet.
De mintha ez nem lett volna elég, egy sorozat olyan intézkedést vezettek be, amely a magyar vállalkozókat gyakorlatilag tönkretette, hazai és nemzetközi piacaikat átadta a külföldi versenytársaknak, továbbá a költségvetést eladósította. Ezek az intézkedések voltak – többek között –: a külkereskedelem liberalizálása, a számviteli törvény, a pénzintézeti törvény, a jegybanktörvény és a csődtörvény, amelyek megteremtették ugyan a liberális piacgazdaság alapfeltételeit, de egyben tönkretették a magyar gazdaságot, kialakítva azt a külkereskedelmimérleg-hiányt, amely a külföldi adósságot és tartozást tovább növelte. Később a külföldi „befektetőket” favorizáló privatizáció jelentősen tovább rontott a helyzeten. Itt nincs hely az egyes intézkedések okainak, szükségességének és hatásainak elemzésére, ezért csak néhány mondattal jellemezném azokat. Általában az intézkedések a „valódi” liberális piacgazdaság megteremtését szolgálták – ez volt az ok. Hogy szükség volt-e rájuk egyszerre, az még akkor is vitatható, ha tudjuk, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ez irányba nyomta az országot (és persze minden más országot is, ahol felbukkantak). Valójában a hazai, döntési helyzetben lévő közgazdászokat nemigen kellett ebbe az irányba nyomni, mert liberálisabbak (doktrínerebbek) voltak, mint akik nyomták őket, egyes intézkedéseiken még a józanabb világbankosok is csodálkoztak. Ez a csodálat egyébként a mai napig megmaradt, legutóbb az ez év eleji áfacsökkentésen csodálkozott a nemzetközi gazdasági sajtó. A külkereskedelem liberalizálása gyakorlatilag tönkretette a náluk sokszorta tőkeerősebb vállalatokkal versenyezni természetszerűleg nem tudó hazai vállalatokat, amelyek helyzetét a számviteli és pénzintézeti törvény és nem utolsósorban a csődtörvény szigorú előírásai tovább rontották. A jegybanktörvény azzal, hogy (az inflációs nyomást mérsékelni akarván) előírta: a költségvetési hiányt (magas kamatozású) államkötvénnyel kell finanszírozni (az „inflációs adó” helyett), eladósította az államháztartást. Persze elméleti piacgazdasági alapon mindegyik intézkedést igazolni lehet, csakhogy az eredmény a magyar gazdaság tökéletes tönkretétele, ami elsősorban a fizetési mérleg növekvő hiányában és az ország további eladósodásában mutatkozott meg.
A helyzet 1994-re annyira romlott, hogy a fizetésképtelenség és az ezzel járó gazdasági összeomlás elkerülése érdekében a kormány kénytelen volt megszorító intézkedéseket bevezetni, ez volt a Bokros-csomag. A csomagról annyit, hogy elsősorban a költségvetési kiadásokat akarta lefaragni (szemben a jelenlegi Gyurcsány-csomaggal, amely elsősorban a bevételeket akarja növelni), és részben leértékeléssel, részben átmeneti importilletékkel közvetlenül is javítani kívánta a külső egyensúlyt. A csomag színtisztán a neoliberális elveknek felelt meg, így nemzetközi fogadtatása kedvező volt. Mivel egyúttal jelentősen megnövelte a magyar államkötvényekre fizetett kamatot, továbbá nagyvonalú privatizálásba fogott, jelentős tőkebeáramlás kezdődött, ami átmenetileg elfedte a gazdaság növekvő külső egyensúlyi problémáit, de ezek később – most – még erőteljesebben jelentkeznek.
Az intézkedések duális gazdaságot alakítottak ki Magyarországon, amelynek az a lényege, hogy van az országban néhány tucat nemzetközi nagyvállalat, amely gyakorlatilag minimális munkaerőt használ fel összeszerelő célra, de egyébként nem sok köze van a magyar gazdasághoz: alkatrészeit importálja (mondjuk Kínából), késztermékeit pedig az unió nyugati felében (például Németországban) adja el. E néhány tucat vállalat termelési felfutása igen gyors volt, ez adta az ipari növekedés és a GDP-növekedés jelentős részét (innen a Kóka-féle dübörgés). Ugyanakkor a gazdaság magyarnak tekinthető része gyakorlatilag az 1993-as mélypont körül stagnál, és importját exportjával csak mintegy 40 százalékig tudja fedezni. Növekszik a külkereskedelmi mérleg hiánya, miközben a korábban bejött tőke által kivitt jövedelem is egyre nagyobb lesz, hihetetlen mértékben rontva a fizetési mérleg egyenlegét (fizetési mérleg = kereskedelmi mérleg plusz szolgáltatások és jövedelmek egyenlege). Míg a Bokros-csomagot megelőző évben, 1994-ben 2 milliárd euró volt a fizetési mérleg hiánya, jelenleg (2005-ben) annak több mint háromszorosa (6,4 milliárd euró), és majdnem teljes egészében a tőkejövedelmek teszik ki. Ez annyit jelent, hogy – még ha a megszorító intézkedések nyomán javulna is a külkereskedelmi egyenleg – a finanszírozási igényt az itt már felhalmozódott tőkén realizált jövedelmek (azok kivitele vagy újra befektetése) határozzák meg. Vagyis teljes egészében ki vagyunk szolgáltatva a befektetőknek. A nemzetközi kockázatot értékelő Moody’s a külső sebezhetőséget mérő indexe szerint (az index a rövid távú kötelezettségeket viszonyítja a nemzetközi tartalékokhoz) Magyarország egy fenntarthatatlanul magas, 240-es szinten áll. A világ összes országa közül mindössze hét ország van a 200-as érték felett, köztük – Magyarország mellett – Belize és Ecuador.
A legnagyobb baj azonban, amivel sajnos a politikusok nincsenek tisztában, hogy a helyzet – legalábbis a szokványos közgazdasági számítások szerint – megoldhatatlan. Hiába fogják ugyanis vissza a jövedelmeket, növelik a költségvetési bevételeket, ami a külső egyensúly szempontjából számít, az a fizetési mérleg egyenlege, márpedig azt, mint említettük, ma már a korábban bejött tőkén realizálható jövedelem határozza meg. Amit a kormány el tud érni, az csak az, hogy iszonyatos áldozatok árán az elkerülhetetlen összeomlást elodázza, mint ahogy azt a Bokros-csomag is tette, ugyanis a hiányt elsősorban csak a benn lévő, már most is elviselhetetlenül magas spekulációs tőke további növelésével lehet fedezni.
Mindezért ki a felelős?
A pártok a kialakult helyzetért egymást vádolják, ami teljesen meg is felel az uniós normáknak. Látni kell azonban, hogy a jelenlegi gazdasági problémák nem egyik napról a másikra, hanem harminc év sorozatos rossz döntései nyomán keletkeztek, amikor is mindig lehetőség lett volna a korrigálásra, ha a józan ész valahogy a felszínre tudott volna vergődni. De akik közel álltak a tűzhöz, és valószínűleg ismerték a helyzet súlyosságát, hallgattak, takarván a maguk felelősségét; akik sejtették, hogy merre mennek a folyamatok (gondolok itt a magyar közgazdász társadalom széles rétegeire, akadémikusokra, egyetemi tanárokra stb.), azok pedig tudatlanságból, restségből, félelemből (kérem, mindenki húzza alá a reá vonatkozót) nem tettek érdemleges lépéseket. Kétségtelen, nem volt célszerű az uralkodó közgazdasági felfogással szembehelyezkedni, mert az a mondjuk legfeljebb két tucat közgazdász, aki mégis tiltakozott valamilyen formában, a közgazdasági élet perifériájára szorult, és el kellett viselnie, hogy mindenfajta (jobb, bal) szélsőségesnek vagy tudatlannak minősítsék. Jellemző, hogy a 2004. évi közgazdasági vándorgyűlésen (amikor a problémáknak már minden számolni tudó ember számára világosnak kellett lenniük) mindössze egy szekcióban került sor a gazdasági egyensúly tárgyalására, és ott is úgy, hogy két, az ellenzékhez közel álló közgazdász említette a bajok lehetőségét, egy kormánypárti pedig azt állította, hogy a gazdaság majd „kinövi” őket. Kormányoldalról egyedül Békesi László panaszos hangú cikke figyelmeztetett az egyensúlyvesztés felgyorsulására, ami – mit gondol a kedves olvasó, melyik szaklapban jelent meg? – az Élet és Irodalomban látott napvilágot, igaz, még 2003 nyarán, tehát három évvel ezelőtt. Ám Békesi sem próféta a saját hazájában, nem hallgatott rá senki. Elgondolkodtató, hogy a közgazdászok nyakába se lehet teljes egészében varrni a dolgot, hisz azért a légkörért, amelyben nem lehet a valóságot feltárni, nemcsak a közgazdászok, hanem az egész politikai elit felel. Az meg a nép egészéből való: birka népnek szamár vezetői vannak – ahogy azt az elmúlt száz év magyar történelme többszörösen bebizonyította. De ebbe most nem menjünk bele…
A Gyurcsány-csomag
A Gyurcsány-csomag, mint említettük, eléggé eltér a Bokros-féle klasszikus (IMF ajánlotta) megszorítócsomagtól, mert nem a kiadások lefaragása, hanem a bevételek növelése áll a középpontjában. Hatásában persze ez is a reáljövedelmek csökkenésével és a gazdasági növekedés lassulásával jár, de (legalábbis induláskor) másképp osztja el a terheket, mint a Bokros-csomag. Később persze az ígért államháztartási reform ismét a Bokros-csomag irányába mozdul el, vagyis a kisebb jövedelműek viselik majd – mindenekelőtt egészségügyi kiadásaik növekedése miatt – a jelentősebb terheket. A Gyurcsány-csomag, pont a klasszikustól eltérő mivolta miatt, kevésbé lesz alkalmas a befektetők meggyőzésére, mint a Bokros-csomag, ezért valószínűleg menet közben súlyosbító intézkedésekre kerül sor, vagy pedig bekövetkezik a Financial Times által megjósolt valutakrízis. A legnagyobb probléma azonban az, hogy a csomag legfeljebb elodázza a forint összeomlását, de az adósságtartalékokhoz vagy a magyar vállalatok exportképességéhez mért arányát aligha tudja érdemlegesen csökkenteni: tehát legfeljebb csak haladékot, nem megoldást jelent. Ahogy ezt a latin-amerikai országoknál megfigyelhettük, a krízishelyzetek ismétlődni fognak az életszínvonal széles rétegek számára tartós visszaesése, jobb esetben stagnálása mellett. Lehet, jobb lenne, ha a pénzügyi összeomlás előbb következne be, mert akkor talán végre felszínre kerülnének a valódi problémák, és szembesíteni lehetne velük az ország szellemi vezető rétegét, ami az első lépés lenne a megoldás felé. Egyébként Gyurcsány e tekintetben meglepő fordulatot tett, amikor nemrég kijelentette, hogy megfigyelése szerint a járulékok csökkentése az elmúlt években nem járt a munkahelyek bővülésével vagy az egyensúly javulásával. Ez nem azért érdekes, mert megfelel a valóságnak, hanem mert a neoliberális elmélet egyik alapját kérdőjelezi meg. Ismerve Gyurcsány öntörvényűségét, ha még néhány statisztikai vagy gazdaságtörténeti adatot megnéz, teljesen szembekerülhet a neoliberális ortodoxiával. Nyilván akkor fogják leváltani.

A szerző közgazdász