Mikor 1997-ben az egykori maoista Stéphane Courtois és történésztársai kiadták A kommunizmus fekete könyvét, hatalmas vihar támadt a francia közéletben. A francia baloldal ugyanis őrjöngve utasította el a könyv alaptézisét, miszerint a kommunizmus – hasonlóan a nácizmushoz – lényegénél fogva gyilkos és emberellenes eszme lenne.
Miközben a kelet-európai jobboldali számára Courtois ezen véleménye már-már banális közhelynek tűnhet, a nyugati baloldali értelmiség ugyanilyen evidenciaként kezeli a kommunizmus erkölcsi fölényének gondolatát. A nyugat-európai „társutas” értelmiség számára csak a nácizmus jelenti az abszolút Rosszat, amelynek 1945-ös veresége – ennek megfelelően – valamiféle metafizikai és metapolitikai tartalommal felruházott morális diadallá stilizálódott a nyugati történetírásban. És ez a történetírás sohasem felejti el, hogy a Gonosz elpusztításában Sztálin is részt vett, aki tehát legfeljebb csak relatív lehet gonosz. Ahogy számos baloldali ma is mondja: Sztálinnak csak az eszközei, de nem a céljai voltak emberellenesek. Hiszen – kérdezhetnék a nyugati balosok – van-e szebb és üdvösebb eszme az egyenlőség és testvériség szívet melengető gondolatánál? A kommunizmus története ebben az interpretációban mint egy kisiklott gyönyörű eszme története jelenik meg – ezzel szemben a nácizmus esetében a céljait is megvetendőnek tartják Nyugaton. Nincs tehát nagyobb bűn ma Európában, mint a kommunizmust és a nácizmust azonos módon el- és megítélni. Olyan gondolatbűn ez, amelynek elkövetésétől még a kereszténydemokrata és konzervatív politikusok is óvakodnak, s csak néhány outsider – vállalva a kitaszítottság és lenácizottság ódiumát – mer Nyugat-Európában is úgy gondolkodni, ahogy az a kelet-európai jobboldali körökben magától értetődőnek számít.
2000-ben jelent meg Alain de Benoist, a Nouvelle Droite világhírű filozófusának könyve Communisme et nazisme címen, amelyben a szerző precíz érveléssel és történelmi tények idézésével cáfol meg fejezetről fejezetre egy-egy, a kommunizmus erkölcsi kiválóságát bizonyítani hivatott, Nyugaton dogmaként kezelt tézist. A könyv alapüzenete a totalitarizmus elutasítása (amely az új jobboldal ideológiájának is a lényegét adja), de a totalitarizmus fogalmát – ahogy azt egykoron a neves német–amerikai filozófusnő, Hannah Arendt is tette – a kommunizmusra is kiterjesztette. A könyv ismét hatalmas botrányt keltett, de a baloldali dogmákat ez sem tudta megingatni. Az 1997 óta beinduló, valamelyest szabadabb és élénkebb viták azonban bátorítást adnak az antikommunista politikusoknak is. Most éppen a francia jobboldal 64 képviselője támogatta aláírásával a Bruno Gilles (UMP) benyújtotta törvénytervezetet, amely november 9-ét, a berlini fal leomlásának napját a kommunizmus áldozatainak emléknapjává tenné egész Franciaországban. A francia politikus szerint – ahogy azt a Figarónak nyilatkozta – „semmi
sem igazolja a XX. századot vérrel beszennyező két totalitarizmussal való eltérő bánásmódot”. Franciaországban, ahol Lionel Jospin egykori kriptotrockista miniszterelnök a „XX. század legnagyobb eseményének” nevezhette az 1917-es proletárforradalmat, bátor és felettébb veszélyes tett ilyen kemény antikommunista kijelentést tenni.
A tervezetet támogatásáról biztosította az ismert munkásváros, az 1935-től 2001-ig kommunista irányítású Seine-Saint-Denis jelenlegi liberális (UDF) polgármestere, Jean-Christophe Lagarde is. A polgármester már megválasztásakor bizonyította antikommunista elkötelezettségét, amikor is a rue Lénine-t, arra hivatkozva, hogy Lenin bűnöző volt, átneveztette.
„A kommunista rezsimek intézményesítették a terrort; mindezt hajlamosak vagyunk elfelejteni a berlini fal leomlása óta” – mondja egy másik aláíró, Philippe Vitel (UMP). A javaslat immár a francia nemzetgyűlés előtt van, de kérdéses, hogy – a nemrég elhunyt nagy gondolkodó, Jean-Francois Revel kifejezésével élve – a falak a fejekben is leomlottak-e.
A szerző politológushallgató
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
