Magyarország Kft.

A kft. betűszó korlátolt felelősségű társaságot jelent. Sokszor eszembe jutott, amikor üzletemberekből lett politikusaink nyilatkozatát hallottam az utóbbi hónapokban. S valóban: a politikus korlátolt felelősségű. Időben. Addig viszont, amíg a népakarat magas polcon tartja, mindnyájunk nevében intézkedhet.
Mondhatnánk persze Magyarország Rt.-t is. Az rt. rövidítés részvénytársaságot jelent. Vajon milyen arányban vagyunk részvényesei e társaságnak? Egyenlően oszlanak-e meg a részvények, avagy egyeseknek nagyobb pakett adatik? Ha igen, miért? Egyesek netán több hasznot húzhatnak az állam működéséből, mint mások? Ez természetes az üzlet világában, ahol a részvényeket ki-ki pénzügyi lehetőségei szerinti mennyiségben vásárolja meg, de korántsem elfogadható az állam esetében. Az állam ugyanis a közérdeket szolgálja. Mindnyájunk érdekét, részrehajlás nélkül. Nem jótékonysági egylet ugyan, de nem is magánvállalkozás. Ilyen egyszerű ez.
Nehogy azt higgye valaki, hogy soraimat azért írom, mert a napjainkban sokat emlegetett ésszerű (bátor?) reformok ellensége lennék. Csupán azt szeretném tisztázni: az állam nem vállalat.
Nem is saját ötletről van szó, bár mint az államháztartástan tanára az egyetemen, magam is megfogalmazhattam volna e gondolatokat. Erre azonban nem volt szükség, mert már megfogalmazták. Jóval korábban: úgy 1885 táján.
Nem titkolom tovább, Kautz Gyula könyvéből fogok idézni. A jeles professzor valóban értette a dolgát. Nagy tiszteletű elődöm az elmélet és a gyakorlat területén egyaránt járatos volt: kiemelkedő személyiség a magyar nemzeti liberalizmus jeles képviselői között. Akadémikus, osztályelnök, az MTA másodelnöke, képviselő, a Közgazdasági Társaság elnöke s nem utolsósorban a Monarchia jegybankjának alkormányzója, majd első embere volt. Feltehetőleg tudta, mit ír le.
„Az államgazdaság (…) egy nagy összetett egészként jelentkezik, melynek vezető orgánuma s közvetlen képviselője a kormányhatalom. (…) A financzháztartás sokban hasonlít az egyes (magán)gazdaságokhoz. (…) Az államnak is van, jelesül, mint a magánosoknak, vagyona és tőkéje. (…) Az államháztartásban is megvannak a bevételi és kiadási funkciók. (…) Itt is irányadó az a magángazdasági elv, hogy a jövedelem és a költekezés egyensúlyban tartassék stb. Az imént említetteken túl azonban állami és egyéni gazdaság közt nagy s mélyen menő különbség létezik” – írja Kautz.
Az említett hasonlatosságot bizony a közelmúltban sokszor elfelejtettük. Amikor a politikai erők túlköltekeztek, figyelmen kívül hagyták, hogy általában törekedni kell az egyensúlyra. Még akkor is, ha a huszadik században a keynesiánus gazdaságpolitika elhintette, hogy ettől indokolt esetben el lehet térni. Igaz ugyan, hogy az elméletet alkalmazó laikus politikusok nem tudják, hogy ezt Keynes nem mint örökös lehetőséget jelezte, hanem csak „rossz időkre” tartotta alkalmazhatónak. Jó időkben költségvetési többletekkel kellene viszszakeresni az átmeneti konjunktúrabefolyásoló deficitek visszafizetésének fedezetét. Erre azonban a választott politikusokkal működő demokráciákban ritkán került sor. Mindig volt valami nagyon fontos és méltányolandó ok, amiért „el kellett” költeni a „jobb napok” potenciális többleteit… Ezt Kautz a maga idejében még nem látta előre, bár a hatalom költekező természete nyilván számára sem volt ismeretlen. Ezért írja: „A financzia körében is fordulnak elő időnként a bevételek és kiadások aránytalanságából eredő zavarok.” Ezeket azonban átmenetinek tekintette, s a gazdálkodás szempontjából nagyon is magángazdasági alapon állt: addig nyújtózzunk, amíg a takarónk ér.
Nem mondom, hogy a nagy magyar pénzügyes közgazdász ne találta volna olykor egyenesen indokoltnak az átmeneti hiányt, amelyet hitelfelvétellel kell fedezni. Erre – szerinte – akkor kerülhet sor, ha az állam olyan közjavakba ruház be, amelynek hasznát későbbi generációk élvezik majd, így indokolt, hogy a törlesztésekhez elkerülhetetlen adóemelések terheit is ők viseljék. Nem lenne ugyanis méltányos a ma élők adóterheit megnövelni olyan beruházások érdekében, amelyek valójában később hoznak gyümölcsöt, s a jelen aktív népességnek inkább csak a teher jutna belőle. Kautz szemlélete erőteljesen épít a szolgáltató államra: azon az alapon szedünk adót, hogy cserébe adunk is valamit a polgároknak.
Az azonban a közjavak természetéből fakad, hogy nem lehet minden szolgáltatást pántlikázni, mármint hogy csak az kapja, aki fizet érte. Ez ellenkezik a közjószág fogalmával, hiszen ahhoz egyenlő és ingyenes hozzáférést kell biztosítani valamennyi polgárnak. Jól megkülönbözteti e téren a száztíz éves szakkönyv azokat a szolgáltatásokat, amelyek megszerzése az állam, illetve amelyek elérése elsődlegesen a magánszemély számára fontos: utóbbi esetben kétségkívül számol illetékfizetéssel.
Nagyon szépen definiálja azonban Kautz azt a különbséget, ami a magángazdasági és államgazdasági döntések természete között létezik.
Idézem: „…míg a gazdálkodó személyiség a magángazdaságban a maga önös érdekét főleg szem előtt tartó s a mulandóság törvénye alatt álló egyes, addig az államháztartásban a közérdekből kiinduló s időtartamhoz nem kötött halhatatlan közület a gazdálkodó alany…” A közösség termelését, fogyasztását, esetleges hitelfelvételeit éppen a közösségi természet sajátosságai – Kautz így fogalmaz –, az „érdekek fennsőbb jellege” határozza meg. Mivel az állam az általa nyújtott szolgáltatásoknál megtérüléssel nem számolhat, mint a magángazdaság, ezért van biztosítva számára az adóztatás mint a jövedelemszerzés sajátos, kényszerrel is megtámogatott módja.
Természetesen nagy annak a veszélye, hogy ezekkel a felségjogokkal a hatalom visszaél, s azt „nem az ország és a népesség érdekében használandják”. Erre nagyon oda kell figyelni, s a modern demokrácia – legalábbis elméletben – kínál lehetőséget az átláthatóság kikényszerítésére.
A „fennsőbb jelleg” természetéhez tartozónak véli a szerző, hogy a közgazdálkodás semmiképp nem süllyed morálisan nem vállalható vállalkozások mocsarába – ami azért a magángazdaságot, eléggé el nem ítélhető módon, olykor megkísérti.
Lényeges különbség a magángazdasághoz képest, hogy ott a vállalkozás az anyagi források függvénye, míg az állami döntéseknél azokhoz utólag rendelődik hozzá a szükséges forrás.
Külön kiemelendőnek tartok a fent kifejtettekből egy gondolatot. A véges egyéni lét mellett a közösség halhatatlan létét… Valójában a sok egyénileg racionális döntés is eredményezhet katasztrofális helyzeteket. Jó példa erre a kínai vadkapitalizmus, ahol a gyors fejlődés hatalmas környezeti károkat okoz, s ezeknek valahogy nincs gazdájuk. Meglehet, hasonló példákért nem is kell olyan messze mennünk. Az állam felel a magángazdaságok közötti „senki földjéért” is, az állam nem mondhatja, hogy vállalkozásom határai egyben felelősségem határai is. Más dimenziókban hozzuk meg döntéseinket mi, mindennapi polgárok s azok, akikre a jelen mellett múlt és jövő is bízva van.
A tradícióról Chesterton azt mondta, hogy az a holtak demokráciája. Azt meg nem is kell magyarázni, hogy a még meg sem született generációk sorsát befolyásoló közösségi döntések fokozott felelősséget jelentenek. Mindennek alapján végtelenül fontos, hogy kik azok, akik e kérdésekben döntenek, akik a közösség „halhatatlan” érdekeit képviselni hivatottak. A politikusi etika tehát nem egy a közszereplőktől megkövetelt tulajdonságokból, hanem minden közszereplés alapja, a politikusi lét non plus ultrája.
Modern demokráciában közös felelősség, hogy kinek a kezébe adjuk a kormánypálcát. Ez nem a Família Kft., ez nem a hatalomra került politikusi kör részvénytársasága. Nem jelentheti azt a politikai hatalom, hogy akkor most meghatározzuk az osztogatásból részesülők körét, a többiek dolga pedig a kényszerű adóterhek zokszó nélküli viselése.
Az ország vezetésének, ha tetszik, a politikai elitnek példát kell arra mutatnia, magyarázattal kell szolgálnia arra, hogy miben is állnak azok a „fennsőbb érdekek”, amelyeknek a nevében cselekszik. Az ugye nem lehet a puszta hatalomban maradás s az sem, hogy mit követel meg tőlünk a külvilág. Mert noha ez utóbbi fontos dolog, a reputáció megőrzését Kautz is fontosnak tartja, azonban ne csak akkor jusson eszünkbe, amikor az okozott baj orvoslásának ideje van, hanem kellő időben, lehetőleg még a keletkezést megelőzően.
Tudom, könnyű elvi tanácsokat osztogatni. Azt hiszem azonban, fontos az alapállás tisztázása. Ebből a szempontból pedig fontos, hogy alapul vegyük a százéves bölcsességet: a költségvetés „az államilag szervezett nép egyetemes életrendjének egyik főfontosságú tagja és alkateleme; de helytelen volna azt akár az egyéni gazdaságokkal egyenlő színvonalra állítani, (azokkal) azonosítani, vagy tudományilag megkülönböztetés nélkül egybefoglalni”.
Magyarország több mint gazdasági egység. Ez a hazánk.

A szerző közgazdász