Mi jár a tandíjért?

Adjunk egy lépésnyi előnyt a sarcpártiaknak, és induljunk ki abból, hogy a költségvetés helyzete tényleg indokolttá teszi a tandíj bevezetését. (Hogy hogy jutott ilyen helyzetbe a költségvetés, annak taglalását a szakértésre szakosodott közgazdászokra bízzuk, miközben reménykedünk, hogy a tandíjmentes képzésben részesülő gazdasági lángelméink között előbb-utóbb akad majd legalább egy, akiről kiderül, hogy szakértőtúltengés miatt inkább rapid problémamegoldásra szakosodott.)
Tehát: fogadjuk el, hogy a művelődéshez és a karrierhez való jog a szociáldemokrata (?) kormány alatt nem jár minden fiatal állampolgárnak, csak azon csoportnak, amely gazdasági helyzete révén már amúgy is kiváltságos. A legtöbb esélye a továbbtanulásra így annak van, akinek gazdagok a szülei. És az, akinek gazdagok a szülei, még akkor is tovább tanulhat, ha tehetségtelenebb, mint egy szegény – például roma – családból származó diák. Itt ne jöjjön senki azzal, hogy a „jó tanulók” majd mentesülnek a fizetési kötelezettség alól: aki elvégzett egy egyetemet vagy főiskolát, az pontosan tudja, hogy minden egyes vizsga lutri, hogy „mindent” senki nem tud, és hogy a kreativitást, az önálló gondolkodást nem igazán díjazó magyar felsőoktatásban három embertípus summa cum laude: a zseni, a mázlista és az autista, aki bevágta szóról szóra a telefonkönyvet. Másrészt, ha a legjobban teljesítő tizenöt százalék lesz tandíjmentes, az azt jelenti, hogy a 15-be nem, de a legjobban teljesítő 16 százalékba bekerülő szegény diáknak ugyanúgy, ugyanannyit kell fizetnie, mint a legrosszabb gazdag diáknak.
Ott tartunk, hogy a kiváltságos csoport, amelynek tagjai valahogy fizetni tudnak, megkezdheti a tanulmányait. A kérdés az, hogy a kiváltságos csoport pontosan miért fizet. Nézzük, mit kapunk a pénzünkért! Hajlamosak lennénk rávágni, hogy diplomát. Ezek szerint a diploma nem más, mint árucikk, amit az Ecserin is megvásárolhatnánk, ha nem büntetnék. Némiképp árnyaltabb világképet sejtet, ha azt válaszoljuk, hogy tudást. Kompetenciát. Ez esetben egyetlen kérdés merül fel: milyen tudást lehet szerezni a magyar felsőoktatásban? Ahhoz, hogy a tandíjfizetés jó – megtérülő – befektetés legyen a diáknak, piacképes, azaz drágán eladható tudást kellene szereznie. Ez azonban nincs így: míg egy közgazdász vagy jogász jól jön ki az üzletből, a tanárok, orvosok, bölcsészek gyakorlatilag rosszabb esélyekkel indulnak, mint egy szakképzett munkás. Közgazdaságilag ez annyit tesz: nincs szükség rájuk a piacon. Az a megoldás viszont sajnos a Nagy Szent Piaci Törvény ellenére sem fog működni, hogy akkor bezárunk néhány egyetemet, holnaptól nem lesznek irodalomtörténészek, matematikatanárok és altatóorvosok, ezeket a munkákat a jelen állás szerint ugyanis is el kell végeznie valakinek.
A másik kérdés a tandíjjal kapcsolatban az: milyen körülményeket biztosít a felsőoktatási intézmény a diákoknak? Milyen jogon szednek be pénzt ott, ahol nincs elég kollégium (albérlet: fizesd azt is), nincs elég terem, tanár vagy számítógép, és a vizsgára való bejelentkezés, a méregdrága jegyzet és szakirodalom beszerzése, a könyvtárban való versenyfutás az egyetlen példányban rendelkezésre álló 1957-es szakkönyvért vagy a diplomához szükséges nyelvvizsga megszerzése (fizesd azt is) több időt és energiát vesz el, mint maga a tanulás? Miért fizessen évi 105 ezret egy omladozó egyetemre járó, albérletben nyomorgó magyar–történelem szakos diák vagy egy potenciális énektanár, aki a munkaerőpiacon csak fillérekért tudja eladni magát?
Valaki egyébként a minap úgy vélte, tandíj igenis kell, legalább a sok semmirekellő bölcsész nem a romkocsmákban múlatja majd az időt, és még azt is vélte, „egyetemre járni, meg sokat keresni, meg mindent megvenni, ami benne van a Media Markt-katalógusban, az nem alapvető emberi jog”. Helyes. Várjuk, hogy cikket írjon arról is: közgazdasági szempontból a gázáremelés is jó döntés, mert legalább megfagynak a nyugdíjasok, és a szegény államnak nem kell nyugdíjat fizetnie.