Mindenki halott, de a rendszer él

Gróf Klebelsberg Éva
Gróf Károlyi László és felesége vendégei voltunk a fóti Károlyi-kastélyban, ahol Jon Basil Utley amerikai újságíró előadását hallgattuk meg az egykori Szovjetunió kényszermunkatáborairól, az egykori helyszíneken és múzeumukban folytatott kutatásairól.
A hallgatóközönség nagyobbrészt a kommunizmus hazai és szovjetunióbeli áldozataiból tevődött össze.
Előadónk édesapját vesztette el az egyik szovjetunióbeli munkatáborban. Tehát legmélyebben emberileg, személyesen, és azután amerikai újságíróként, az emberi jogok védelmezőjeként kutatta a sztálini gulágrendszer történetét a hivatali jogi bűntettektől, mint a rendszer jogszerűségét mindenképpen igazolni akaró koncepciós perektől a 20-30 százalékos rabveszteséggel dolgozó fogolyszállításig. Elkötelezettsége a komplex gulágpokol-kutatás mellett példaértékű. Jon Basil Utley előadása mindenkit meggyőzhetett arról, hogy nincs új a nap alatt. Az önkényuralmi rendszereknek törvényszerűen szükségük volt/van eme önvédelmük szempontjából nélkülözhetetlen kényszermunkatáborokra. Sztálin, ahogy hallhattuk, a cári besúgórendszer fizetett alkalmazottjaként, ügynökeként kezdte emberiségellenes pályafutását. Halála után kezdték a kényszermunkatáborok felszámolását. Ehhez nemcsak Hruscsov hatalomra jutására, hanem Szolzsenyicin demokráciáért kiáltó írói tevékenységére is szükség volt. Majd a kegyelemdöfést ennek az ördögi fogvatartási rendszernek a táborokban kitört börtönlázadások nyilvánosságra kerülése adta meg.
A táborokban raboskodó, legutolsó páriaként kezelt, munkaerejükben szinte halálukig kihasznált embertársaink lassan kiszabadultak, de beszélniük az átéltekről tilos volt. A hallgatás és az elhallgattatás következményeként nem tudhatjuk még milliós nagyságrendben sem a guláglakók számát, különösen nem átélt privát történelmét. Sztálin halála idején a fogvatartottak száma hárommilliótól húszmillióig terjedhet, amelyen a történészek még elvitatkozhatnak pár évtizedig.
A jó történész és a jó újságíró a tényeket és a dokumentumokat vizsgálja, és lehetőleg a helyszínen… Bizony nem mindenki megy el az igazság esetleges hivatali utódengedélyekhez kötött felkutathatósága reményében az emberiség eme kálváriájának szomorú csonthalmait a helyszínen kutatni. Például Sziktivkárba is, a Szovjetunió Komi-földi vagy zürjén (finnugor) őslakosságú államának leggyászosabb gulágtáborának történetét tanulságként a világ elé tárandó.
Az elhallgatás betonszarkofágja máig hat. Hat az itthoni ÁVH-s – belügyi – szt- tiszti még fennálló érdekrendszerben, ahol például a külügyminisztériumi selejtezendő titkos aktákat nyugalmazott szigorúan titkos volt belügyi tiszt válogathatja és érdekét értékké konvertálhatja a mi, a kommunizmus áldozatai kárára. (HVG Hírlevél cikke a következő címmel: Kecskére a káposztát, majd a cím alatt szintén szellemes leaddel: nem minden belügyes külügyes, de minden külügyes belügyes). Az előbbiekhez képest nevetséges apróság egy-egy napfényre került/napfényre kerülni engedett ügynökmúlt, amelynek sem erkölcsi, sem jogi következményeit nem vonják le.
Amerikai újságíró barátunk előadását a szomorú tanulsággal zárta: „Mit tehetünk, ma már mindenki halott.”
Mi a demokrácia érvényre juttatása céljából és a közelmúlt történetéből tanulva ezt mondhatjuk: „Igen, mindenki halott, de a rendszer él!”
Simon Wiesenthal, ha élne, bizonyára azt mondaná, hogy RECHT und NICHT RACHE – ahogy ezt egyik könyve címeként is választotta. JOGOT és NEM BOSZSZÚT! Vegyünk róla példát, védelmezzük végre a megfigyeltek, a megnyomorítottak emberi jogait, ne csak a tönkretevőikét.

A szerző történész,
a Klebelsberg Történeti Intézet vezetője