Nagy budapesti Combino-botrány

Tehénvédelemre szakosodott főpolgármesterünk nem ír nekünk blogot. Pedig zabálnánk. De azért törődik az ő népével, és a Városháza hűvös folyosóin kreatív munkatársaival kitalált egy társasjátékot nekünk. A játék neve: Kapd el a Combinódat. A játék több szakaszból áll, Demszky és csapata főleg fiataloknak ajánlja, de – ennek oka csak a hatalmas érdeklődés és a hervadhatatlan mosolyú főpolgármester népszerűsége lehet – nyugdíjasok is szép számmal részt vesznek benne.
Az első, bemelegítő gyakorlatban a játékosok rendezetlen sorokban félliteres Szentkirályival a kezükben föl-alá futkosnak a járdaszigeten. Ez különösen 35 fokban izgalmas. A játékszabályok előírják, hogy a futkosás során a meglangyosodott kristályvizet kíméletből sem szabad az ellenfél nyakába loccsantani. A következő lépés: törökülésben a járdaszigetre telepedve ki kell találni, hogy milyen jármű szállít minket a Jászai Mari térről a Blaha Lujza térig. A sínek között Demszky arcával díszített pólóban tizenéves lányok kérdőíveket osztogatnak, amelyen be lehet ikszelni a következő válaszokat: 1. régi villamos jön, 2. Combino jön, 3. M2 jön, amelynek útvonalát a térképészek most archiválják az utókornak, 4. M2B jön, amely a külföldiek kispénzű hányadára való tekintettel városnéző minikörutat tesz, 5. egyáltalán nem jön semmi.
A helyes választ adók kétféle póló közül választhatnak: az egyiken Demszky arcképe, a Liberális csasztuska első soraival: „Budapest nem szénaboglya, Demszkynek is legyen blogja!” A másikat isztriai nyaralója díszíti, alatta felirat: „Fizess több adót, neked is lesz ilyen nyaralód!” A bemelegítő gyakorlat után egy csinos, Demszky-pólós lány megkérdezte a játékosoktól, tudják-e, miért M2, M2B és M2K a rejtélyek útján járó metrópótló buszok neve. Amire egy gyöngyöző homlokú játékos azt válaszolta, hogy az M2 az, ami nem várja meg az utast, az M2B egy rövidítés, mert ez a busz csak akkor jön, ha felszólító módban egy közismert igével nógatják, az M2K pedig a BKV illetékeseinek fölmenőire mostanában használatos, eléggé bárdolatlan megjelölés kezdőbetűje. A játékos nem kapott pontot.
Az első fordulóban egy fiatalos nyugdíjas bácsika nyert, mert ő töltötte ki leghamarabb a kérdőívet, és eltalálta a helyes választ, miszerint „egyáltalán nem jön semmi”. Tényleg nem jött semmi. „Tapsoljuk meg a játékost!”, indítványozta a Demszky-pólós lányt időközben leváltó, öltönyös, a Városházából kiküldött játékmester. A sokat tűrő pesti nép lelkesen tapsolt. A városházi mókamester átvette az irányítást, és közölte a járdaszigeten már el se férő, tolongó tömeggel, hogy a játék második fordulója a gyalogosok érdekében versenyfutás – na, jó, versenykocogás – lesz a Margit hídon. Aki ellenkező irányba tartana, az is részt vehet, csak hogy mindenki érezhesse a politikai szabadság enyhe mámorát.
A járdaszigeten ekkor egyre többen nógatni kezdték az M2B jelű metrópótló buszt, noha híre-hamva se volt, de valamiért az ő nógatása volt kedves az embereknek. Arra állt rá a szájuk.
Közben az engedelmes pesti nép – elöl mentek a Gyurcsányra szavazók – meleg kristályvizet lötyögtetve a kezében kocogni kezdett a budai hídfő felé. Már a szigetbejárónál voltak, amikor előttük lomha dőléssel az úttestre ereszkedett egy lámpaoszlop. Az emberek döbbenten lassítottak, egymásba botlottak, izzadtan egymásra zuhantak a hirtelen leállástól. A városházi mókamester kalapját lengette a hőkölés népének: „Csak semmi pánik! Benne van a játékban. Ez a verseny fénypontja: amikor egy varázsütésre hirtelen leereszkedő sorompóvá válik a villanyoszlop.”
„Nekem ez egy kicsit gyanús” – mondta egy zömök, megfontolt észjárású ember, akiről patakokban szakadt a veríték. „Ezt már nem hiszem el.” „Maga biztosan jobboldali!” – visította a játékmester. „Jobboldaliak álljanak ki, nem vehetnek részt a játékban!”
Egy töpörödött, ősz öreg nénike kiállt a sorból. „Fiacskám, nekem már mindegy, mit gondol rólam. Én csak el akarnék jutni az unokámhoz, a Lövőház utcába. Nem akarnék játszani, ha lehet” – mondta félénk alázatossággal, mintha legalábbis ő lenne a nyugdíjas érdekvédők elnöke. Néhány kismama ekkor már elájult. A gyerekek bőgtek, mert féltek a rájuk dőlő lámpaoszlopoktól, és sivalkodtak, hogy ők a Palatinusra akarnak menni.
A játékmester azonban nem tágított. A szigetbejárótól kezdve a tréfás verseny egyre inkább egy túlélőshow-hoz kezdett hasonlítani. A kristályvizes palackok kifogytak. Egy visszeres lábú asszony a híd korlátjának támasztotta hatalmas bevásárlószatyrait, leült a poros aszfaltra, és fuldokolva megnyitotta a blúzát.
„Végigmegyünk a távon” – mondta a játékmester. „Bátran és igazságosan. Vállalnunk kell a terheket. Nincs letérés az útról. Nincs megállás. Ezt nekünk vállalni kell. Egy szebb jövőért. Az unióért. Magyarország-részvénytársaságért. Pistiért, Feriért és Ildikóért.” Egy kisebb csoport ekkor lement a szigeti aluljáróba. Ott legalább árnyékban voltak. „Hagytuk, hogy hülyét csináljanak belőlünk. Elbűvölt minket, hogy Combino száguldozik a hídon. És most tessék, gyalog menetelünk, mint a rabszolgák.”
A makacsabbak már egészen közel jártak a budai hídfőhöz. Az utolsó lámpaoszlop – amelyen ott virított a fölirat: „Új egyensúly” – enyhén megingott. Kitört a pánik. Az oszlop hatalmas dörrenéssel földet ért, átszakítva a Margit híd korlátját. Néhányan sokkos állapotban beugrottak a Dunába. Ekkor a budai oldalról fekete gépkocsikaraván kanyarodott a hídra. Kormánytagok suhantak a Parlament irányába. Kóka kocsiján kicsiny, kék, sokcsillagos zászló mutatta az utat az unió felé. Kóka kihajolt a kocsi ablakán, „Van média? – kérdezte, majd cinkos mosollyal hozzáfűzte: – Ha van, ha nincs, kimondom: éljen a Magyarország-részvénytársaság!” És klimatizált autójával elsuhant a plebs orra előtt.
A városházi mókamester érezte, hogy helyzet van, ezért ujjával csettintett, hogy rá figyeljenek, és újból nekidurálta magát: „Egy-kettő! Tartsatok ki! Mindjárt a célnál vagyunk. Dobjátok el bevásárlókosaraitokat! Ne törődjetek semmivel! Csak fussatok, fussatok, a ti futásotok nélkül lehullanak a csillagok az uniós zászlóról!”
Az emberek ekkor megálltak. Megfogták a mókamestert kezénél-lábánál. „Tudsz úszni? Mert most szükséged lesz rá” – mondták, és behajították az öltönyös embert a Dunába.
Az újságok másnap első oldalon közölték a hírt: „Óriási sikert aratott a budapestiek körében a Kapd el a Combinódat-játék.” Az első forduló győztese, a nyugdíjas bácsika ott állt az Új egyensúly feliratú villanyoszlop tövében, amely akkor még nem dőlt ki.
A rakodópart alsó kövén ültem. Néztem, hogy úszik el az őszi önkormányzati választások lehetősége. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a kormány, hallgat a fővárosi ellenzék.