A déli harangszó jelentőségéről nagyapám világosított fel. Első vagy második osztályos lehettem. Szól az egész világon, magyarázta, minden templomban meghúzzák a harangot – Hunyadi János dicsőségére, aki megmentette Nándorfehérvárnál a töröktől Európát. Jól jegyezd meg, kisfiam, mert erről az iskolában nem fogtok tanulni. Igaza volt. 1952-ben már maga a harang is gyanús lett volna. Akkoriban ilyesmit nem tanítottak. Az olvasókönyvek első számú hőse Acélos Szoszó volt, a szovjet birodalom nagy hatalmú ura – gyerekkori változatában. A rádióban sem hangzott fel a déli harangszó. A Rákosi-diktatúra emlékezetpolitikája igyekezett feledésre ítélni a magyar történelmi múlt számos olyan eseményét, amely a nemzeti büszkeség forrása lehetett volna.
1956-ban – az ötszázadik évforduló alkalmából – mégis előtérbe került a nándorfehérvári diadal és Hunyadi emléke. Elsősorban a Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától számítható „olvadásnak” köszönhetően. Attól kezdve sokan érezték, hogy mintha valami eltört volna az addig mindenhatónak vélt „rendszer” borzalmas gépezetében. A kommunista zsarnokság nem tudott már úgy működni, mint korábban. Kénytelenek voltak szelepeket nyitni, s ezeken keresztül más levegő kezdett, igaz, csak szivárogni, de ez is éreztette hatását. Többek között hatni kezdett a nemzeti történelem megbecsülésének a szelleme. A tiltólistákon szereplő írók közül többen újra megszólalhattak, feledésre ítélt eseményekről újra lehetett beszélni a nyilvánosság előtt. Megnőtt a történelmi regények és filmek ázsiója, már nem csak a világverő labdarúgó-válogatott győzelmei kelthették fel a nemzeti büszkeséget.
És itt érdemes egy rövid kitérőt tenni. Néhány mondatot szentelni annak az ideológiai konstrukciónak, a Molnár Erik-doktrínának, amelynek meghatározó szerepe volt a forradalom leverése után a társadalomtudományokban és a propagandában. A nagy hatású kommunista politikus, majd később ideológus (Rákosi alatt például egy ideig igazságügy-miniszter volt) ugyanis perfid logikával azt kárhoztatta a Rákosi-korszak ideológiájában, hogy úgymond háttérbe szorult benne az osztályszemlélet a nemzeti függetlenség szempontjának túlhangsúlyozása miatt. Azon a Magyarországon, ahol a kommunista párt még a határon túli magyarok létezéséről sem akart tudomást venni. Molnár szerint a szabadságharcos hagyományok előtérbe helyezése, a függetlenség egyoldalú fetisizálása (a szovjet gyarmatosítás éveiben!) törvényszerűen vezetett 1956-ban a nacionalizmus lángra lobbanásához. Bármennyire meghökkentő is ez az okfejtés, mindmáig nem egy magyar történész és politológus hajlandó – részben vagy egészben – e gondolatmenetnek megfelelően szemlélni történelmünk e szakaszát. Kétségtelen tény, hogy a korabeli tankönyvek és a politikai frazeológia szívesen tekintette négy évszázad magyar történelmét szabadságharcok sorozatának, hogy az irodalom hivatalos lobogójára Petőfi nevét hímezték, de ebben a megközelítésben a célelvűnek tekintett múlt az úgynevezett felszabadulásnak köszönhetően léphetett át a szocializmus korába, a boldog végpont, az áhított kommunizmus közelébe. Ennek a magyar kollektív tudatban oly sok kárt okozó doktrínának csattanós – mondhatnánk, robbanó erejű – cáfolatát adták az ’56-os események. Miről tanúskodnak a forradalom első követelései? A magyar nép önérzetén ejtett sebekről. Hiszen Kossuth-címert akart a nép, viszszatérést a hagyományos nemzeti ünnepekhez, magyar szabású egyenruhát a honvédségnek. Az a Petőfi Sándor, akit manipulációra akartak használni, a forradalom egyik jelképe lett.
A nándorfehérvári győzelem 500. évfordulója 1956-ra esett. A hagyomány felelevenítését, a cenzúra enyhülését bel- és külpolitikai események egyaránt segítették. A szovjet párt XX. kongresszusa meglehetősen elbizonytalanította az „új osztály” elitjét; Titót, Jugoszlávia diktátorát ekkor már nem tartották „láncos kutyának”, inkább a kapcsolatot keresték vele. Tehát Belgrádot már nem csak szitkozódva lehetett említeni. Nándorfehérvár pedig, a közös törökellenes harcok emléke akár segíthetett is a kapcsolatok rendezésében. Így többé-kevésbé szabad jelzést kapott az évforduló megünneplése. Természetesen más kérdés, hogy miként akart és tudott élni ezzel a lehetőséggel a magyar szellemi élet. Nem egy kitűnő művészünk élt az alkalommal, és alkotásával a nemzeti tudatot erősítette. Tanulságos volna sorra venni, mi született az évfordulóra, itt csak néhány példával kívánom jelezni a törekvéseket. A jubileumra készült el Hunyadi János lovas szobra – Pátzay Pál alkotása –, amelyet Pécsett a város főterén állítottak fel. Júliusban az Irodalmi Újságban látott napvilágot Illyés Gyula Hunyadi keze című poémája (alcíme szerint: Kórus egy magas és egy mély hangra). A törökverő hős alakját megidézve történelmi bukásainkról is beszél a költő, ám Hunyadi szüntelenül harangozó keze az állhatatos hazafiság példája a versben. A mű zárlata egyértelműen optimista kicsengésű, már-már reformkori pátosszal ostorozza a passzivitást, cselekvő helytállásra szólítja fel a vers alanya a kortárs magyarokat.
Bizonyára nem véletlen, hogy amikor a forradalom orvosolni kívánja a nemzeti önérzeten ejtett sebeket, Nándorfehérvár is megjelenik a visszaperelendő nemzeti szimbólumok között. Október 29-én írta a Hétfői Hírlap: „Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.”
A győztes hadvezér emlékét idézte az a válogatás, amelyet Hunyadi-énekek címmel Kiss Károly állított össze (részben ő is fordította) a délkelet-európai népek folklórjából. Köztudomású volt, ha éppen nem mástól, mint Arany Jánostól, hogy Szibinyányi Jankót magukénak vallották a Balkán népei, akik tőle várták a felszabadulást a török iga alól. Páratlanul gazdag ez a hagyomány – a délszláv területek nyugati (szlovén) sarkától egészen a Fekete-tengerig, a románokig és bolgárokig. E népi epika Jankó vajdája, Jankulája a szomszédok kollektív tudatában a későbbi századokra esetleg elvesztette kifejezetten magyar jellegét, őrzi viszont az összefogás, az egymásra utaltság emlékét.
Milyen természetesen kínálkozott volna, hogy az idei évfordulóról – ha éppen csak 550. is – az Európai Unió és a szomszédos délkelet-európai térség közösen emlékezzék meg, és ezt a megemlékezést Magyarország kezdeményezze. Közös hőseink egyikéről van szó, aki a közös sorsot és az összefogással elérhető győzelmet jelképezi. Hunyadi János jelentőségéről, nagyságáról nincs vita magyarok és délkelet-európai szomszédjaik között. Még akkor sem, ha vannak románok, akik történelmietlenül román etnikai származását hangsúlyozzák. A XV. században ennek vajmi kevés jelentősége volt ahhoz képest, hogy ez a köznemesi sorból felemelkedő országos méltóság a Magyar Királyságnak egyik zászlósura, rövid időre pedig kormányzóként államfője lett.
Az idei év állami évfordulói között érthetetlen módon nincs ott Nándorfehérvár. Nem éppen Magyarország számára fontos ez a térség? Politikailag és gazdaságilag is. És persze nem feledkezhetünk meg az ott élő magyarokról sem. Nem kívánja az Európai Unió ösztönözni a határvidékek kapcsolathálózatának a bővítését keleti és délkeleti irányba? Költői kérdések. Jószerivel nem lehet felfogni, miért nem kezdeményezte a magyar politika a megemlékezést az évfordulóról. Hónapokkal ezelőtt mit sem tudtak 1456-ról a nemzeti évfordulók titkárságán. Az állami évfordulós naptárban idén csak 1956 és Bartók szerepel. A katolikus egyház már az év elején meghirdette a nándorfehérvári diadalról a megemlékezést. A déli harangszót és a könyörgést a keresztyén fegyverért még a nagy összecsapás előtt meghirdette III. Calixtus pápa.
Július 22. a világra szóló győzelem napja. Lehet, ha nem magyarok volnánk, Európára szóló ünnepi megemlékezést szerveztünk volna, együtt a horvátokkal, szerbekkel, románokkal, bolgárokkal.
origo.hu
Vitray Tamás találkozott a Magyarországon kószáló medvével
