Reformjavaslat: Adjuk el Gyurcsányt!

Én mindenben egyetértek a kormánnyal. Abban is, amiben nem. Átérzem a reformok lágy, krémes ízét. Javasolni fogom, legyen kicsit magasabb a szolidaritási adó. Bevallom, annyira odavagyok Gyurcsányért, hogy követni szoktam őt a lakossági fórumokra. Egyszer mellém guggolt. Leírhatatlan élmény volt. Még nálam is kisebb volt az ország miniszterelnöke! Akár megsimogathattam volna azt a merész formájú fejét, amely homloknál finoman beszűkül, hogy aztán – nyilván a tömérdek észtől – szinte belecsúcsosodjék a globális térbe.
Választások előtt bátran és igazságosan leguggolt mellénk. Mindent mindenkinek megígért. Éreztem, ha nem lett volna már nős, megkérte volna az összes nő kezét ott, a lakossági fórumon.
Akkor leguggolt, most meg fölénk magasodik. Csak nézünk rá, föl, mint egy totemoszlopra.
Ha őt hallgatom, érzem, hogy nemcsak a szolidaritási adót kellene felemelni, hanem a családi pótlékot meg a nyugdíjakat is lejjebb kellene vinni. Szerintem nem elég, hogy elvette a családi adókedvezményt. Nem elég megismertetni gyerekeinkkel a paprikás krumpli ízét. A zsíros kenyeret is meg kell ízlelniük. A legjobban annak örülök, hogy ha a gyerek bejut az egyetemre, utána még fizethetünk érte. Olyan jó fizetni egy ilyen felelősségteljes reformer szavára. Az ember mindenért többet fizet, és mindenből kevesebbet kap. Hát nem csodálatos? Meg fogja érteni mindenki, hogy a pénz nem boldogít. Majd kevesebbet eszünk, nem fűtünk, nem világítunk. Karcsúság, reggeli torna a befagyott vízcsövek mellett. Gyertyafény és zsíros kenyér hagymával! Hát nem hangulatos? És mindezt Neki köszönhetjük.
Hihetetlen, hogy mennyire tehetséges ez a kormány. Hogy el tudták adni a repülőteret! És még azt hittük, ennek már nem lehet folytatása. De nem, rosszul hittük. A mi utcánkban mindenki azt gondolta, nincsen már mit eladni, kiürült az ország. Nincsenek már se gyáraink, se üdülőink, se áramszolgáltatónk, se üzemeink, egyszerűen semmink nincs.
És csoda történt. Mert megint itt van ez a tehetséges kormány, és százszor ügyesebb, mint a Móricz-novellában a megbúvó pénzecskék után kutató tüdőbeteg asszony, aki alig tudja összeszedni a hét krajcárt. Jön Gyurcsány, jön Kóka, és nincs az a magyarországi pénzecske, amelyet ne szimatolnának meg. Bármit bármikor el tudnak adni ezek az államférfiak. Ferihegyet és MÁV-ot, kórházakat, minisztériumokat, szerintem még a fóti gyerekvárost is képesek lennének eladni az árvákkal együtt (biztosan már azt is tudják, hogy az árvákért fejenként hol mennyit fizetnek), mert ők annyira ügyesek. Csak rájuk kell nézni, ahogy nevetnek. Dől belőlük a tehetség.
Valamikor volt egy kispályás szélhámosunk, aki eladta a Lánchidat. Nagy önmegvalósító lehetett. De ki ő a mi Gyurcsányunkhoz meg a mi Kókánkhoz képest? Egy pancser. Mert Gyurcsánynak a Lánchidat eladni nem is lenne tétel. Semmi perc alatt nyélbe ütné az üzletet. De ő nagyformátumú. Nagy ívű elképzelései vannak. Hónapok óta töri a fejét, hogyan tudná eladni a minisztériumainkat. Hát nem zseniális? Melyik magyar miniszterelnöknek jutott ez az eszébe? Antallnak talán eszébe jutott? Régi vágású öregúr volt avíttas erkölcsökkel. Sosem tett volna ilyet. Horn Gyula? Ő még látta Lenint meg ötvenhatot. És aki a pártház oldaláról látta ötvenhatot, az egy életre megtanulhatta (meg is tanulta), hol a határ. Orbán? Megveszekedetten megtartani akart mindent, nem pedig elkótyavetyélni. Csak ölte bele a pénzt a Postabankba, hogy a kisrészvényes magyar postai dolgozóké lehessen, meg hogy legyen egy bank, amely stabil kedvezményeket ad a diákoknak. Csupa ilyen viszolyogtatóan gondoskodó ötlete volt. Jött Medgyessy, ripsz-ropsz eladta az Orbán által konszolidált Postabankot. De Gyurcsány még rajta is túltesz. Mert annyira képességes ember. Nem lacafacázik, nem nyavalyog azon, hogy ezeket a csodálatos minisztériumi épületeket az a régi, polgárosuló Budapest építtette meg, amelynek igazi polgármesterei voltak, nem enervált műanyagtehén-védője, aki nem tudja, mi a különbség a cenzúra meg a ceruza között.
Már azt is közölték, hogy luxuslakásokat fognak kialakítani az eladott minisztériumi épületekben. Micsoda valóságshow-t lehetne rendezni a belügyben! Egy pár III/III-as dossziét díszletnek meg lehetne hagyni, és azon hentereghetnének a gátlásaikat bátran levetkőző amatőrök. A Pénzügyminisztériumot pedig olyan külföldi multinak kellene eladni, aki kaszinót működtetne. Dőlne a lé. Az elbocsátott minisztériumi dolgozókat át lehetne képezni krupiénak. Akinek nem tetszik, odaállhat koldulni valamelyik eladott magyar minisztérium mellé.
Hihetetlen szerencsénk van ezzel a Gyurcsánnyal. Mennyi ötlete van! Tiszta (Dél-) Amerika! Most hallom, hogy Románia meg Bulgária a nyugati elemzők szerint előbb fogja bevezetni az eurót, mint mi. Minek nekünk az az euró? Jó nekünk a forint is. Nemsokára háromszáz magyar forintba kerül egy euró. Tavaly még kétszázötven volt, most már kétszáznyolcvan fölött van, év végéig, ha marad ez a tehetséges reformkormány, elérjük a háromszáz forintot! Hiába, no. Ez a progresszivitás. Ezt csak a baloldal képes nekünk biztosítani.
Már a fiam is nagyon jól tud eladni. Repterünk nincs, de az autóját már eladta. A lányom meg a lakásától vált meg. Most csövezik, azt mondja, meleg van, legalább nem jönnek neki a kifizethetetlen számlák. Mi is tudunk eladni! Gyurcsánytól tanultuk, hogy kell. Tökre ugyanúgy csináljuk, mint ő. Mert ő is a miénket adja el, és mi is a miénket adjuk el. Csak azt nem értem, ha mindent ugyanúgy teszünk, mint ő, akkor hogy van az, hogy ő egyre gazdagabb, mi meg egyre szegényebbek vagyunk?
Körülnéztem a lakásban, mi az, amitől még megválhatunk. A hűtőgép fölösleges, hiszen ősztől húst már úgysem tudunk venni. Miért ne adnám el? Mondtam a szomszédnak, vettem hitelre egy tévét, de már nem tudom fizetni, nem veszi át? De ő nagyon mérges volt, azt mondta, ő nem vesz semmit, de nem is ad el semmit, inkább elpusztul. És odaszólt nekem: Tudja, mit kellene eladnia? A maga miniszterelnökét! Így mondta, mintha csak az enyém lenne, az övé nem. Azt mondta: adjuk el Gyurcsányt, de mielőbb. És még képes volt hozzátenni: „Ha sikerül Gyurcsányt valahol eladni, megveszem a tévéjét. Dupla áron.”
Milyen szemtelenek az emberek.