A Hezbollah szervezete és politikája

Napjainkban kevés politikai szervezet képes annyira megosztani a világ közvéleményét, mint a Hezbollah. A Közel-Kelet hősként ünnepli Haszan Naszrallahot, a szervezet főtitkárát, fotói az üzletek kirakatait, a taxik szélvédőjét díszítik, s az utak mentén óriásplakátjai mellett haladunk el. A térség politikai vezetői azonban – Irán és Szíria kivételével – az európai országok többségéhez és az Egyesült Államokhoz hasonlóan elítélik fellépését.
A vádak már jól ismertek: terrorizmus és vallási fanatizmus, azaz kísérlet egy Iránhoz hasonló iszlám állam létrehozására Libanonban. A Hezbollah csaknem huszonöt éve folytat háborút Izrael ellen. A harc ideológiai töltetéhez egy konkrét dimenzió is társul: Libanon területi integritásának megóvása. Ennek jogosságát a világhírű, zsidó származású nyelvészprofesszor, Noam Chomsky megállapítása is alátámasztja, amely szerint a libanoni polgárháború során végrehajtott izraeli hadműveletek világossá tették: az izraeli kormány a civil lakosságot mindenkor túsznak és eszköznek tekintette ahhoz, hogy akaratát a bejrúti kormányzatra rákényszerítse, és ehhez mindvégig élvezte az amerikai kormányzat erkölcsi és anyagi támogatását.
Izrael a vallásilag megosztott Libanonban fél évszázada egy előretolt helyőrséget kíván létrehozni biztonsága érdekében, amelybe beletartozik a „Nagy-Izrael” létrehozásáról szőtt tervek megvalósítása is. Tel-Aviv szövetségeseket keresett és talált a mozlim demográfiai fölény miatt politikai vezető szerepüket féltő keresztény maronita politikusok között, később a politikai és gazdasági hatalmát biztosítani akaró szunnita Rafik al-Haríri miniszterelnökben s napjainkban az általa képviselt irányvonalat követő drúz Walid Dzsumblatt személyében. Az izraeli érdekeket szolgáló belső megosztás és feszültségkeltés tehát immár fél évszázados probléma.
A harc jelenlegi fázisában, a 2000-es izraeli kivonulás óta a vízkészlete miatt izraeli megszállás alatt tartott Sebaa farm visszaszerzéséért folyik, amelyet Izrael úgy foglalt el, hogy Libanonnal hivatalosan (soha) nem volt hadiállapotban. A Hezbollah dzsihádja úgynevezett defenzív dzsihád, hiszen az iszlám törvény értelmében egy elfoglalt vagy megszállt föld esetében a mozlimok kötelessége felszabadító háborút vívni. Ez minden mozlimnak személyes kötelessége, amely alól csak az jelenthet felmentést, ha ezt egy szervezet magára vállalja, és helyettük végrehajtja. Ezt vállalja el a Hezbollah.
Amint azt Náim Kásszem, a Hezbollah főtitkárhelyettese megfogalmazta: (a dzsihád) „számunkra nem annak az eszköze, hogy saját meggyőződésünket másokra erőltessük, hanem hogy jogainkat megvédjük… Sajnos olyan világban élünk, ahol a dzsungel törvényei uralkodnak, tehát az erősebb elnyomja a gyengébbet. Olyan népnek látjuk magunkat, amelyet megfosztottak jogaitól, s ebben a helyzetben csak az erő eszközeit hívhatjuk segítségül. Erről nem mondhatunk le”.
Izraellel kapcsolatban a szervezet pragmatikus szemléletét igazolja Naszrallah azon kijelentése, hogy a kétállamos megoldást nem szabotálnák, hiszen azt már palesztin belügynek tekintik. Ameddig azonban nem születik a palesztinok számára is elfogadható kompromisszum, továbbra is ösztönzik és technikailag is támogatják az öngyilkos merényleteket. Haszan Naszrallah az iraki események és az al-Kaida kapcsán a következőképpen határolta el a szent háborút a terrorizmustól: „Nem minden terepet nyilváníthatunk a dzsihád harcmezejének. A harc, a bombarobbantás és az öngyilkos merénylet önmagában még nem dzsihád, hanem csak fegyveres küzdelem… A Korán szerint dzsihádnak csak az Isten útján való harcolás nevezhető… Tehát nem minden merénylő mártír, csak az, aki az Isten ügyéért folytatott harcban leli halálát… Amikor egy ember a hazája, a nemzete, a szent helyek és az emberi méltóság védelmében emel fegyvert, elnyeri Isten tetszését; ez a dzsihád… Másrészről az ártatlan és elnyomott emberek vérének kiontása kifejezetten tiltott. Ez soha nem nyerheti el Isten tetszését; annál inkább kiváltja haragját.”
A szervezet az 1990-es évek elejétől kezdve parlamenti pártként illeszkedett be a politikai életbe, miközben óriási mértékben járult hozzá a szociális és infrastrukturális problémák megoldásához számos iskolát, kórházat és szakképzési központot hozva létre és működtetve. A sikeres médiapropagandának és kiterjedt, korrupciómentes szociális tevékenységének köszönhetően az iszlám ellenállás a társadalom minden rétegéből, a szunniták és a keresztények között is széles körű támogatásra talált. Ezzel összhangban a más felekezetekkel való együttműködés érdekében a szervezet politikai programjában az iszlám állam kialakításának gondolatát egyre kevésbé hangsúlyozták, sőt az izraeli csapatok kivonulása után a párt vezetősége mindent megtett, hogy megakadályozza a megtorlásokat az ellenséggel korábban együttműködő keresztényekkel szemben. Haszan Naszrallah úgy nyilatkozott, hogy „egy iszlám állam kialakításához a társadalom túlnyomó többségének a támogatása szükséges, ez pedig Libanonban nem áll rendelkezésre, és valószínűleg soha nem is fog”.
A térség lakói vallási és státusbeli különbség nélkül nemzeti felszabadító szervezetként tisztelik a Hezbollahot. Akciói az arab közvélemény erkölcsi támogatását élvezik, még akkor is, ha ezt a térség vezető politikusai közül nem sokan hangoztatják. Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia vezetőinek hivatalos véleményét személyes érdekeik és Amerikához fűződő gazdasági kapcsolataik határozzák meg. Ez mindhárom ország esetében érthetővé teszi a washingtoni irányvonal eddigi feltétlen támogatását részükről, amelyben azonban az utóbbi napok eseményei nyomán legalábbis a politikai retorika szintjén változás várható. A Hezbollah megítélésében tehát nem a szunnita–síita különbségek, a libanoni belpolitikában pedig nem a hazafias megfontolások játsszák a kulcsszerepet, hanem mindenkor az egyéni ambíciók és a gazdasági érdekkapcsolatok.

A szerző Közel-Kelet-szakértő