Hol keressük a politika világában az őszinte szót? Hol találjuk az őszinte beszédet? Az idei, 17. tusnádfürdői táboron is ugyanúgy végigsöpört egy nagy nyári vihar, mint ahogy a tavalyin is, csak most nem döntött ki fákat. A fősátorban egy asztal mellé ült Markó Béla és Tőkés László, mint ahogy egy évvel korábban is. Orbán Viktor is megtartotta beszédét, mint ahogy tavaly meg máskor is az elmúlt 17 évben. 2005-ben minden magyar annak örült, hogy Markó és Tőkés leült egy asztalhoz, egy év elmúltával azonban még mindig csak ültek egymás mellett, de szavaik nem váltak se közös programmá, se közös tettekké. A hallgatóságban sokan kérdezték, mikor lesz már végre közös program, közös akarat és közös cselekvés is.
A magyarul is kiválóan beszélő Smaragda Enache politológus azt magyarázta, miért nem csináltak a romániai írók 1956-ot, mint ahogy a magyarok. Megtudtuk, hogy a román értelmiség zsigereibe belenevelték a félelmet, hiszen az 50-es években 40 ezer diplomást hurcoltak el kényszermunkára a Duna-deltába, majd évtizedeken át Ceausescu Securitatéja tartotta rettegésben az írástudókat. Kányádi Sándor pedig – éltes kora ellenére – még mindig reménykedett, hiszi, hogy vannak még olyanok, akik számon tartják őt Pesten, abban a városban, ahol valamikor apja rámás csizmáját évente készítették, mert számon tartották a méretét.
Tusnádfürdő egyik legnépszerűbb résztvevője az a nagy kalapot viselő csíkszeredai néni volt, aki afféle zarándoklatnak tekintette a tábort. 87 éves kora ellenére nagy életkedvvel hallgatott végig minden előadást. Bottal járt, de lendülete nem ismert határokat, mindenütt jelen volt, bátran beszélgetett és kérdezett politikusoktól, civilektől egyaránt. Schöpflin György EP-képviselőtől az 1940-es években elvesztett magyar állampolgársága visszaszerzésének jogi lehetőségét firtatta, évtizedeken keresztül vezetett naplóját pedig Németh Zsoltnak ajándékozta. Reményekkel teli gondolkodása gyakran megmosolyogtatta, sőt sokszor ámulatba ejtette a tábor fiatal lakóit.
Egyszerre hat-hét sátorban hallgatták több százan az előadásokat a pisztrángokkal teli sebes folyású Olt partján, ahol a fenyvesek illata keveredett a frissen sütött román micsével. Mondhatnánk azt is, hogy több szinten folyt a kommunikáció. Gyakran más nyelven, másként kiejtett szavakkal, de ugyanazért a közös célért beszélgetett egymással a román és a magyar ember. Politikusok, egyetemi tanárok, nagyvállalkozók, médiaszakemberek, írók és újságírók, bölcsek és naivak, fiatalok és idősek, ismertek és ismeretlenek, lelkesek és fásultak. Nem arról beszélt román és magyar, hogy mi az, ami elválaszt, hanem arról, mi az, ami összeköt bennünket. A tábor azt bizonyítja, hogy lehet őszintén és tisztán beszélni elmulasztott lehetőségekről, igazságokról és hazugságokról, múltról és jövőről.
Egy évvel a választások előtt Orbán beszéde tele volt tűzzel és lelkesedéssel, magabiztossággal. Hová lett mára az a láng, és hová a hit? Európai uniós tagságunk emésztette el, vagy az elvesztett választások, az elherdált lehetőségek, a politikai impotencia oltotta ki? A Fidesz elnöke több ezer ember előtt hosszú elemzésben magyarázgatta, hogy miért veszítette el pártja a választást, hogy ellenfele mennyi övön aluli ütést mért rá, s menynyit hazudott. Mi tudjuk, hogy az ellenzék legnagyobb pártja nagyokat hibázott: szövetségi politikáján és kommunikációján át kampánystratégiájáig. Sokszor és sok mindenben. Így képtelen volt leváltani a tizenhat éves demokrácia leggyengébben teljesítő kormányát, annak miniszterelnökével együtt. De Tusnádon a Fidesz elnöke inkább csak arról szónokolt, hogy a kormány hazudott, amikor dübörgő gazdaságról beszélt, és akkor is, amikor a jóléti rendszerváltozás programját hirdette, miközben tudta, hogy csődhelyzet van. Félrevezetett az MSZP, amikor az országról hamis képet rajzolt, s választóit felelőtlen ígéretekkel manipulálta. Hazugságra építette kormányprogramját, és most festik a feketét fehérré. Ez mind igaz, de már kevésnek tűnt az embereknek. Ezért hát végre: Jó reggelt, Magyarország!
A hallgatóság egy része félidőben elindult hazafelé, ötvenen, százan, kétszázan. Fejüket lehajtva, enerváltan ballagtak el. A tábor végén elmaradt a Himnusz és a székely himnusz közös eléneklése is. Ilyen még nem volt a tábor történetében. Valami mást vártak, talán önkritikát is. Belefáradtak, feladták? Hogy juthatott idáig ez az ország?
A rendszerváltó politikai elit elhasználódott, elkopott, devalválódott. Hol vannak a felelősségteljes demokrata politikusok, kiknek szavában meg lehet bízni? Mondjuk ki, a magyar politikai életből hiányzik a mintaadó, a hiteles, a követhető politikus. A mostani politikai osztály önmagát túlélte, elkopott, megfáradt emberekből áll, akik már nem képesek a tömegek bizalmát megnyerni. Hol vannak a nemzetben-hazában gondolkodó XXI. századi Széchenyik, a gyakorlatiasak, a közjavát szolgálók? Hol veszett el Kossuth mozgósító lendülete, és hol Deák Ferenc megfontolt bölcsessége? A haza iránti szeretet vezérelte tetteiket, hogy jobb hazát adhassanak majd az utókornak. 150 év múltán hol vannak azok a politikusok, akik génjeikből tudják, hogy a kimondott szó szentsége kötelez? Akiknek természetes, hogy az igazság elválik a hazugságtól, mint ocsú a búzától. A politika a hazugság világa, vagy csak nálunk vált azzá?
Jönnek az önkormányzati választások, de hol vannak már azok a politikusok, akik nekünk tizenöt éve még őszinteséget, igazságot és demokráciát ígértek? Megkoptak. Új szereplők pedig nem léptek a politika színpadára. Mi lesz a kampányban az őszinteséggel? A közeledő önkormányzati választáson lesznek-e hitelesen kritikus és őszinte beszédek, bátor szembenézések a valósággal, melyekre a tettek épülhetnek? A hazugságra nem lehet jövőt építeni, mert már a jelene is rozoga, mint a papírvár.
Tusnádon az ortodox román templommal szemben van a katolikus magyar templom, amelynek egyszerű külseje nagyszerű belsőt takar. Székelyek mesteri fafaragásai őrzik Márton Áron ereklyéit. A bejáratnál egy márványtábla, rajta évszámok mellett vagy ötven híres ember neve, akik valaha is itt jártak. A nevek micsoda együttese! Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, Sissy császárné és királyné, Wekerle Ferenc miniszterelnök, Horthy Miklós kormányzó, Szálasi Ferenc nemzetvezető, Ijjas József esztergomi érsek, Nicolae Ceausescu román diktátor, Márton Áron erdélyi püspök, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke. Igen, ez a történelem kegyetlen igazsága, igaz, mert így volt. Itt tudják, hogy az igazságot soha nem szabad elhallgatni, letagadni.
A kijáratnál ismét találkozunk a 87 éves nénivel, aki már rá is kezdett: „Én református vagyok, de eljöttem a katolikusok templomába, mert ugye, nekünk, magyaroknak, még ha más is a vallásunk, de egy az Istenünk”. Mosolyunkkal igeneltünk neki, mire ő megbátorodott, s nagy hangon rákezdett legfontosabb örömteli mondandójára: „Képzeljék, ma pertut ittam Orbán Viktorral, ezzel a pohárral, ni!” – s már nyúlt is szatyrába, kiemelte onnan emlékbe eltett poharát. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy a „pertu” ilyenkor arrafelé kölcsönös tegezést jelent, téved: az idős asszony kérte ilyen módon, hogy tegezhesse Magyarország volt miniszterelnökét, aki az unokája lehetne. „Én most már nyugodtan meghalhatok!” – mondta, aztán sarkon fordult, és energiával feltöltődve, gyors léptekkel távozott. Elment, ám bizakodó mosolya betöltötte nemcsak a templomot és Tusnádfürdőt, de talán az egész Hargitát is. Az ő örök bizakodásából talán még Magyarországra is eljutott valami.
Mit is kívánjanak a politikusok Magyarországnak: Jó reggelt, jó estét, esetleg jó napot? Kívánjanak nekünk új politikusokat, akik frissek, energikusak, és akikről képesek leszünk elhinni, hogy tudnak is tenni az országért. Ahogy a dalok költője mondja: „Add nekem azt a régi hitem!” Talán az idős néni örök bizakodásából kellene valamit átmentenünk és újraélesztenünk Magyarországon.
A szerzők politológusok
origo.hu
Az évtized árvize: a felső szakaszokon már elkezdődött az apadás, délen még áradás van
