A vízválasztó (2.)

„Stabil és nagy a jólét, dübörög a gazdaság, bennünket irigyel Németország, Franciaország, Spanyolország, a költségvetés köszöni szépen, jól van.” Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt, hanem egy szervezett politikai hazugsághadjárat precízen koreografált táncrendje szerint adta elő Magyarország miniszterelnöke, szocialista tettestársai segítségével és a magyar elit többségének falazása mellett. A választások előtt a jólét volt nagy, most pedig a baj.
Egyszerűen szólva hazánkat a szocialisták pénzügyi válságba rántották. Vagy inkább lökték, mert a rendszerváltozás történelmi tapasztalata arra tanít, hogy miközben az ország polgárai gödörbe jutottak, a válságot előidéző szocialista vezetőknek mindig sikerült megkapaszkodniuk. Sőt miközben a többiek munkanélküliek, kényszervállalkozók, rokkant- és kisnyugdíjasok lesznek, ők bankárok, nagyiparosok és milliárdosok. Mígnem a politikai szerencse fiainak luxusa mellé kedvük nem kerekedik visszatérni az ország élére – 2002 – hogy ismét tönkretegyék azt, amit a rendszerváltozás óta a magyarok kínkeservesen felépítettek maguknak.
Itt állunk hát, 2006 őszének kapujában, s Magyarország lába alatt megmozdult a föld, nyakában a frissen választott miniszterelnök és az ő csomagja, hátában a hitelezők hada, előtte az egyre aggasztóbb jövő.
Egy helyzet, amit senki sem akart. Egy helyzet, amelybe dilettáns gazdasági döntések és szervezett politikai hazugságok miatt kerültünk. Egy helyzet, amit – ha ki akarunk jutni belőle – néven kell nevezni, és amelyről beszélni kell. Egy pénzügyi válság, amelyet sebészi pontosságú feltárás nélkül nem orvosolhatunk, sőt amelyet az alapos megértés híján hozott kormányzati döntések gazdasági válsággá szélesíthetnek.

Vesszőfutás

Szegény ország nincs, csak rosszul kormányzott. 2006-ra Magyarország lett Európa beteg embere. Az unió 25 tagállama között legrosszabbak a pénzügyi mutatói, miközben az új közép-európai tagállamok közül a leglanyhább növekedésre képes. Gyötri a megbomlott pénzügyi egyensúly, és küszködve fújtat a lassú növekedés miatt. Ez meghökkentő. Az új tagállamok sorában még sohasem voltunk a gazdasági növekedés és a pénzügyi egyensúly terén egyszerre sereghajtók. Ráadásul az EU történetének legnagyobb bővítését hajtotta végre, és az USA is kilábalt évezred eleji visszaeséséből, vagyis Magyarország egy általános, globális konjunktúra idején lesz a felzárkózó gazdaságok és a régió beteg embere. Példátlan, negatív gazdaságpolitikai innováció.
A posztkommunista gazdasági elitből érkezett régi-új gazdasági kormányzat 2002-től súlyos hibasorozatot vét. Szinte érthetetlen, hogyan követhette ilyen végzetesen egyik hiba a másikat, hová tűnt a hibákkal való szembenézés első számú politikai erénye, miért maradtak el rendre a korrekciós lépések?
2002 őszén indul a lejtmenet, kezdődik a baj. A jóléti intézkedéseket nem ellensúlyozzák a hazai vállalkozásokat ösztönző, beruházásokat és növekedést izmosító programok. Leállítják a Széchenyi-tervet, fogy a levegő a kis- és középvállalkozások, családi gazdaságok körül, az üzleti élet bizalma behorpad. Beüt a második hiba, máig tisztázatlan körülmények között a kormány ráveszi a jegybankot az árfolyamsáv módosítására, kis híján kitör a valutaválság. A dilettantizmus bélyege egy pillanat alatt a kormány homlokára ég, felszínre törnek a kormány és a jegybank közötti gazdaságpolitikai nézet- és véleménykülönbségek, a gazdaságpolitika hitelessége elszivárog.
2003-tól már egyetlen kormányzati előrejelzés sem jön be; az adósságra, költségvetési hiányra, fizetési mérlegre adott prognózisokra egyre inkább beletörődő legyintéssel válaszol a gazdasági élet.
A bajba jutott szocialisták 2004-re olyan költségvetést emelnek törvényre, amely hemzseg a nyílt és rejtett elvonásoktól, adóemelésektől, sarcoktól. Az ellenzéki figyelmeztetésekre és javaslatokra süket, öszszezavarodó miniszterelnök terve dugába dől. A kormányzat hiteltelensége miatt az államadóság után jóval többet kell fizetni, bevétel is kevesebb folyik be. A hitelesség visszavonhatatlanul odalett, a bizalom menthetetlenül szétporladt. Az értékek biztonsági hálója nélkül kormányzó, iránytűjét vesztett, egyre pipogyább benyomást keltő miniszterelnök végzetesen meginog. Az események shakespeare-i fordulatok félhomályába vesznek. Az előre menekülő miniszterelnök hiába fedi fel – a K&H-sikkasztás és a kormányzati pénzalapok összefonódása idején járunk –, hogy az SZDSZ „tele van korrupciós ügyekkel”. A gazdaságpolitikai kudarc puccsra kész tanácsadója segítségével fejére omlik. Szabad az út, megkezdődhet az új miniszterelnök máig tartó ámokfutása. Magyarország belép a nyílt és szervezett hazugságok, a költségvetési, gazdasági tervezést ellenőrizni és befolyásolni képtelen, elgyengülő demokrácia korszakába.
A szocialisták valószínűleg annak reményében állították az üzleti életből – igaz, a homályosabb zugokból – érkezett miniszterelnököt, pénzügyi és gazdasági minisztert a kormányzat tengelyébe, hogy megállítsák a kormányzati hibák örvénnyé gyorsuló spirálját. A várakozásuk beteljesülése helyett újabb, most már messze vezető következményekkel járó baklövés következik. A 2005-re szóló költségvetésben elmarad a helyzetet még idejében orvosolni képes adóreform, helyette egy azonnali, hatások nélküli, 2010-ig araszoló koncepciót ütnek törvénnyé, ráadásul mintegy 300 milliárd forintnyi költségvetési pénzt osztanak szét a választások előtti hónapokban. Az elmúlt 16 év politikatörténete azt mutatja, hogy a szocialisták támogatottsága és a magyarok fogyasztói bizalmi indexe szinte összenőtt; a fogyasztói indexnek szárnyalnia kell hát, ha törik, ha szakad. A hatalomért semmi sem drága, még az sem, ha rámegy a jövőnk. Ez a szocialista credo.

Még egy esély

A választásokat követően a szocialisták megkapták az utolsó esélyt, hogy helyes választ adjanak a tovább már alig titkolható pénzügyi válságra. Az ellenzék, élén a Fidesszel, az alkotmányos alapokon álló demokratikus erő számára előírt utat követte, és a radikálisabb fellépést sürgető szárnyának sem tett engedményt. Megadta az esélyt a szocialistáknak, hogy körültekintően elkészíthessék kormányprogramjukat, összeállíthassák intézkedéseik első csomagját, felkészülhessenek programjuk parlamenti vitájára. [Sőt az ellenzék egy része még ennél is többet nyújtott. A politikai előzékenység ritka példáját mutatta. A nyilvánvaló politikai hazugsághadjárat és a fejünk felett lebegő pénzügyi válság helyett néhány politikusa olyan kérdéseket emelt és tartott napirenden (jobboldali egység, utódlás) még a választásokat értékelő szövetségi kongresszus után is, amelyek sem a Szövetség, sem a polgári oldal érdekeit nem szolgálták. A választási vereség keserűsége sem fedhette volna el, hogy a teljes valóságában kibontakozó kritikus gazdasági helyzet, a nyomában fellépő társadalmi megrázkódtatás, majd társadalmi ellenállás időszakában a Szövetség egysége és akcióképessége felbecsülhetetlen érték és egyben nemzeti érdek is. De ez már egy másik írás tárgya.]
A szocialisták a választások utáni kedvező pillanatot sem ragadták meg, fordulat helyett folytatták a 2002-ben indult hibasorozatot. Úgy tűnik, a lejtőn nincs megállás. A kormány úgy terjesztette programját a Tisztelt Ház elé, hogy továbbra is titkolni próbálta a súlyos pénzügyi helyzetet, számvetés és egyenes beszéd helyett reformhalandzsával rukkolt elő. Történelmi átalakításról szónokolt, holott egyszerű pénzbehajtásra készült. Minél többet, minél több helyről.
Az elvesztegetett hónapok után megszült első Gyurcsány-csomag a megbomlott pénzügyi egyensúly helyreállítását nem a növekedés erősítésétől reméli, hanem feláldozza azt egy olyan kísérlet kedvéért, amelyről már most tudható, hogy nem válthatja be a hozzá fűzött – szakmailag indokolatlan – reményeket.

Üzenet Európából

A költésvetési egyensúly elosztása a régi EU-tagállamokban is felüti néha a fejét. Előfordul, hogy az állam többet költ, illetve kevesebb bevételhez jut, mint korábban. Az ok lehet egy közeledő parlamenti választás, vagy éppen a globális konjunktúra lanyhulása. A költségvetésben ilyenkor feszültség keletkezik, a deficit mértéke nőni kezd. Az uniós tagállamok esetében a közös pénzre való áttérés miatt azonban nem nagyon lehet kilógni a sorból, mindenki mindenkire nagyon figyel. Ezért az unió régi tagállamai esetében az euróra való átállásról szóló 1992-es döntés után olyan esetekkel találkozunk, amikor a költségvetés hiánya egy, esetleg két százalékkal tér el a közösen megállapított mértéktől. A helyzet olyan egyensúly-helyreállító programok elindítását igényli, amelyek a nemzeti össztermék egy százalékával csökkentik a költségvetés kiadásait, illetve növelik bevételeit. Az egy-két százalék körüli egyensúlymegingást még orvosolni lehet hagyományos, egyensúlyjavító eszközökkel; vissza kell venni a kiadásokból, és valamivel több adót kell beszedni.
Magyarországon azonban egészen más a helyzet. A költségvetési hiány esetében a kormány most a tízszázalékos mérték bevallásánál tart, de félő, ez még mindig nem a végső szám. Ez nem egy százalékkal, hanem legalább hét százalékkal haladja meg azt a szintet, amely felett már az egyensúly megbomlásáról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy a magyar egyensúlytalanság forintban kifejezve nem 200 milliárd körüli, hanem meghaladja az 1500 milliárd forintot.
A magyar egyensúlytalanság mértéke hétszer nagyobb, mint a hagyományos módon kialakult európai egyensúlytalanságoké. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy a költségvetés valamivel többet költött az egészségesnél, hanem arról, hogy a 2002 óta elkövetett gazdaságpolitikai hibák miatt, illetve azok elleplezésére a szocialista miniszterelnökök nyakló nélkül növelték az államadósságot. A 2002 eleji (GDP-arányos) 52 százalékról 2006 végére már 65 százalék felett lesz, így meghaladja a 13 ezermilliárd forintot.
Hétszer nagyobb költségvetési hiányt már nem lehet hagyományos megszorításokkal kezelni, erre egyetlen fejlett gazdaság sem vállalkozott a miénkhez hasonló helyzetben.
Léteznek ugyanis számunkra használható európai válságkezelő tapasztalatok, ám ezeket nem a kilencvenes évtizedben, hanem a 70-es évek végén és a 80-as évek elején kell keresni. Két számjegyű munkanélküliség, emelkedő infláció, vállalati csődök, zuhanó költségvetési bevételek, esetenként két számjegyű költségdeficitek. A tanácstalan kormányok először hagyományos egyensúlyjavító programokkal próbálkoztak. Éppen úgy, mint a mi szocialistáink. A költségvetési megszorítások egyetlen esetben sem jártak sikerrel, sőt még olaj is volt a tűzre, a gazdaság helyzete tovább romlott. Ahogy ez nálunk is várható.
A bajba jutott, ma már mintagazdaságnak számító országok, Hollandia, Írország, Dánia, felhagytak a csődöt mondott hagyományos módszerekkel, átállították a váltókat, óriási adócsökkentési programokat vezettek be. Megerősödő vállalkozások, felpörgő növekedés, új munkahelyek – Hollandiában 16 százalékról 4 százalékra, Írországban 16 százalékról 5 százalékra mérséklődött a munkanélküliség – a költségvetés kiadási oldalán összezsugorodott a segély, a bevételi oldalon megjelentek az új munkahelyek után fizetett adók és járulékok.
A számunkra mérvadó példák esetében a kormányok nemzeti megállapodásokat hoztak tető alá. A kormányok az adókat és járulékokat jelentősen csökkentették, cserébe a vállalkozók új munkahelyek létesítését vállalták. A bérből élők hozzájárultak, hogy az egyensúly-helyreállítási program idejére kisebb béremeléssel is beérjék. Az állam a hatékonyabb működés érdekében leépítette a bürokráciát, szigorú állami takarékosságot vezetett be. Mindenki vállalt valamit, mindenki kapott cserébe valamit. Ez éppen fordítottja a Gyurcsány-csomagnak; itt senki sem vállal semmit, az állam mindenkitől csak elvesz valamit, de semmit sem ad érte cserébe. Néhány hónap és a szocialista miniszterelnök is ráébred, nem kaphatja meg a remélt költségvetési többletbevételeket, hiszen nem adott érte semmit.

Bourbonok

Mintha időutazásra kényszerítenének bennünket. A saját kárunkon begyűjtött valóságok felhasználása helyett a szocialisták mintha a 80-as évtizedet akarnák folytatni. 1973–89 között a szocialisták úgy halmoztak fel 22 milliárd dollár államadósságot, hogy ebből csak négymilliárd dollárt fordítottak felhalmozási vagy fogyasztási célokra, a többi 18 milliárd az adósság hólabdaszerű növekedésének következménye. A nyolcvanas évek végén Magyarország úgy lép be a globálisan nyitott piacgazdaságba, hogy kormányai nem képviselik megfelelően nemzetgazdasági érdekeit, s így a magyarok számára előnytelen tőke- és profitszerkezet jön létre. Ennek következtében Magyarországon a gazdaság által előállított össztermék és a nemzeti jövedelem közötti rés fájdalmasan kinyílik. 2006-ban a nemzeti össztermék növekedésének legfeljebb a fele lesz a nemzeti jövedelem növekedése. A magyar gazdaság valódi baja tehát nem a pénzügyi egyensúlytalanság, az nem ok, csak okozat. A súlyos egyensúlytalanság mögött valójában az áll, hogy a szocialista gazdaságpolitika belenyugszik a növekvő munkanélküliségbe, a magyar vállalkozók számára hátrányos tőke- és profitviszonyokba, lemond sok százezer dolgozni akaró ember és vállalkozni kész tízezrek teljesítményéről. A növekvő munkanélküliség mögött az alacsony növekedés áll, a mögött pedig az egészségtelen tőke- és profitszerkezet húzódik.
Ezért Magyarország mai helyzetében a megbomlott pénzügyi egyensúlyt legfeljebb csak időlegesen lehet javítani az adóemelésre épülő Gyurcsány-csomaggal. Az élet rendje szerint az ok újra és újra az okozat fölé kerekedik.
Ezt az összefüggést nem látja, vagy nem akarja látni a kormányzó szocialista politikai és gazdasági elit, ezért vállalkozik újabb negatív fordulatra, ezért kísérli meg a növekedés feláldozásával javítani a pénzügyi egyensúlyt. A Gyurcsány-csomag a szóba jöhető válságkezelő utak közül a legrosszabb választás.
Kínzó gazdasági bajaink súlyosbodását akkor kerülhetjük el, ha visszavonják az első Gyurcsány-csomagot, felhagynak a második és a harmadik csomag előkészítésével. Adó- és járulékcsökkentésre épülő, növekedésgyorsító, munkahelyeket teremtő új válságkezelő programot kell elindítani. Adóreform, feltőkésítési programok, Széchenyi-terv, hazai vállalkozásokat erősítő nemzeti terv, a magyar tulajdonú gazdaság megerősítése. Egy ilyen program mögé nyílt nemzeti megállapodás építhető. Nyílt nemzeti megállapodás azonban nem alapulhat a hazugság pillérein, belső kötőanyaga pedig csak a bizalom lehet. A közbizalom helyreállításához egyenes beszédre, a helyzet őszinte és teljes feltárására, valamint a pénzügyi válságért felelős szocialista politikusok felelősségre vonására lesz szükség. A felelősség, a büntetőjogi és pénzügyi felelősség tisztázása és érvényesítése nélkül nem juthatunk át a túlsó partra.
Ők semmit sem tanultak, mi semmit sem felejtettünk.
(A befejező részt a Magyar Nemzet jövő szombati számában olvashatják.)

A szerző a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke