Az őszi politikai szezon elé

A választások után a nagypolitika „átépítés miatt” sokáig szünetelt, ám ez a tétlenség a parlamenti ülésszak végére elillant. A választások után a kormány, július végén az ellenzék alakította a politika napirendjét. Vizsgálódásunkat a kormányoldalnál kezdve azt láthatjuk, hogy az MSZP felzárkózott a hazai politikai kommunikációban 1998 után bekövetezett minőségi változást kiváltó Fideszhez, sőt – a látszat alapján legalábbis – át is vette a vezetést. A politika iránt érdeklődők számára „Az elnök emberei”, a „Híradósok” és hasonló sorozatok kockáiból visszaköszönő módszerek és mesterfogások nélkül a vén kontinensen sem lehet már eredményesen politizálni. Ezt lehet szeretni, el is lehet ítélni, egyet azonban nem lehet: tudomást nem venni a felgyorsult világ változásáról.
Annyi már most is látható, hogy a két nagy rivális korábbi stratégiáit melegíti fel. A nagyobb kormánypárt kampányának középpontjába – áprilishoz hasonlóan – pozitív üzenetet állít. Az Új Magyarország terv hamarosan induló társadalmi vitája mint felütés több kommunikációs célt is szolgál. A kézzelfogható fejlesztési célok kitörési pontot kínálnak. A megépítendő utak és intézmények munkahelyeket teremtenek, s ha lesz munka, könnyebb elviselni a megszorításokat – szuggerálják. Azt már csak az ellenzék teszi hozzá, hogy az uniós fejlesztési forrásokból tervezett beruházások csak akkor valósulhatnak meg, ha a költségvetés hiánya az EU által előírt korláton belül marad, azaz eredményes lesz a megszorítás. Ebben számos nemzetközi hitelminősítő mellett lassan az EU is kezd kételkedni. Az Új Magyarország program értelmet kölcsönözhet a kiigazításokkal hozott áldozatnak is, hiszen a kormánynak arra a kérdésre előbb-utóbb közérthető választ kell találnia, hogy mi végre is vállaljuk az adóemelés, a tandíj és az energiaár-emelés áldozatát.
Vélhetően ismét a bizonytalanok által preferált kereskedelmi média lesz a kormánypárti kampány fő terepe, amiben a reklámtorta feletti duopóliumot birtokló és koncessziós szerződéseiket vitatott módon prolongáló csatornák megértő partnernek lehetnek. Ezzel a felütéssel a szocialisták elfoglalhatják a „pozitív” kampány és „ők ezt szeretnék” pozíciót. A fősodrában várhatóan pozitív kampány mellékágai ismét hordozhatnak gyors válaszokat (rapid response), kontrasztív és negatív elemeket. Gyurcsány politikai stílusa eddig mind saját pártján belül, mind ellenfeleivel szemben bevált: mellékhadszíntereket kreál, ahol ellenfelei szélmalomharcot vívhatnak, taktikai eredményeket is elérhetnek, miközben ő a stratégiai ütközetek megnyerésére tartogatja erejét. Így tavaly sem az volt fontos, hogy ő vagy Orbán Viktor jobb-e kettejük első tévévitájában, hanem hogy a közös szerepléssel az ellenzék vezetője magával egy súlycsoportban lévőnek ismerte el őt. A sort folytathatnánk. Amilyen hirtelen emelkedett Gyurcsány Ferenc az MSZP élére, olyan hirtelen ki is pottyanhat onnan. Párton belüli kihívói számára azonban magasra tette a lécet: utódja csak a modern politikaformálás eszköztárát ismerő és használni tudó, dinamikus politikus lehet.
A szocialisták dolgát számos tényező könnyíti, amelyek közül a kormányzati pozícióból eredő kommunikációs és erőforrásbeli előny csak szükséges, de nem elégséges feltételnek számít. A közvélemény-kutatások alapján a megszorítások ismeretében a kiábrándult megkérdezettek a bizonytalanok táborát gyarapítják. Az elérhető részletes (pl. Marketing Centrum) kutatások alapján azt kell látnunk, hogy a teherviselő 30–44 éves korosztály pesszimista. A nagy társadalmi rendszerek hozzáférhetőségében történt változások, illetve a megélhetési költségek háztartásukra gyakorolt hatását kiváró 45–59 éves csoport bizonytalan, míg a 60 év fölötti generáció többsége bizakodó.
A kormányoldalról leszakadó csoportok nem törvényszerűen válnak az ellenzék szavazóivá, megszólításuk és megnyerésük komoly feladatot jelent. Kérdés, hogy a Fidesz körvonalazódó stratégiája alkalmas-e erre. Véleményem szerint csak korlátozottan.
Ha elfogadjuk a kormányoldal Új Magyarország program köré épülő feltételezett stratégiáját, nagyjából az áprilisi kampány ismétlődése válik láthatóvá. Az MSZP a modernizáció és haladás pártjának hagyományos baloldali szerepét öltheti magára, miközben az SZDSZ eminens tanulóként a szocialistákénál messzebb menő reformokat sürgethet. A pozitív jövőkép köré épülő kampány találkozik a 60 év fölötti választók többségének véleményével, akik körében a baloldal hagyományosan is több szavazóra számíthat. Miután a politika elsősorban a látszatról szól, ezért a sokat látott idősek azt feltételezhetik, hogy a kormány biztosan indokoltan kér áldozatot polgáraitól. A nyugdíjas korosztály gyermekei és unokái érdekében hajlamosabb az áldozatvállalásra, amit csak megkönnyít, hogy a baloldal rendre biztosítja a szépkorúakat arról, hogy óvja őket a kiigazítás hátrányos következményeitől. A döntően a kereskedelmi médiából tájékozódó és ezért könnyen befolyásolható, bizonytalan nagyvárosi középkorúak megnyerése a szocialisták szempontjából ismét a kampány végére hagyható feladat marad. Az egyébként is alacsonyabb részvételi hajlandóságot mutató fiatalok körében talán ismét elég lesz a már ismert klisék felvonultatása, miszerint a Fidesz antikapitalista és antiliberális.
Ez persze csak akkor működhet, ha az ellenzék legnagyobb pártja nem változtat lassan körvonalazódó kampányán. Mivel ennek valószínűségét csekélynek tartom, kérdéses, hogy az őszi megméretés kitüntetett csataterein az ellenzék tud-e áttörést vagy győzelmet aratni. A Jó reggelt, Magyarország! kiáltvány körül kibontakozó stratégia – áprilishoz hasonlóan – ideológiai, és (még) nem mutat érdemi alternatívát a kormány megszorítócsomagjához képest. Ezért ismét csak korlátozottan számíthat a megélhetés kérdései és érzelmi impulzusok alapján döntő bizonytalanok támogatására.
A hagyományos jobboldali értékrendre épülő fideszes valóságértelmezés annyira ideologisztikus, hogy szinte eltörpül benne a Kádár-rendszer gondoskodó állama iránti nosztalgiában élők számára szóló üzenet.
A rendszerváltás és a demokrácia – gazdasági legitimáció, jólét – nélkül csak keveseket mozgat meg, s a Csak Magyarország számít jelszóhoz hasonlóan nem teremt éles választóvonalat az MSZP és a Fidesz között, hiszen ahogyan a szocialisták (szavazóikkal együtt) is Magyarországon élnek és dolgoznak, úgy legtöbbjük elődpártjukkal egyetemben az akkori ellenzékkel közösen vett részt a (felülről irányított, tárgyalásos és ezért békés) rendszerváltásban. A szeptember végi politikai nagygyűlés csak akkor sugározhatja az erő várt képét, ha láthatóan többen lesznek ott, mint egy átlagos Fidesz-tömegrendezvényen, azaz meg tudják tölteni a teret. Az inkább szimbolikus helyszínválasztás így már nem biztos, hogy szerencsés.
A kutatások alapján az sem számít újdonságnak, hogy az átlagpolgár a pártpolitikát összességében őszintétlennek tartja, így a politikai hazugság vádja önmagában nem hordoz elég leleplező erőt. A Gyurcsány-csomag megbuktatása mint cél a protest magatartás felerősítését szolgálja, ám a kormánypártokról leszakadó, s a bizonytalanok táborát tápláló szavazókat ez még önmagában nem készteti aktív cselekvésre. Ahhoz ugyanis egy olyan vonzó alternatíva kell, amely – legalább a látszat szintjén – gyors javulást kínál. Mivel Orbán Viktor a „rossz” csomag megbuktatásának esetére egy „jó” csomagot vár, nem tagadja a megszorítás szükségességét, csupán más, jobb utat járna. A jó csomagról eddig annyit tudunk, hogy a Fidesz tavaszi vállalkozásélénkítő lépéseire (adó- és járulékcsökkentés) épülne, amelyek áttételes eredményt hoznak. Az MSZP – ismét csak a látszat szintjén – ezzel szemben már 2007-től induló fejlesztéseket ígér.
A politika a lehetőségek művészete (is). A fent vázolt eshetőségeket a két nagy gyűjtőpárt tavaszi szereplése alapján alakítottam ki. Ha igazam lenne, úgy a helyzetből a jobboldalon a Fidesztől az MDF, illetve a MIÉP-től a Jobbik húzhat politikai hasznot.

A szerző politológus