Tizenöt évvel a volt Szovjetunió összeomlása után és öt évvel a szeptember 11-i támadás után a Nyugat még mindig keresi a stratégiai és elvi tisztaságot, az új világrend formáját. Majdnem közvetlenül szeptember 11-e után a washingtoni Fehér Ház tagjai és az úgynevezett neokonzervatív gondolkodók köre bejelentette, az új század geopolitikája világos. Charles Krauthammer neokonzervatív írót idézve: az al-Kaida és a hozzá hasonló iszlám terroristák csoportjai sarokba szorították Amerikát és a Nyugatot azzal, hogy létükben fenyegetik őket. Ezért Amerika globális háborút hirdetett a terrorizmus ellen, majd két, fegyveresen kikényszerített rezsimváltást ért el Afganisztánban és Irakban.
Ha arra gondolunk, milyen pusztító volt a terrortámadás Washington, New York és a 93-as járat ellen, érthető az a megállapítás, hogy Amerika szeptember 11-e utáni mozgástere óriási volt. Kevés válaszcsapásra vonatkozó forgatókönyvre lehetett azt mondani, hogy ez kizárt, hiszen igen erős érzelmeket keltett az, hogy a támadásokat és robbantásokat a televíziók világszerte újra és újra levetítették. Mivel a politikai elit bejelentette, a támadás a létünk ellen irányult, érthetően számítani lehetett egy nagyarányú válaszcsapásra. Tekintve, hogy szeptember 11. terroristáinak kétharmada szaúd-arábiai volt, ahogy maga Oszama bin Laden is, és hogy az ország vezetői között számos al-Kaidát támogató kormánytag is található, egy Szaúd-Arábia elleni támadás több mint indokolt lett volna. Szaúd-Arábián kívül azonban volt és van más nyilvánvaló célország is. Ha van olyan ország a világon, amelyet a nemzetközi terroristák a Közel-Kelettől a Balkánig egyértelműen szponzoráltak az utóbbi húsz évben, úgy ez a hely Irán. Tény, hogy a modern terrorizmus fejlődésének formája iszlamista, amelynek gyökerei az 1979-es iráni teokratikus forradalomig nyúlnak. Irán akkor nyilvánvaló célpontnak tűnt.
Mégis, e két célpont helyett a Bush-adminisztráció elsőként az al-Kaida vezetői elleni támadást választotta Afganisztánban. Ez is jogos elképzelés volt, különösen a szervezet kapacitásának szétrombolása és a kulcsfigurák semlegesítése. Ha csak ezt vesszük figyelembe, a művelet sikeres volt. De ha az amerikaiak azt hitték, hogy ez önmagában elég lesz anélkül, hogy elvágnák a Szaúd-Arábiából és Iránból érkező pénzügyi, logisztikai és elvi támogatást, akkor ez a hadművelet legalábbis kevés volt. Ehelyett Bushék azt választották, rátörnek Irakra, hogy ott is rezsimváltozást kényszerítsenek ki.
Az iraki invázió tekintetében egy dolgot tisztázni kell. Bármilyen legyen is valaki politikai irányultsága, bármi legyen is a nemzetközi politikáról a véleménye, egy dolog vitathatatlan: Szaddám Huszein Sztálin és Pol Pot mellett a történelem egyik legkegyetlenebb és leggyilkosabb vezetője. Ő eddig az egyetlen politikus a történelem során, aki tömegpusztító fegyvert vetett be saját népe ellen. Ő volt felelős a kurdok, irániak és kuvaitiak lemészárlásáért, valamint irakiak százezreinek megkínzásáért és halálért.
Mindezek ellenére az amerikai kormány igen rosszul bizonyította az Irak elleni háború okát, és pocsékul készítette azt elő, vagy legalábbis a háború utáni terveket. A háború igazolásához Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereinek felkutatását nem lett volna szabad alapul venni. Hiba volt továbbá, hogy Szaddám Huszein rendszerét összeköttetésbe hozták az al-Kaidával. Bár nem alaptalan azt állítani, hogy alacsonyabb szinten volt közöttük kapcsolat, ez elhalványul Szaúd-Arábia és az al-Kaida szervezeti együttműködése, illetve a fundamentalista terrorizmus évtizedek óta folyó iráni támogatása mellett.
Manapság az amerikai kormányzat meghatározó tagjai az al-Kaidát globális felkelésként írják le. Vizsgáljuk meg ezt az állítást. Jóllehet az igaz, hogy egy lázadás alkalmazhat terrorista taktikákat, és ez fordítva is igaz, látnunk kell a különbséget ezek formái között. Először is, egy felkelés célja egy rendszer egészének megváltoztatása. Ezzel szemben a gyengébb és marginálisabb csoportok fegyverének, a terrorizmusnak célja az, hogy a rendszernek csupán egyetlen elemében kényszerítsen ki változást, csak egy irányelvben. A felkelések célja kormányok leváltása, a terroristák inkább a kormányok magatartását akarják befolyásolni.
Azt mondják, a lázadók elleni fellépések akkor sikeresek, ha a kormány bizonyítja, alkalmasabb polgárai biztonságát garantálni, mint a lázadók. Nekünk, a Nyugatnak nem lehet ez a célunk ebben a konfliktusban. Nem az a dolgunk, hogy a muzulmánok és arabok biztonságát garantáljuk. Nekünk nem a terrorizmus ellen kell háborút hirdetnünk – ami természetesen egy taktika – hanem egyes csoportok és terroristavezetők ellen, továbbá meg kell nyernünk azokat a nem nyugati szövetségeseket, akik képesek azokon a kulturális területeken dolgozni, ahol a mi szakértelmünk minimális: akik képesek beépülni a fundamentalista hálózatokba, valamint azokat a kormányokat, amelyek valóban a legitimitást képviselik, és vállalják a felelősséget saját polgáraik biztonságának garantálásáért. Meg kell értenünk, hogy nem a lázadók elleni fellépés az egyetlen lehetőségünk, mert az al-Kaida nem korlátozódik nemzet-állami szintre. Más szóval: nem az az érdeke, hogy egyetlen országban történjen politikai változás, mint ami például a Muzulmán Testvériségnek volt a célja Egyiptomban.
Milyen modell segíthet akkor megérteni, majd legyőzni az al-Kaidát? Egyet értek Fred Kagannal (American Enterprise Institute), aki azt javasolja, hasonlítsuk össze a mai szervezetet az 1900-as évek eleji bolsevikokkal. Azt hiszem, ez az analógia hasznos, mivel okkal tarthatjuk a kommunizmust egy világi vallásnak, amelyet egy szűk kisebbség szított azon milliók támogatása nélkül, akik nevében a bolsevikok felléptek. Ugyanakkor én nem a forradalom előtti bolsevikokkal vetném össze az al-Kaidát, mert szerintem az inkább egy 1917-es bukott forradalom utáni szélsőségesek kis csoportjához hasonlít. A szervezet a politikai erőszak totalitárius kereskedője, amelynek tagjai most bujkálnak: sokak elnéző, de tájékozatlan támogatását élvezik. Ennek a jelentősége vagy látszólagos mérete úgy tűnik, növekszik, ahogy egyre több helyi politikus és csoport azonosítja magát elképzelései vagy eszméi valamelyikével.
Ma arra van szükségünk, hogy bölcs emberek kis csoportja – hasonlóan azokhoz, akik a II. világháború végén készen álltak radikális ötleteket javasolni és végrehajtani – rájöjjön a győzelem elvére a taktikák stratégiája helyett, amire ma kénytelenek vagyunk építeni. Nemcsak tanulnunk kell a korábbi lázadásokból és terrorista kampányokból, de alkalmaznunk is kell azt, amit ezekből tanultunk, legfőképpen vissza kell térnünk az alapokhoz, és megértenünk Von Clausewitz elvét. Amikor a háború és a politika kapcsolatáról beszélt, nem úgy értette, ahogy ma gyakran értelmezzük: hogy a háború valamiféle elhatárolt tevékenység, amely akkor következik be, amikor a politika kifogy a lehetőségekből. Nem. Clausewitz mondata e két tevékenység egységének tisztázása. A tábornok valójában azt akarta hangsúlyozni, hogy a háború politika, és mint ilyen, a győzelem csak akkor jön el, ha tisztában vagyunk azzal, milyen politikai célt akarunk elérni, és csak akkor érjük el ezt a célt, ha a politika minden eszközét – nem csak az erőt – felhasználjuk.
A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság Intézet igazgatója
origo.hu
Egyre nagyobb bajban a SPAR - heti összefoglaló
