A tanítóknak elegük van a rossz reformokból

Pár napja nagy beszélgetés volt az iskolában, ahogy valószínűleg számtalan más oktatási intézményben is. Elképesztő volt az egész, ahogy valószínűleg számtalan más iskolában is. Az én végtelenül békés tantestületemben sistergett a levegő, egymás szavába vágtak a kollégák, ahogy valószínűleg számtalan más iskolában is. Azt csodálom, hogy a tanárok még nincsenek az utcán, hogy nem ég a minisztérium épülete.
Mert most munkánk lényegéről van szó.
Akármilyen zord világ is van odakint, akármilyen mentalitást lát is az ember a felnőttvilágot tükröző gyerekekben, az óra, az iskola valamiféle menedéket, megnyugvást, lehetőséget nyújt. Kosztolányi Dezső, József Attila, Ady Endre vagy akár a logaritmus tanítása közben még súlytalanabbá válnak a percemberek, az oktatásirányítók, az infantilis pojácák, a gügyögések, a blogok. Az iskola, az óra még mindig fantasztikus lehetőség: még mindig kitűzhetünk szilárd útjelzőket, még mindig kialakíthatunk olyan közösségeket, amelyekre egész életen át lehet építeni – ahogy ez a legtöbb érettségi találkozón ki is derül.
Valószínűleg ez az elviselhetetlen: az autonómiával, tartással, közösségi háttérrel rendelkező ember nem kell a totális vagy legalábbis a totalitás felé rohanó rendszereknek. Ezért kell mindenáron megölni a pedagógiát, az iskolát, a felszabadult, értelmes, értékközvetítő munkát. Megtudtuk, miket kell figyelembe vennünk az adatvédelem területén. Csak az emlékeimre hagyatkozom. Lehet, hogy nem pontosan idézek mindent, de a lényeg, a tendencia látható.
Nagyon vigyázzunk, hogy mit mondunk az órán, mert bármiért feljelenthetők vagyunk: ha a gyerek rossznak tartja a módszerünket, ha a tananyagon kívül eső területre téved a kérdésünk, ha csúnyán nézek, ha rossz a hangsúlyom, még egyszer: bármiért! És a jogállam dicsőségére az iskolában a bizonyítás iránya megfordul. Nem a diáknak kell bizonyítania, hogy rossz a módszerem, hanem nekem kell bizonyítanom, hogy nem rossz!
Nem ültethetem előre a gyereket (nem is szoktam – de magamtól nem, nem pedig a feljelentéstől való félelmemben…, bár most már csak azért is…). Ha rosszul látja a táblát, akkor sem, mert ezzel hangsúlyozom testi hátrányát, ha zavarja a többieket hátul, akkor meg minősítem az elültetéssel, ezáltal hátrányos megkülönböztetésben részesítem. Nem tárolhatom a gyerek taj-számát. Pedig nem nekem kell, hanem ha elájul, és kijön a mentő, az első kérdése a gyerek taj-száma. Ha lenne kedvem humorizálni, még milyen jó, hogy mentő sem lesz… Az iskola nem hozhatja nyilvánosságra, hogy melyik gyerek melyik osztályban tanul. A kötözködésen kívül mi ebben a logika? Nem tudom. Talán túl avíttas a ballagási meghívó vagy a tabló hagyománya?
A feleleteket nem értékelhetem hangosan. Várom az érveket, miben szenved kárt egy gyerek, ha egy felelet után komolyan veszem őt és a többieket azzal, ha megbeszéljük: ez meg ez nagyon jó volt, itt volt egy kicsi logikai bukfenc, ezt meg elnagyoltad egy kicsit. És ugyan honnan tudja meg egy osztály, hogy mi számít jó feleletnek? Hogy és hol tanulja meg egy osztály, hogyan lehet egy-egy elhangzott szöveget értékelni – amely képességre legalább négyévente, a demokrácia még a mainál is tökéletesebb működéséhez szükségünk lenne…
A dolgozatjegyet nem mondhatom el hangosan, csak ha a gyerek beleegyezik. Persze ekkor is feljelenthető vagyok, mert ha nincs tizennyolc éves, akkor a szülői beleegyezést is meg kellett volna szereznem.
Az idei évtől a dolgozatok személyes adatnak számítanak, az iskolában kell tárolni őket, nem vihetem haza javítani. Ha az OKÉV (Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont) kijön ellenőrizni, és látja, hogy tegnap dolgozatírás volt, a dolgozat viszont nincs az iskolában, ötvenezerre büntethet. Arra a felvetésre, hogy akkor legyen nyitva az iskola legalább éjfélig, hogy tudjunk javítani, az a válasz, hogy nem lehet, mert az OKÉV ellenőrzi, hogy rendesen, időben be van-e zárva a tanári, mert itt adatokat tárolunk. (Kb. hatvan négyzetméteres tanáriban ülünk negyvenen – alkalmas hely az elmélyült munkára és a dolgozattárolásra…)
És így tovább, és így tovább. Ha például lejövök óráról, és egy pillanatra leteszem a dolgozatokat az asztalomra (pontosabban a nekem jutó negyed asztalra), mert mondjuk épp egy szülő telefonál, és az OKÉV ellenőre meglátja a „gazdátlan” dolgozatokat, akkor megint megbüntethet akár ötvenezerre is. Végül is nem tűzijátékvihar ez, itt nem rongyos emberéletekről, hanem komoly adatokról van szó, a felelősséget nem háríthatom át a meteorológusokra…
És ami érdekes: az elhangzott információk szerint az OKÉV-nek magának kell megtermelnie saját működési költségét… Szörnyű gyanúm támadt: a romboláson túl csak nem itt van ennek az egész eszement ügynek a másik célja? A tanárok büntetéséből finanszírozni a kicsit drágára sikerült érettségit? Beillene a képbe. Beugrik a Húsz órából Görbe János jelenete: „Ide lőj, rendőr!” Hát jöjjön nyugodtan az OKÉV, lőjön le, söpörje le a padlásomat, ha ez az ára saját működésének! (Visszaszívom az utolsó mondataimat, mert nem szeretnék felülni a szakmabelieket egymásnak ugrasztó szándéknak. Nekem nem az OKÉV az ellenségem, az OKÉV-nek nem én vagyok az ellensége, akárhogy is erre játszik az emberellenes hatalom. De a helyzet akkor is helyzet – és megnyugodnék, ha az OKÉV is tiltakozna a megalázó szerep ellen.) Talán elég ennyi a másfél órás beszélgetésből. Eddig azt hittem, embereket kellene emberségesen emberré nevelnünk emberi színtéren. Valamiféle hajmeresztő dilettantizmusból (ezt nem hiszem) vagy valami hajmeresztő profizmusból (sajnos ez hihetőbb) pont az emberi oldalát pusztítják el az iskolának azzal, ha még a köszönésünket, hanglejtésünket is jogilag akarják szabályozni, ha elveszik a szavak, mondatok első, második, harmadik jelentésrétegével való játék, a humor lehetőségét, ha minden szavunkat szituáció nélkül, primer jelentésében értelmezik, ha arra kényszerítenek, hogy minden mondatunkat hosszas megfontolás után ejtsük ki, ha a félelmet elültetik.
Ha az egyetlen fő szabályt, a „tiszteld diákodat” szabályát nem ismeri valaki, annak hiába hoznak ezer jogszabályt is, akkor se lesz pedagógus. Én szeretném magam pedagógusnak tartani, úgyhogy maradok ennél az egy szabálynál. És ha úgy ítélem meg, hogy a gyerek és a közösség érdeke azt kívánja, bizony a közösség előtt teszek szóvá dolgokat, ahogy több ezer év iskoláiban pedagógusok sora tette.
Méltatlannak tartom megbecsülésünk hiányát is, de én akartam tanár lenni, és lyukasra kopott pólóban is jobb vagyok, mint egyik-másik bölcs reformátor. Felháborítanak az óraszámemelés anomáliái és az egészet körülvevő cinizmus, szabózoltánizmus, de dacból is túlélem. Ha viszont munkánk belső lényegét lehetetlenítik el, ha anyanyelvemből száműzni akarják a metaforákat, ha a gyerekeket próbálják megfosztani az emberi kapcsolat lehetőségétől, ha szélsőségesen individualista utakra próbálják terelni őket, ha engem tananyagleadó robottá, a „minden szavában keresd az ellenséget” céltáblájává akarnak tenni, akkor üvölteni akarok, és elegem van azokból, akik életünket, munkánkat tönkreteszik.

A szerző pedagógus