Demszky, az SZDSZ rozsdásodó csodafegyvere

Budapest bátor, befogadó város. Azért szép és sikeres, mert soknyelvű. Több kultúra él itt egymás mellett. Ez az ország legliberálisabb városa. Mindenki otthonra lelhet benne: itt nem kell szégyellnie a másságát. Ez egy szerethető, igazi multikulturális hely. A szabadság és a szolidaritás városa. Körülbelül ez az, amit Demszky Gábor SZDSZ-es főpolgármester – mint legfőbb pozitívumot – minden alkalommal elmond. Eszmetársa, Horn Gábor államtitkár ehhez még annyit tett hozzá, hogy akinek így nem tetszik ez a város, az elmehet. (Ő volt az, aki a 168 Óra 2000. augusztus 3-i számában valóságos csodafegyvernek minősítette Demszkyt.)
A főpolgármester valószínűleg azért beszél a „bátor” Budapestről, mert azt azért mégsem mondhatja, hogy Budapest egy átgondoltan fejlődő, tiszta, jó levegőjű város. Nem véletlen, hogy Demszky alig szól a Budapesten élni, gyermeket nevelni, dolgozni, tanulni, bevásárolni és közlekedni akarókról. Azokról a budapesti polgárokról, akik természetes helyüknek tekintik ezt a várost, akik nincsenek oda a másságért, a multikultiért, az undergroundért, akik nem kívánnak alternatív kiállítótermekbe, füstös kocsmákba és egyéb „klassz” helyekre járni. Akiket zavar az összeomlott közlekedési rendszer, a bűz, a kosz, a mocsok, a zaj, az elhanyagolt és lepusztult városrészek látványa. Akik – Demszkyvel ellentétben – nem szeretik a graffitiket, a bodegákat, a nyomasztó aluljárókat és az illegális szemétlerakó helyeket. Akik közül az elmúlt tizenöt évben körülbelül négyszázezren költöztek élhetőbb környezetbe. Egy város nem attól szép, mert liberális és bátor. Ráadásul ennek az utóbbi jelzőnek egy városra vonatkoztatva semmi értelme sincs. A Belgiumban található Brugge például Európa egyik legszebb városa, ahol senkinek sem hiányzik a multikulti meg a soknyelvűség.
Manipuláció és kultúrpolitika
Demszky Gábor karrierje kizárólag kommunikációs tevékenységének köszönhető: miközben Budapesten az életfeltételek folyamatosan romlottak, a főpolgármester kiváló píár- és marketingszakemberek segítségével tizenhat éve hiteti el sikeresen a városlakókkal, hogy ez a világ egyik legszebb és leggyorsabban fejlődő városa, ahol öröm az élet. Ezt demonstrálja a büszkeség – azaz a transzvesztiták, a leszbikusok és a homoszexuálisok – napja, valamint a Budapest Parádé, amikor mozgó kamionokról bömböl a technozene, a csodaváró tömeg meg együtt mozog a járművekkel. Ilyenkor – több tudósítás szerint – az anyagcsere-folyamatok is a nyilvánosság előtt zajlanak. Az Andrássy úton és a környéken lakók bezárt kapuk és leeresztett redőnyök mögött lesik a vonagló és egyre kábultabb tömeget. A színvonalra jellemző, hogy az adófizetők pénzén fenntartott Magyar Televízió egy olyan kamionnal képviseltette magát, amelyen meztelen, testfestéssel dekorált nők vonaglottak. Az MTV illetékese szerint ez a vonulás érdekes színfoltja a városnak. Ezt a rendezvényt Demszkyék kiemelt kulturális és idegenforgalmi eseményként kezelik. A közterekre kiállított műanyag szarvasmarhákkal ugyancsak a fővárosiak kulturális igényeit igyekezett kielégíteni a liberális városvezetés. Demszkynek mindmáig nem jutott eszébe, hogy Budapest Magyarország fővárosa, ezért kultúrpolitikájának nem célja a nemzeti identitás erősítése és a magyar kultúra fokozott védelme. Ehelyett arra törekszik, hogy Budapest multikulturális világvárossá váljon, ahol „égető szükség van a külföldiekre”.
Várospolitikájának kialakításakor mindig tudja, hol lelhet támogatókra. „A városban lakik félmillió nyugdíjas, ők döntik el a választást. Nézik a körzeti televíziót, járnak a városban, és ennek alapján döntenek” (Magyar Narancs, 2006. május 25.). Valószínűleg ugyanezt a – Kádár-rendszerhez érzelmileg kötődő – réteget tekinti célcsoportjának az MSZP is, amelyik kampányszlogenjeiben a valós folyamatok ellenkezőjét állítva kampányol Demszky mellett. Mert azt azért senki sem hiheti, hogy „lendületben vagyunk” és „egyre jobban élünk”. Demszky korábban arról beszélt, hogy a „fővárosban nem Buda választ városvezetőt, hanem Pest, és főleg a lakótelepek” (Népszava, 2001. augusztus 18.). A főpolgármester visszaél azzal, hogy a szavazók jelentős részének nincs viszonyítási alapja: nem látták Prágát, Varsót, Krakkót vagy Vilniust, így el sem tudják képzelni, hogyan néznek ki a valóban fejlődő városok. De Budapest nemcsak nemzetközi viszonylatban maradt le, hanem a magyar városok közötti versenyt is elvesztette. Demszky a tettek embereként kezdte főpolgármesteri tevékenységét. Pozíciójának megerősítése érdekében az SZDSZ-es Székely Gábor alpolgármester segítségével gyorsan privatizálták a fővárosi vagyon legértékesebb részét. (Székely ma a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója és a BKV felügyelőbizottságának elnöke.) Az így kialakított erőtérben Demszky mozgástere megnőtt. Az 1998-ban történt újraválasztása után például azt nyilatkozata, hogy mostantól nem kell félni, lehet szabadon gondolkodni…
A valóság
Budapest szennyvizének nagyjából a fele ma is tisztítás nélkül ömlik a Dunába. Félmillióra tehető az asztmás és allergiás betegek száma. Az esztétikailag kifogásolható bevásárlóközpontok – az áruszállítók és a vásárlók – jelentősen növelték az amúgy is elviselhetetlen autóforgalmat, tovább növelve a környezetszennyezést. A tömegközlekedés egyre drágább és egyre rosszabb. Jelentősen csökkent a zöld terület mértéke. Hangulatos esti sétáin a pesti polgár a sivár utcákon a kutyaürülékeket kerülgetve, a hányások és vizelések produktumait is igyekszik elkerülni. A negyvenmilliárdért vásárolt és elkapkodottan forgalomba állított Combino villamosokról kiderült, hogy csak átalakítások után alkalmasak a budapesti közlekedésre, ezért – Demszky nem kis bosszúságára – nem használhatók kampányeszközként.
A főpolgármester 16 éve ígérgeti a 4-es metrót a budapestieknek, amelyik már régen járhatna, ha az MSZP–SZDSZ-es kormány elfogadta volna Moszkva ajánlatát, ugyanis az oroszok az akkor még meglévő államadósság ellentételezéseképpen megépítették volna az új metróvonalat. Ezt – Demszky hallgatólagos beleegyezésével – azok a baloldali kormány mögött álló gazdasági érdekcsoportok akadályozták meg, amelyek az államadósság eltüntetésére ennél rafináltabb eljárásmódokat dolgoztak ki. Demszky értett a szóból, és közölte: nem kell az oroszok ingyenmetrója, majd a felelősséget Oroszország nyakába varrta, amivel kiváltotta az orosz diplomácia rosszallását. Az akkori orosz nagykövet, Aboimov Demszky Gábor szavait lapunknak adott interjújában egyértelműen visszautasította. Demszkyék majd megépítik a metrót – természetesen külföldi bankhitelből. 2000-ben a 4-es metró tervezésének tenderét a Főmterv Rt. nyerte, miután a kiírásban rögzített cégre szabott feltételeknek más eleve nem felelhetett meg. Deák András (Fidesz), a Fővárosi Közgyűlés közbeszerzési bizottságának akkori elnöke szerint a Főmterv Rt. így a piaci árnál százmillió forinttal többhöz jutott (Népszabadság, 2001. február 23.). Talán sokan emlékeznek még arra a botrányra, ami 1997 végén robbant ki: a főváros beruházási és közbeszerzési osztályáról derült ki, hogy a vállalkozók egy része a hivatalnokok megvesztegetésével jutott előnyös szerződésekhez. Ezt követően kapott megbízást a fővárosi hivatal átvilágítására a korrupció ellen küzdő civil szervezet, a Transparency International. 1998-ban százoldalas tanulmányban számoltak be a szabálytalanságok sokaságáról, valamint a korrupció további lehetőségeiről. „Megszűnt a fővárosi önkormányzat működésének átláthatósága, a közpénz elköltéséért senki sem tartozik felelősséggel.” Javasolták a Fővárosi Vagyonkezelő Központ Rt. körüli helyzet teljes átvilágítását is. Kifogásolták, hogy a fontos posztok betöltésénél a politikai megbízhatóságot tekintik elsődleges szempontnak.
Demszkyék azonnal fércmunkának minősítették az átvilágítást, és kisebb hisztériás rohamot kaptak. Az ügyet különösen pikánssá tette, hogy az átvilágítás elvégzését a Soros Alapítvány is támogatta. 2001-ben ugyanez a szervezet a főváros vezetésének kinevezési gyakorlatát, a pártokhoz való viszonyát és a vállalkozási szerződéseket bírálta.
A főpolgármester szakmai alkalmatlansága mára nyilvánvaló tény. Leghűségesebb emberei közül is többen elfordultak tőle. Schneller István főépítész az átfogó koncepció hiánya és bizonyos gazdasági érdekcsoportok nem kívánatos előnyomulása miatt mondott le tisztségéről. Budapest nyílt város: akinek van elég pénze, az azt csinál, amit akar. Az SZDSZ-es Atkári János, aki lényegében a főváros pénzügyminisztereként működött, ma azt vallja, hogy bárki jobb lenne Demszkynél. Atkári a főváros költségvetésében év végére 400 milliárd forintos hiányra számít.
Demszky a baloldali és liberális médiumok kedvence. Ennek legfőbb oka, hogy – Vásárhelyi Mária kutatási eredményei szerint – az újságírók között az SZDSZ a legnépszerűbb párt. Ezzel magyarázható, hogy Demszky nem bukott bele a horvátországi nyaralójával, valamint a szolgálati terepjáróval kapcsolatos visszaélésszerű, zűrzavaros ügyekbe. A főpolgármester szeret lovagolni, vitorlázni, és nyilván megvan az oka annak is, hogy miért nem lakik a vezetése alatt álló városban.
A magánember és a politikus
Az elmúlt 16 évben megismerhettük Demszky előéletét is. Politikai pályafutását a Kádár-rendszerben szélsőbalos internacionalistaként kezdte, aki igazi maoistaként már ekkor fellépett a „munkásosztály felhígulása” és a nacionalizmus ellen: 1972. március 21-én Demszky és társai – Majtényi László, Mihancsik Zsófia, Báron György stb. – vörös zászlós és vörös kokárdás (!) tüntetésen tiltakoztak a március 15-ét megünneplő, a Kádár-rendszerrel szemben fellépő „nacionalisták” ellen. Az engedély nélküli szélsőbalos szervezkedés miatt Demszkyt egy évre kizárták az egyetemről. Fellebbezésében kommunista és internacionalista meggyőződésére hivatkozott. A korabeli jegyzőkönyvben ez olvasható Demszky álláspontjaként: „Március 15. mindig felhasználható nacionalista, reakciós, irredentista (sic!) célok érdekében, és ezzel szembe akarták állítani saját, proletár nemzetköziségen alapuló tüntetésüket” (Napi Magyarország, 1999. április 3.). Nemcsak a büntetés mértéke volt nevetséges, de az is, hogy Demszky 1992-ben a Petőfi-szobor előtt dicső elődeinek nevezte az 1972. március 15-én tüntetőket, akik közül többeket börtönbüntetésre ítéltek.
Életének hasonló szégyenfoltja, amikor 1976-ban felkereste a III/III-as ügyosztály eligazítóját a Fő utcában, és arra kérte a kommunista erőszakszervezet illetékeseit, hogy a továbbiakban ne gördítsenek akadályt munkavállalási törekvései elé. Ezt követően a Világosság című elméleti marxista folyóiratnál dolgozott 1976-tól 1981-ig. Demszky Gábor az egyik vezéregyénisége volt a Kádár-rendszert bíráló, baloldali ellenzéknek, amit később Haraszti Miklós keresztelt át demokratikus ellenzékké. Ez a főként zsidó származású, kommunista funkcionárius családokban szocializálódott értelmiségi társaság hozta létre 1988-ban az SZDSZ-t. Korábbi tevékenységüket visszamenőleg is alaposan leértékelték, amikor 1994-ben az SZDSZ vezetőiként – elárulva a rendszerváltozás ügyét – szövetséget kötöttek a kommunista utódpárttal. Aligha véletlen, hogy Demszky – közvetlenül a rendszerváltozás után – főpolgármesterként ellehetetlenítette egykori politikai szövetségese, az ellenzéki Modor Ádám tevékenységét, aki a Katalizátor Iroda vezetőjeként színvonalas irodalmi művek és értékes politikai dokumentumok kiadásával foglalkozott. A kiadó egykori elárusítóhelyein ma szennyirodalmat árulnak.
1979. december 31-én Demszky súlyos testi sértést követett el: utólagos magyarázata szerint „jogos önvédelmi helyzetben, maga és a szülei értékei védelmében” eltörte egy nő (F. E.) orrcsontját (Népszabadság, 2000. november 21.). Jellemrajzához tartozik, hogy 2001 augusztusában a Nap-kelte egyik adásában azt állította, hogy a volt amerikai nagykövet, Peter Tufo másfél évvel korábban egy vizsgálati anyagot adott át Orbán Viktor miniszterelnöknek, amelyben a MiG–29-es típusú harci repülőgépek felújítása körül felmerült korrupció gyanújáról volt szó. Peter Tufo cáfolta a Demszky által elmondottakat: az FBI nem vizsgálódott Magyarországon, a főpolgármester tehát nem mondott igazat, azaz hazudott. Mint legfőbb mai szövetségese, Gyurcsány Ferenc vagy párttársa, Kóka János, aki szerint nemrég még dübörgött a gazdaság.
Arroganciája és önzése sokszor torkollott jellemtelenségbe. A nyolcvanas évek végén Demszky egyik barátja – Cs. L. – a disszidálás mellett döntött, ezért a Bajcsy-Zsilinszky úti tetőtéri tanácsi lakását átadta a Demszky–Hodosán házaspárnak. Cs. L. a rendszerváltozás után hazatért, és arra kérte egykori barátját, hogy adja vissza korábbi lakását, mert nincs hol laknia. Az akkor már főpolgármester Demszky ettől határozottan elzárkózott. A lakásban akkoriban – állítólag – Hodosán Róza öccse lakott.
Demszky 2000 szeptemberében valósággal rárontott saját pártjára. Politikusi tehetségtelenségéről, taktikai érzékének hiányáról sokat elárul az a viszonylag rövid időszak, amikor Magyar Bálintot váltva az SZDSZ elnökeként és önjelölt miniszterelnök-jelöltként tevékenykedett. Feltételeket szabott, zsarolt és fenyegetőzött. Magyar Bálint azonnal felajánlotta lemondását, az SZDSZ kapitulált. Kuncze Gábor így jellemezte a kialakult helyzetet: az SZDSZ „ott állt, hogy kinyalja Demszky seggét, de ő még azt is meg akarja szabni, mikor tolja le a gatyáját”. Az alkudozások közben Demszky Móron találkozott az SZDSZ-frakció tagjaival, akik állítják: ilyen hangon még soha senki nem beszélt velük (Magyar Narancs, 2000. október 5.). A főpolgármester ekkor elszabadult. Kétfrontos harcot hirdetett. Elhatárolódott az etatista, posztkommunista, klientúraépítésre hajlamos, korrupt stb. egykori szövetségestől, az MSZP-től, de elfogadhatatlannak tartotta a Fidesz tevékenységét is. Naponta deklarálta az SZDSZ független és liberális mivoltát. Akkoriban többször kifogásolta, hogy nem hívják meg a kormány üléseire. 2000-ben úgy ítélte meg, hogy valójában ő az Orbán-kormány fő ellenfele. Téveszméjének megfelelően 2001. január 30-án Korszakváltás Magyarországon címmel országértékelő nagygyűlést tartott a Thália Színházban. Beszédének legemlékezetesebb mondata: „Nincs magyar jövő Európán és a világon kívül.”
Demszky a lehetetlennel kísérletezett, amikor mellőzte annak tudomásulvételét, hogy az SZDSZ jelentős befolyása és ereje csak az MSZP támogatásával érvényesíthető. „Én a becsületes politikát az MSZP nélkül képzelem el… A Fidesz a narancsszínű, az MSZP pedig a rózsaszínű kádárizmust éleszti újjá…” (Népszabadság, 2000. október 20.). Lengyel László akkoriban az erős Kovács–Demszky párosban bízott: szerinte ők a jövő nyerő emberei…
Mit képvisel ma Demszky Gábor?
Demszky szerint a rendpárti elképzelések idegenek a hagyományainktól. Mondja ezt egy olyan városban, ahol sem haladni, sem parkolni nem lehet, ahol helyi szokássá vált a szemetelés, a környezet rongálása, ahol mindenfelé hajléktalanok kéregetnek, és a külföldiek által látogatott éttermekben rendszeresek a visszaélések. Az egykori piacellenes maoista ma a globalizáció, a nagytőke és a multinacionális cégek gátlástalan kiszolgálója, a szellemi-kulturális szférában pedig az amerikai konzumidiotizmus hazai képviselője.
A kampány egyik legérdekesebb plakátján Demszky Gábor fényképe mellett az őt támogató két párt emblémája látható. Feliratként ez olvasható: Budapest a mi városunk. Első megközelítésben ez azt jelenti, hogy Budapest az MSZP és az SZDSZ városa. Ebben az esetben ez egy kissé kirekesztő közlés, mert mi legyen a városban élő jobboldaliakkal? Vajon meddig tűri Budapest népe, hogy ilyen tehetségtelen és arrogáns figurák döntsenek a sorsáról?
Mikor ébred rá végre Budapest népe, hogy Demszky lényegében egy zseniális csomagolóművész, aki 16 éve – a médiumok hatékony támogatását kihasználva – a liberális semmit adja el értékes holmiként?
Demszky Gábor Budapest Gyurcsány Ference.

A szerző politológus