Európa beteg embere és a megszorítások

A brit Financial Times használta nemrégiben a címben szereplő kifejezést hazánkra. Pontosan úgy fogalmazott, hogy az Európa beteg embere címért folyó versenyben hazánk az élen található, és még nem vagyunk a folyamat végén. A lap felhívta a figyelmet, hogy a magyar gazdaságpolitika rossz úton jár.
A „beteg ember” minősítés találó. Az ország vezetői a választások előtt azt állították, hogy a gazdaság virágzik, egészséges, minden a legnagyobb rendben van, ezen az úton kell továbbmenni. Mondták mindezt cinikusan és gátlástalanul, a hatalom megtartása érdekében. A nemzetközi elemzések közben jelezték, hogy romlik hazánk gazdasági versenyképessége. Ennek a jele volt az évente feljebb és feljebb kúszó munkanélküliségi mutató is. Gazdasági növekedésünk hiába haladta meg a négy százalékot, ezzel a mutatóval a hozzánk hasonló, fejlődő országok között sereghajtók voltunk. Azon szakemberek, akik látták a romló tendenciákat, alig jutottak nyilvánossághoz.
Mi történt négy év alatt? Miért ugrott meg drámaian az adósságállomány, és miért emelkedett tíz százalék körülire az államháztartás nemzeti jövedelemhez mért hiánya? A beteg embert addig nem lehet meggyógyítani, amíg nem készül állapotáról alapos, átfogó és őszinte diagnózis. Ez azoktól, akik a hibákat, sőt bűnöket elkövették, nem várható. A leleplezés ezért az ellenzék és a szakemberek dolga. Diagnózis helyett a kormány a magyar emberekkel és vállalkozókkal fizetteti meg rossz döntései árát. Ezt a terápiát, amelyet egyedüli lehetséges megoldásként próbál beadni a társadalomnak, megszorítócsomagnak nevezi. A terápia azonban halálos lehet: a gazdaság és az emberek leépülését hozhatja, reform címén szétverhet mindent, ami még működik: iskolát, kórházat, vasutat. Másrészt továbbra is hozzájárul a kevesek munka és értékteremtés nélküli gazdagodásához. Az ország pénzügyi állapota ma rosszabb, mint egyes dél-amerikai országoké.
Nem arról kell tehát vitatkozni, hogy a megszorítás mely eleme nem jó. Ki kell mondani, hogy a megszorítás egészében véve tisztességtelen, mert nem azok fizetnek, akik rendeltek és fogyasztottak. A felelősöknek felelniük kell bizonyíthatóan rossz döntéseikért. A kormánytagoknak tudniuk kell, hogy a cégektől is elbocsátják a rosszul dolgozó, károkat okozó vezetőket. Márpedig a vezetők rossz munkája a cégek és az országok esetén egyaránt versenyképesség-rontó tényező. Erre mutat rá a nemzetek versenyképességét évente elemző svájci gazdaságkutató cég, az IMD (Institute for Management Development) nemrég megjelent tanulmánya is.
Eszerint hazánk 2002 óta tizenegy hellyel csúszott vissza a nemzetek versenyképességi listáján. A legnagyobb mértékű visszaesés 2005 és 2006 között következett be: akkor, amikor a kormány szerint a gazdaság dübörögve fejlődött. Egyébként a 61 országot és régiót tartalmazó listán 2002-ben harmincadik helyünkkel még a középmezőnyben voltunk. Innen zuhantunk le a negyvenegyedik helyre. Érdemes a versenyképességet jellemző részmutatókra is egy pillantást vetnünk. Nagyon rossz a helyezésünk a foglalkoztatottság tekintetében: a negyvennyolcadikok vagyunk. Különösen nagy gond, hogy 2005-ről 2006-ra erőteljesen csökkent a foglalkoztatottak száma. Nálunk jobban csak három országban csökkent. Ez összefüggésbe hozható a kormány hibás gazdaságpolitikájával, amelynek következtében ígéretei ellenére nem teremtődtek, hanem megszűntek munkahelyek. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legfontosabb és legértékesebb erőforrásunkat, az emberek tudását, képességeit pocsékoljuk el, amikor állások szűnnek meg, és nem teremtődnek új, tudásigényes munkahelyek.
Az ország pénzügyei tekintetében a negyvenkilencedik helyre szorultunk. Ez a kormány fegyelmezetlen pénzpolitikájának, a pocsékolásnak, a korrupciónak, a hibás döntések tömkelegének együttes hatására létrejött óriási államháztartási hiánynak, illetve a felgyorsult eladósodásnak köszönhető. A legrosszabb helyezést – nem meglepő módon – a kormány munkájának minősége kapta. E tekintetben 2002-ről 2006-ra tizennégy hellyel estünk vissza. A magyar kormány munkája minőségét és átláthatóságát tekintve a kolumbiai, az argentin, a venezuelai, a bolgár és a Fülöp-szigeteki kormányokkal került egy súlycsoportba!
Ezek után nem a gazdák tudásszintjét kellene a miniszterelnöknek bírálnia, hanem indokoltabb lenne a kormány háza táján söpörni, és feltárni a tizennégy hellyel történt visszacsúszás okait. Értékelnie kellene a miniszterek és államtitkárok munkájának minőségét és hatékonyságát, valamint megállapítani a felelősséget például a költségvetési hiány szüntelen növekedéséért, a többször visszautasított konvergenciaprogramokért, az időre el nem készülő utakért és a nagyon drága állami-magán, vagyis PPP-beruházásokért. Ehelyett azonban ma már a „csomag” dübörög, áthárítva az elkövetett hibák terheit azokra, akiknek semmi közük nem volt az egészhez. Az elemzők szerint csak azért nem csúsztunk még lejjebb a versenyképességi listán, mert még mindig vannak erős pontjaink.
Az átlagosnál jobb minősítést egy területen, a tágabban vett infrastruktúra minősége tekintetében kaptunk. Itt a harminckettedikek vagyunk, de még ez is hat hellyel rosszabb a 2002. évi értékelésünkhöz képest. Pozitívumként említi az intézet a vasúthálózat sűrűségét. E tekintetben a kilencedikek vagyunk. Ha viszont a vasúti szárnyvonalakat felszámolják, akkor helyezésünk romlani fog. Az úthálózatunkat tekintve is az előkelő tizenegyedik helyen vagyunk. Dánia, Svájc, Franciaország, Írország és Csehország utánunk következik. Ez a mutató azonban csak az úthálózat sűrűségét, de nem a minőségét méri. Azonnal felmerül a kérdés: miért is kell újabb és újabb utakat építenünk, ha úthálózatunkat tekintve, nemzetközi összehasonlításban, nem is állunk rosszul? Kinek jó üzlet az útépítés? Mely körök gazdagodnak a drágán épülő utak következtében? Miért is fordít ennyi pénzt a kormány útépítésre, amikor nem jut pénz a pedagógusoknak, orvosoknak, gazdáknak, a kórházaknak, nem jut a rákbetegek gyógyítására, a Hajdú-Bét megkárosítottjainak megsegítésére?
Jó helyezést értünk el az emberek információtechnikai képességei – huszonegyedik hely –, a tudományos tárgyak oktatásának színvonala – tizennegyedik hely –, a magyaroknak 1950 óta odaítélt Nobel-díjak – huszonötödik hely –, az oktatás általános színvonala – harmincegyedik hely –, valamint a mérnökképzés színvonala és a végzett mérnökök tudásszintje tekintetében – tizenharmadik hely. Ezek azok a mutatók, amelyekre büszkék lehetnénk. De tartunk kell tőle, hogy jövőre már ezeken a területeken is romlani fog a helyezésünk. A kormány lépései azt valószínűsítik, hogy a takarékosságra és a piac fontosságára hivatkozva, reform címke alatt, szét fogják zilálni a ma még jól működő rendszereket is.
Ha egyszerűsíteni akarnánk a kutatók főbb megállapításait, akkor azt mondhatnánk, hogy ami a kormány közvetlen hatáskörébe tartozik, az rosszul működik, ami viszont az emberek felkészültségének, értékrendjének függvénye, az még elég jól. De akkor kinek a munkáját is kellene javítani? Kinek van joga kioktatni másokat? A miniszterelnök szerint „jobb életet nem a kormány, az állam, hanem az emberek teremthetnek”. Ez egyszerűen nem igaz. Az emberek életkörülményeit ugyanis döntően befolyásolja a kormány munkájának színvonala, minősége. Minél rosszabb egy kormány munkájának a minősége, annál rosszabb körülmények között élnek az emberek. Lásd megszorítócsomagok. Az összefüggés fordítva is igaz. Minél színvonalasabban működik egy kormány, annál jobb körülményeket tud teremteni a lakosság számára. A kormányok munkájának minőségét mérő lista elején egyébként Finnország és Dánia található. Azt is tudjuk, hogy a finnek és a dánok életkörülményei és életminősége a legjobbak között van a világon.
Az emberek életkörülményeit erőteljesen befolyásolja az is, hogyan viselkednek egy országban a cégek: mit engednek meg maguknak a munkavállalókkal, a természettel, a közösséggel szemben. A cégek viselkedését a kutatók a „társadalmi felelősség” és az „üzleti etika” mutatókkal vizsgálták. Mindkét mutató tekintetében szégyenletes a helyezésünk. A társadalmi felelősségérzet gyengesége tekintetében csak a horvátországi és a romániai cégek vannak mögöttünk – ez az ötvenkilencedik helyet jelenti a számunkra –, az etikus üzleti viselkedés vonatkozásában pedig hat ország cégeit sikerült magunk mögé utasítanunk. Az azonban, hogy a cégek mit engedhetnek meg maguknak, hogyan viselkedhetnek egy adott országban, az az illető ország jogrendjétől és annak betartatásától: vagyis a kormány munkájának minőségétől függ.
A kutatóintézet elemzése alapján egyértelmű, hogy a gazdaságpolitika rossz irányát, a kormány munkájának silány minőségét a megszorítócsomagok nem tudják orvosolni. Éppen ellenkezőleg. Az várható, hogy a megszorítás a ma még jól működő területeken is nehezen gyógyítható sebeket üt majd. Továbbá csökkenni fog a gazdasági növekedés, és nőni a munkanélküliség, mindezek együttes hatására pedig zuhanni fog az emberek életszínvonala és életminősége. Egyre jobban halványul ezzel az a remény, hogy az átlagos életszínvonal és életminőség belátható időn belül eléri a mai EU-átlagot.
A gazdaságot rendbe hozni csak hozzáértéssel, tudással, sok energiával és elkötelezettséggel lehetne. De tényleg elég ehhez a „csomag leváltása”?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár