Párizsi tavasz, budapesti ősz

Hogyan vesztette el legitimitását a Gyurcsány-kormány?
Gyurcsány Ferenc a jelek szerint nem ura a helyzetnek. Ezt maga is megerősítette a Magyar Televízió székházának bevétele láttán a TV2 élő adásában: „mindaz, amit látok, az legalábbis arról győz meg, hogy a rendet nem tudjuk fenntartani”. Utasítását a rendőri szervek vagy nem tudták, vagy nem akarták végrehajtani. Ezért a kormány nem tett eleget az alkotmány 35. §-a által előírt feladatának: nem volt képes az alkotmányos rend védelmére. Nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetért, a világsajtóban megjelenő, polgárháború benyomását keltő jelenetekért nem a rendőrség viseli a történelmi felelősséget, hanem a Gyurcsány-kormány. Amikor Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter felajánlotta lemondását, és Gyurcsány Ferenc azt nem fogadta el, még egyértelműbbé tette saját felelősségét a történtekért. Ha csupán a rendvédelmi szervek hibáztak volna, nyilván el kellett volna fogadnia az illetékes miniszter lemondását.
A köztársasági elnök a kialakult válságért egyértelműen a kormányfőt tette felelőssé.
A kormány ebben a helyzetben legfeljebb azzal bizonyíthatná legitimitását, ha lemondana. Ezzel ugyanis egyértelmű jelét adná annak, hogy tiszteletben tartja a képviseleti demokrácia szabályait és az alkotmányos rendet. Ugyanakkor azzal, hogy nem mond le, a kormányfő a közvélemény számára immár nyilvánvaló illegitimitását erősíti meg. Vita legfeljebb azon lehet, hogy mikortól nem legitim a Gyurcsány-kormány: a választókat megtévesztő tudatos és folyamatos hazugságát bizonyító hangfelvétel nyilvánosságra kerülésétől kezdve, vagy a televízió-székház bevételétől, amely azt bizonyította, hogy a kormányzás operatív irányítására is képtelen. Súlyos érvek szólnak azonban amellett, hogy illegitimitása a választók később beismert megtévesztésének kezdetétől számítandó.
Azok, akik most a sajtóban a kormány legitimitása mellett érvelnek, ezt láthatóan összekeverik a legalitás fogalmával. Már az augusztus 20-i káosz kapcsán láthattuk, hogy a politikai felelősség fogalmát sem ismerik, illetve összetévesztik a büntetőjogival.
Ha csupán egy jelentéktelenebb ügyben bizonyult volna hazugnak a miniszterelnök, az is jelentősen aláásta volna tekintélyét, mivel azonban az általa beismert hazugság egyben a választók nyilvánvaló megtévesztése (amely az áprilisi választások eredményét kétségessé tevő választási csalásnak is tekinthető, és a Btk. XV/211. §-a alapján három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető!), ezáltal minden tekintélyét és miniszterelnöki autoritását visszavonhatatlanul elvesztette. Függetlenül attól, hogy Gyurcsány Ferenc lemond-e ezek után, már nem nevezhető legitim miniszterelnöknek, aki a Magyar Köztársaság demokratikus működését tiszteletben tartja, mert ez olyan hazugság lenne, mint amit a hangfelvételen ő maga beismert.
Gyurcsány Ferenc hazugsága olyan természetű, hogy megfosztja a közvéleményt a demokratikus rendbe vetett bizalom alapjától és lehetőségétől. Mert mi a garancia, hogy most nem hazudik? Természetesen emberileg megérthetjük belső drámáját, és neki mint magánembernek megbocsáthatjuk tettét, sőt akár még egyesek szimpátiáját is kivívhatja szabados őszintesége, de ez semmit nem változtat azon, hogy a választókat megtévesztő tudatos hazugság miatt nincs más választása, mint a lemondás. Csak így őrizhetné meg a miniszterelnöki funkció maradék legitimitását.
A köztársasági elnök nemcsak a kormányfő hazugsága által okozott morális válságról beszélt, hanem ennek határozottan közjogi jelentőségét is egyértelműen kimondta.
Nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy egyes tüntetők vagy akár vélt felbujtóikként gyanúsított szervezetek kizárólagos felelőssé tétele a közrend megbontásáért szintén félrevezető hazugság lenne, mert – a kormánnyal ellentétben – nekik nem alkotmányos feladatuk a közrend biztosítása, és az sem kétséges, hogy a Gyurcsány-botrány váltotta ki a tüntetők rendbontását. A politikai demonstrációként kezelt tüntetéssel szemben a rendőrség kezdeti visszafogottsága tulajdonképpen arról tanúskodik, hogy a demokrácia alapelveit jobban tiszteletben tartották, mint a kormány.
Az alkotmány 2. §-a alapján: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Tehát az alkotmány alapján a népszuverenitást a nép közvetlenül is gyakorolhatja, különösen akkor, ha választott képviselői útján nem tudja megfelelően gyakorolni.
Legkevésbé az általa kormányzott országot beszédében következetesen lekurvázó Gyurcsány róhatja fel, hogy népe sem gyakorolta nála sokkal elegánsabban a népfelséget. Mert ugyebár a kocsikat felgyújtó és a székházban garázdálkodó tüntetők sem képviselték méltóbban a népet, mint miniszterelnökük nyilvánosságra került beszédében. Nagy felelőtlenség volna most Gyurcsány részéről azt állítani, hogy a tüntetők túlkapásai inkább veszélyeztették a demokratikus rendet, és jobban megingatták az állam tekintélyét, mint az általa beismertek vagy a később tapasztalt rendőri túlkapások, amelyeket az Amnesty International és a Helsinki Bizottság is elítélt. Természetesen egyik erőszaktétel sosem igazolhatja a másikat, sőt az erőszak természeténél fogva eszkalációt vált ki. A garázdálkodók felelőssége azonban akkor is egyéni, ha százas csoportban randalíroznak, a rendőri erőszak viszont az állam, vagyis mindannyiunk nevében lép fel, ezért sokkal nagyobb felelősséggel jár, és túlkapásai is súlyosabb fenyegetést jelentenek a közrendre, mint az egyének garázdálkodása.
Nem működik a civil kontroll a magyar közéletben, nyilván ezért engednek meg maguknak ilyen gátlástalan viselkedést a politikai „elit” tagjai éppúgy, mint a Sarkozy belügyminiszter elhíresült fordulatával „csőcseléknek” nevezett csoportok. A közép-európai értelmiség meghatározó hagyományát jelentő másként gondolkodás mára a nyugati típusú piacszabadság érvényesülése ürügyén gyakorlatilag eltűnt, illetve marginalizálódott. Pedig a márciusi ifjaktól az ’56-os Petőfi Körön át a Kádár-kori szamizdatos körökig ez volt jóformán a demokrácia egyetlen folytonosságot képviselő és viszonylag megbízhatóan működő intézménye térségünkben. A társadalmi kontrollt és a civil politizálást főként a globálisan marginalizált független fórumok és médiumok megerősítésével lehetne ismét hatékonnyá tenni.
Gyurcsánytól ma leginkább azt kell megkérdeznünk: egyáltalán, milyen esetben mondana le ez a kormány, ha még most sem? Valóságos polgárháborút akarnak látni? Vagy talán még akkor sem hátrálnának meg, tragikusan visszaélve az alkotmányban biztosított lehetőségeikkel, mivel a formális parlamenti többség megőrzéséig elvben a népszavazáson kívül nincs közjogi lehetőség a kormány lemondatására? Miért akar még mélyebbre süllyedni? Mit akar még? A magyar történelem legszánalmasabb miniszterelnöke akar lenni?
Nyilván „véget kell vetni a féligazságok és hazugságok politikájának”, de akkor sem viheti mindezt végbe a választóit megtévesztő hazugsága miatt végleg hitelét vesztett miniszterelnök és kormánya.

A válság megoldása népszavazással és a többpártrendszer megerősítésével
Bibóra emlékezve: a demokrata meghatározó ismérve, hogy nem fél. Nem utolsósorban a történelmi felelősség vállalásától. A történelem számos példája mutatja, hogy a népfelséget közvetlenül gyakorló nép – igazi demokrataként – nem szokott félni a vele szemben fellépő hatalomtól, mert tudja, hogy a legitimitás az ő oldalán van, és nem is lehet máshol egy demokráciában. Ugyanígy az írástudóknak sem szabad félniük, hogy a zavaros helyzet miatt mégoly nehezen látható megoldási lehetőségeket felismerjék és kimondják, vállalva az ezzel járó felelősséget.
Számos eszköze lehet a népnek arra, hogy kikényszerítse akaratának elfogadását, akár kitartó békés tömegtüntetésekkel, akár passzív rezisztenciával, akár sztrájkkal vagy végső esetben akár erőszakos cselekményekkel, amelyekre minden forradalmi helyzetben bőven találunk példát. A kormány a jelek szerint már kezdetben sem mérte fel kellőképp erőit, és a tüntetők által percek alatt elfoglalt vízágyú ország-világ előtt demonstrálta tehetetlenségüket. Határozottabb rendőri fellépés esetén különösen akkor valószínűsíthető drámai fordulat, ha a diákok, a pedagógusok, illetve az egészségügyi dolgozók sztrájkmozgalma a tavasszal Franciaországban tapasztalt népfrontos szolidaritási mozgalommá szélesedik, netán általános sztrájkká alakul, és a közeljövőben több százezres tüntetéseket próbálna a kormány erőszakszervei révén letörni.
Bibói értelemben bátor demokrataként a parlamentarizmus mély válságával való szembenézéstől sem félhetünk, sőt tulajdonképpen szerencsés történelmi fordulatot is hozhat, hogy Gyurcsány nem mond le. Így elkerülhetővé válik egy gyors látszatmegoldás, amely a népfelségtől elszakadó és azzal egyre inkább szembeforduló képviseleti rendszer megőrzését lehetővé tenné. Valódi fordulatot, vagyis a népfelség valóban demokratikus képviseletének és az ebbe vetett közbizalomnak a helyreállítását ugyanis csak az Országgyűlés feloszlatása hozhat és olyan új választások, amelyeken nem térhetne vissza a jelenlegi pártpolitika régi gárdája. Bármilyen működő demokráciában a most történtek töredékéért is lemondana egy kormány, ilyen méretű választási csalás és látványos kormányzásképtelenség esetén pedig a kormányon levő koalíció pártjai hosszú időre a történelem süllyesztőjébe kerülnének, illetve törpe pártokká zsugorodnának.
Közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek fele azért nem tartja megoldásnak Gyurcsány lemondását, mert „minden politikus hazudik”. A közvélemény előtt a parlamenti pártpolitika hitelét vesztette. Ebben a helyzetben a képviseleti rendszer radikális reformjával kellene kezdeni minden egyéb reformot, mert enélkül a gazdasági és intézményi reformoknak sem lesz hitelük és foganatjuk. A katasztrofális gazdasági helyzet megoldását is az jelentheti, ha ismét hinni tudunk abban, amit csinálunk, és ez a képviseleti demokrácia radikális reformja nélkül eleve lehetetlen. Nem „megszorítások” kellenek ide, hanem valódi szabadság, hiteles közélet és hatékony civil kontroll, még a nemzetgazdaság rendbetételéhez is.
Mivel a kormány legitimitását vesztette, a Magyar Köztársaság legitim képviselőjének a köztársasági elnököt tekinthetjük. Ezért a várhatóan népfrontos jelleggel fellépő tiltakozási mozgalomnak, a szakszervezeteknek és a civil szervezeteknek lehetőleg hozzá kell folyamodni, hogy az alkotmányban biztosított jogával élve népszavazás kiírásával oldja meg a válságot, mivel más békés megoldás nem mutatkozik. Ugyanez kétszázezer aláírással is megvalósítható, és radikális választójogi reform jóváhagyásával a többpártrendszert is megerősíthetné a népszavazás. Ezzel az ’56-os forradalom évfordulóján ismét példát adnánk a népfelség demokratikus gyakorlásából egy olyan korban, amelyben a nyugati típusú képviseleti demokráciák hitelessége történelmi mélypontra jutott, mint azt a francia tavasz eseményei ékesen bizonyították. Vezető értelmiségiek azt is gondolják, hogy ideje újraindítanunk a Szabad Európát, immár saját jogon, a nyugatról uniformizált információ alternatívájaként és sajátos közép-európai identitásunk kifejeződéseként.
A megkezdett forradalmakat vagy rendszerváltozást végül úgyis be kell fejezni valamiképpen. Lehetőleg békés úton. Ki tudja, talán azt is megvalósíthatja a magyar ősz, ami végül a francia tavasz diákmozgalmának nem sikerült: a képviseleti demokrácia gyökeres megújítását a közvetlen, illetve részvételi demokrácia alapján.

A szerző filozófus