A gyermekeket sújtó erőszak ellen

Louise Arbour
A csend fátyla takarja el a gyermekek elleni erőszakot, holott olyan gyakoriak, hogy egyetlen ország sem hagyhatja őket figyelmen kívül, s egyetlen társadalom sem nyilváníthatja magát ezektől mentesnek. A gyermekjogi egyezmény szinte az egész világra kiterjedő elfogadottsága ellenére a kormányok konkrét kezdeményezései az ilyesfajta erőszak megelőzésére mindeddig elégtelenek. Azt, hogy nem észlelik a jelenséget, vagy tudomást sem vesznek elterjedtségéről, jelentőségéről, mostantól igen nehéz lesz állítani. Több mint három év munkálkodás után október 11-én megjelenik A gyermekek elleni erőszak világjelentése című ENSZ-tanulmány, amely átfogó képet ad a probléma kiváltó okairól és hatásairól. Fenntartva azt az érvet, hogy az ilyesfajta erőszak sohasem jogos, az intézkedések olyan sorozatát tárja elénk, melyek megelőzhetik és megfékezhetik a gyermekek ellen erőszakot. A tanulmány különböző forrásokból származó adatokat és statisztikákat ismertet, valamint elegyíti az emberi jogokat, a közegészségügyet és a gyermekvédelmi tapasztalatokat, szemléletmódokat, hogy a zavaró problémáról átfogó képet nyújtson.
Dokumentálja, hogy 2002-ben 150 millió lány és 73 millió fiú szenvedte el az erőszakos nemi közösülés és a szexuális erőszak más formáját; 100 és 140 millió közötti lányt és nőt vetettek alá genitális csonkításnak; a 2004-ben dolgozó 218 millió gyermekből 5,7 millió volt kényszer- vagy börtönmunkán 2000-ben; végül 1,2 millió gyermek az emberkereskedelem áldozata. Paulo Sergio Pinheiro, az ENSZ főtitkára által kijelölt független szakértő arra a következtetésre jutott, hogy a gyermekek csendben eltűrik az erőszakot és a reménytelenséget, mert szégyellik magukat, félnek a megtorlástól, hiszen az erőszak olykor államilag engedélyezett, és általában a társadalom is jóváhagyja azokat.
A gyermekek védelmének csődje azokkal kezdődik, akik közvetlenül felelősek jólétükért, családi, iskolai biztonságukért, a közösségéért, ahol élnek és dolgoznak. A tanulmány is megjegyzi, hogy „az erőszakos cselekedetek többségét, amelyeket a gyermekek elszenvednek, olyan emberek követik el, akik részei az életüknek”. Végső soron azonban a felelősség lánca az államnál ér véget, amelynek – a nemzetközi emberi jogi törvények szerint – kötelessége, hogy olyan környezetet biztosítson, amelyben a gyermekek teljes mértékben élvezhetik jogaikat a meggyalázás és megtorlás félelme nélkül. A gyermekjogi egyezmény kínálja a legátfogóbb jogi keretet arra, hogy a gyermek elleni erőszakot átlássák. Intézkedései megvédik a gyermekeket a fizikai és mentális meggyalázástól, a sérülésektől, az elhanyagolástól, a rossz bánásmódtól, kizsákmányolástól, beleértve a szexuális erőszakot. Más szerződésekkel egyetemben az egyezmény kötelezi a kormányokat arra, hogy erőteljesen lépjenek fel annak érdekében, hogy a gyermekeket gondozók, még ha rövid ideig is, tartózkodjanak a gyalázkodó magatartástól.
Nemzeti törvénykezésében és gyakorlatában azonban számos állam kivételeket alkalmaz az egyezmény intézkedéseit tekintve. Néhány kormány nem szívesen avatkozik be a családi életbe, és figyelmen kívül hagyja azokat, akik erőszakot követnek el a családi ház „szentélyének” falain belül. Sok államban a gyermekek elleni erőszakkal kapcsolatos törvényhozás a szexuális vagy fizikai erőszakra összpontosít, de figyelmen kívül hagyja a pszichológiai erőszakot és a gondatlanságot. Más országokban hiányzik az a biztonság, mely alapvető a hatékony védelem szempontjából, vagy az a kapacitás és struktúra, amely súlyt ad a megelőző intézkedéseknek és védelmi mechanizmusoknak. Ennek eredményeként megszámlálhatatlan gyermek szenved folyamatosan nap mint nap a világ minden táján, és nemigen fordulhatnak senkihez. Mindeközben kínzóik büntetlenek. A kiskorúak elleni halálbüntetés kiszabása a legpéldátlanabb mintája az államilag kikényszerített meggyalázásnak. Néhány országban a kevésbé súlyos büntetések közé tartozik a korbácsolás, a kövezés és a végtagcsonkítás. A fegyelmező intézkedések, amelyek kegyetlen, megalázó és szokatlan bánásmódhoz vagy büntetéshez vezethetnek, mind legálisak, és legalább 77 országban alkalmazzák őket a büntetés-végrehajtási intézményekben. Minden ilyen gyakorlat elfogadhatatlan a nemzetközi emberi jogokban.
Nem meglepő, hogy a lányok, a fogyatékos gyermekek, a kisebbségek és más marginalizált csoport tagjai vannak a legjobban kitéve az erőszaknak, mind a meggyalázás céltábláiként, mind az állami közömbösség áldozataiként, amely nem biztosítja nekik a szükséges védelmet és igazságot. Számos országban a jövedelmi különbségek növekedése, a globalizáció, a kivándorlás, az országos járványok hozzájárulnak a bizonytalanság és viszály légkörének kialakulásához, s ez – gyakran aránytalanul nagymértékben – hatással van a gyermekek jogaira, beleértve a gazdasági, társadalmi és kulturális jogokat.
Ilyen sivár háttérrel panaszolja el a tanulmány a tudás és a kiváltó okok megértésének hiányát a gyermekek elleni erőszakkal kapcsolatban. Kiemeli: jóllehet az államok eljárásokat léptetnek hatályba, hogy megelőzzék a meggyalázásokat, ezeket gyakran oly módon és olyan eszközökkel teszik, melyek inkább töredezettek és reaktívak, mintsem átfogók és megelőzők. Hogy a hatékony megelőzés felé billentsék az egyensúlyt, az államoknak át kell ültetniük a gyakorlatba a nemzetközi emberi jogok által rájuk rótt kötelezettségeit, meg kell állapítaniuk a prioritásokat, nem szabad továbbra is az áldozatokat hibáztatni vagy tudomást sem venni róluk, és mindezek helyett az erőszak és meggyalázás elkövetőit kell megbüntetni.
Ennek hatására az ENSZ tanulmánya javaslati közösséget kínál fel, beleértve a megelőző intézkedésekre és az azt követő mechanizmusokra vonatkozókat annak érdekében, hogy biztosítsák a gyermekek védelmét. Több mint háromezer ember járult hozzá ehhez a tanulmányhoz, beleértve a gyermekeket, akik félelemtől és szégyentől telve mégis megmutatták magukat. Nehéz helyzetük legnagyobb mélységeit tárták fel a kutatóknak. Kötelességünk figyelmet szentelni szavaiknak és szükségleteiknek.

A szerző az ENSZ emberi jogi főbiztosa