Kaba, gazdaságunk szomorú jelképe

Rövidesen bezár a kabai cukorgyár – derült ki a híradásokból. Egy gyár felszámolása ma már nem okoz különösebb izgalmat, s a néhány száz érintetten kívül aligha ráz meg valakit túlságosan, hiszen naponta hallunk csődbe menő cégekről, vállalkozásokról. E téren sajnos a legjobbak közé tartozunk a kontinensen. A kabai cukorgyár bezárása mégis többet jelent egy lehúzott rolójú gyárkapunál, egy hétköznapi, piacgazdasági megfontolásból végrehajtott tranzakciónál.
Kaba és vele együtt a magyar cukorgyártás virágzása és hanyatlása a hazai gazdasági folyamatok szomorú jelképe. A magyar mezőgazdaság és az élelmiszer-feldolgozás tudatos tönkretételének tipikus példája. A rendszerváltás előtt még tizenkét cukorgyárunk volt: Ács, Petőháza, Sárvár, Ercsi, Kaposvár, Selyp, Hatvan, Mezőhegyes, Szolnok, Szerencs, Sarkad, Kaba. (Ezt annak idején kedvenc földrajztanárom, László fater a kaposvári Petőfi iskolában tanította meg nekünk. Érdemes volt figyelni az óráján, mert aki felsorolta a gyárakat, kapott egy ötöst, s a folyamatos felsorolásnak köszönhetően az óra végére a legbutább gyerek is tudta, hol vannak cukorgyárak. S persze az osztály kilencven százaléka ötös volt, és mindenki szerette a földrajzot.) Nagy részük több mint száz esztendeje működött – az ercsi cukorgyár például 1808-ban kezdte meg működését –, munkásdinasztiák nőttek fel a gyárakban, amelyek biztos megélhetést jelentettek a környéken lakóknak. És biztos megélhetést jelentett a cukorrépa-termesztés is a földeken dolgozóknak.
Sajnos a több mint százéves hagyománnyal rendelkező cukorgyártást – amely még a szocializmus éveit is túlélte – sikerült tönkretenni az elmúlt évek rablóprivatizációjának. A gyárakat egy angol, egy francia és egy osztrák konzorcium vásárolta meg. A legnagyobb falatot az osztrák Agrana harapta ki a magyar cukortortából, hiszen jóval több gyárat szerzett meg, mint a másik két privatizatőr.
A dolgozók meg csak néztek, s mint az a 90-es évek magánosítási hullámában megszokott volt, fogalmuk sem volt arról, mi történik a fejük fölött. Csak azon csodálkoztak, miért egyezett bele az angol és a francia tulajdonos, hogy a harmadik, osztrák cég túl nagy befolyást szerezzen a magyar cukorgyártásban. Vajon miért nem fordultak emiatt a versenyhivatalhoz?
Aztán ez is kiderült. Másfél évtized távlatából már sokan úgy gondolják, hogy a cégek szépen megegyeztek arról, miként működnek közre, ha fedezniük kell egymást, ha nem túl törvényes eszközökhöz kell folyamodniuk. Jószerével semmi másról nem szól a Cukoripari Egyesülés története, hiszen 1992-es fennállása óta egyetlen cukorgyár létrehozása nem fűződik nevéhez, csupán bezárt gyárak jelzik ténykedését. S ne feledjük: a gyárak mind többségi külföldi tulajdonban vannak. Egy sem magyar. Még akkor sem, ha az osztrák Agrana tulajdonában lévő cukorgyárakat Magyar Cukor Rt.-nek hívják. Nevetséges.
Emlékezetes esemény volt, amikor 1997-ben az osztrák tulajdonban lévő Magyar Cukor Rt. ünnepélyes sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a mezőhegyesi cukorgyárat eladja a kabai gyár tulajdonosának, az angol Eastern Sugarnak. Az angol tulajdonos pedig bejelentette, hogy fejleszti a kabai gyárat, a legmodernebb gépsorokkal, világszínvonalú technikával szereli fel. A sajtótájékoztató egy elegáns, jó nevű belvárosi szállodában volt, a selyemmel leterített asztal mögött elégedetten mosolyogtak az Agrana és az Eastern Sugar képviselői. A mögöttük lévő kivetítővásznon grafikonok váltogatták egymást, s mindegyikből az derült ki, hogy a kabai gyár fejlesztésével nagyszerű lehetőségek várnak a kabaiakra. A cukrosok mosolyogtak, az újságírók alig várták, hogy vége legyen a bemutatónak, és végre elfogyasszák a folyosói asztalokon feltálalt gasztronómiai csodákat. Ez a kellemesnek ható, műboldog, már-már unalmas pillanat a mélyben mégis tele volt szörnyűséggel, emberi szomorúsággal, családok kilátástalan életének ígéretével. Ám ezt csak azok tudták, akik ott mosolyogtak szemérmetlenül az újságírók képébe. Az egyik újságíró megérezte a mosoly mögötti álságosságot, és megtörve a hangulat békéjét, feltette a kérdést: és mikor fogják bezárni a mezőhegyesi cukorgyárat?
Az asztal mögött ülők élénken tiltakoztak – s még abban az évben bezárták a mezőhegyesi cukorgyárat. De vajon miért volt szükség erre a színjátékra? Miért kellett a Duna-parti hotelbe invitálni, megetetni-megitatni az újságírókat? (Ki tudja, hány olyan tanácskozásnak adott otthont a szálloda a Horn–Kuncze-kormány idején, amelynek a magyar gazdaság szétverése, a nemzeti vagyon elrablása volt a témája…) Akkor az Új Magyarország újságírója kiderítette, hogy mi áll a dolgok hátterében. A privatizációs szerződésben ugyanis a tulajdonos kötelezettséget vállalt, hogy meghatározott ideig nem zárja be a gyárat. Bár ezt igyekeztek titokban tartani a játék főszereplői. A mezőhegyesi gyárat privatizáló Agrana tehát nem zárta be a gyárat, csupán eladta az Eastern Sugarnak, amely aztán végleg lehúzta a rolót. Még a gépeket is elszállították, hogy véletlenül se lehessen holmi partizánakció során – mondjuk, az éj leple alatt – újraindítani a gyárat. A tranzakció eredményeként háromszázhuszonkét ember került utcára, családfők százai váltak munkanélkülivé.
Még szerencse, hogy a végnapjait élő Új Magyarország megírta a cukorgyárosok trükközését, s így a dolgozóknak viszonylag tisztességes végkielégítést sikerült kipréselni a tulajdonosokból. És tessék, most a kabai gyárra is rákerül a lakat. Ahogy megszűnt a közel kétszáz éves ercsi gyár, a több mint százesztendős mezőhegyesi, a sarkadi, a selypi, a hatvani, az ácsi és a sárvári üzem. Az egykori tizenkét cukorgyárból már csak négy működik.
Állítólag bioetanolt állítanak majd itt elő, legalábbis ezt nyilatkozta Gráf József mezőgazdasági miniszter. De – őszintén – ki hisz már neki? Nemrégiben arról szóltak a híradások, hogy biogázüzem, etanolgyár és agrárlogisztikai központ lesz a mezőhegyesi cukorgyár helyén – már tizenegy ember irtja a gazt. És arról is szó volt, hogy biogázüzem lesz a bezárt sarkadi cukorgyárból.
Úgy tűnik, tele leszünk biogázzal. Ha pedig ennyi bioenergia lesz az országban, akkor nem kell aggódnunk a gáz miatt. Sőt, nem is kell egyáltalán emelni a gáz árát, hiszen várhatóan túl nagy lesz a kínálat. Sajnos, félő, hogy mindez csak a távoli jövőben valósul meg. Valami távoli, lila ködös jövőben.
A jelen valósága ennél sokkal kézzelfoghatóbb: munka nélkül maradottak ezrei, a törvénytelen privatizáción meggazdagodott külföldiek és gátlástalan magyarországi helytartóik, kilátástalan helyzetbe került cukorrépa-termesztők. A gyárbezárások indoka állítólag az, hogy a tengerentúlról érkező cukornád ára sokkal kedvezőbb, a cukorrépából készült cukor támogatását pedig csökkenti az Európai Unió. Az ágazat hazai szereplői, áldozatai azonban úgy vélik, hogy a külföldi cégek nem fejleszteni jöttek ide, csupán piacot vásároltak.
Szó sem volt nyereséges termelésről. Ez tisztességtelen kupeckodás – még ha elegáns menedzserek is vezénylik le az egész tranzakciót –, melyhez tisztességtelen médiaszereplők, elegáns szállodák biztosítják a kommunikációs hátteret.
Egy gondolatnyi múltidézés: Napóleon kontinentális zárlatot rendelt el a cukornád behozatalával szemben. Így kezdődött meg Európában a répacukorgyártás, s 1802-ben a francia Achard megnyitotta az első cukorgyárat. Mit csinál ma az Európai Unió?

A szerző újságíró