Kiderült, nem létezik kommunista embertípus

Az első gondolat a köszöneté. Köszönet azoknak, akik szolidárisak voltak, akik segítséget küldtek, akik befogadták a menekülteket, akik tettek azért, hogy egy rab nép kiszabadulhasson, és köszönet azoknak, akik visszafogadtak bennünket Európába. Külön köszönet a ma itt velünk együtt lévő balti államok, Lengyelország, Szlovákia és Csehország képviselőinek, akik mindig szolidárisak voltak 1956 Magyarországával.
A második világháború után a szabad világban más ritmusra járt az élet, mint a vasfüggöny túlsó oldalán. Mást hozott az ’56-os esztendő is. A szabad világban Ed Sullivan, az Egyesült Államok legkedvesebb show-mestere ötvenezer dolláros reform- gázsiért felkéri Elvis Presleyt, énekeljen a tévéműsorában, 54 millió ember látja. Forradalmi idők járnak Európában is. Az autóiparban. A francia Citroënnél a dobfékeket felváltja a tárcsafék. Az európai közvéleményt az tartja lázban, hogy a bulvárlapok álomesküvőről cikkeznek. Grace Kelly amerikai színésznő hozzámegy a monacói herceghez. Az élet habkönnyű epizódjaival szemben Európa aknazárral és szögesdróttal elkerített, sűrű sorsú része 1956-ban azonban drámai változások elé nézett.
Nagy dolgok ott és akkor látnak napvilágot, amikor azt legkevésbé várják az emberek. A XX. század legnagyszerűbb forradalma éppen ebben az évben, 1956-ban Magyarországon született meg. A magyar forradalomban azonban nemcsak politikai üzenetet küldött a világnak, hanem a kereszténység legmélyebb tanítását is megerősítette. 1956. október 23-án ugyanis kiderült, hogy éppen a kommunizmus legambiciózusabb célkitűzése vallott kudarcot: az ember átalakítása. Kiderült, hogy nem létezik kommunista embertípus, nem létezik a hitét, a családját és a nemzetét levetkező, a gyökereitől megszabaduló világ proletárjává váló homo szovjeticus. Kiderült, hogy évezredes íratlan szabályokat nem lehet a múlttal együtt semmilyen erőszakkal, semmilyen manipulációval, semmilyen trükkel elsöpörni. A hazugság hazugság, a csalás csalás, az árulás pedig árulás marad.
Immár nyilvánvaló, hogy október 23-a nemcsak a magyarok és Magyarország ünnepe, hanem egész Európáé és a világé is. Mi, magyarok hosszú idő után ismét adtunk egy ünnepet a világnak. Fontos ez nekünk, mert a világ talán jobban megérthet minket, megértheti, kik vagyunk mi, magyarok. Hiszen 1956 hősei nem valahol, a világ valamely részén éltek, hanem Magyarországon. És nem valakik voltak, hanem magyarok. A XX. század a világon mindenütt sok tragédiát és szenvedést hozott. Olyan szenvedéseket kellett látni, amelyeket korábban soha Európában. Magyarország a XX. század első évtizedeiben, az első világháború után ismert körülmények között előbb elvesztett hárommillió magyart, aztán a gazdasági válság hatására további másfél millió kivándorolt a szegénység és a nyomor elől. A második világháborúban a háborús áldozatokon túl elvesztettük 600 ezer zsidó származású honfitársunkat. Majd a világháború után 200 ezer német nemzetiségű magyart űztek el, telepítettek ki Magyarországról. A szabadságharc leverése után pedig 200 ezren mentek el a legjobban képzett magyarok közül, akik a világon másutt sikeressé váltak.
A magyar népesség lélekszám-növekedése az 1950 és 2000 közötti időszakban a harmadik legalacsonyabb volt a világon. Megérthetik, hogy a kedvező politikai változások ellenére – hazamentek az oroszok, tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak – a mi hazánk és a mi népünk a kialakult demográfiai folyamatok miatt válságos állapotban van. A XX. század megpróbáltatásai következtében nekünk a lét, nem lét dimenziójában is gondolkodnunk kell magunkról. S az is közismert, hogy történelmünk a korábbi századokban sem volt diadalmenet. Az 1956-ot megelőző 300 év alatt négy szabadságharcot vívtunk, és mindegyiket elbuktuk.
Mindebből talán megérezhető és megérthető, hogy Európában él egy nép, amelynek története hosszú évszázadok óta szinte kizárólag a győzelem nélküli küzdelemről szól. Él egy nép, amelynek győzelemre van szüksége, olyan győzelmekre, amelyekkel nem másokat győz le. Ezért keresi és kutatja a mai nemzet ma is, mi a magasabb értelme a számára Canossával felérő XX. századnak. Vagyis azt keressük, hogy mikor és mit győzött le őrületes veszteségekkel és megpróbáltatásokkal a magyar nemzet, hiszen kellett, hogy legyen valami értelme annak, hogy vereségeket és megpróbáltatásokat mért ránk a történelem. Az 1956-os forradalom vérbe fojtásának is meg volt a maga értelme. Magyarország megmentette Európát a kommunizmustól. Európát megmentette a kommunizmustól, de saját magát nem tudta megmenteni. Ez igazságtalan volt, de nem értelem nélkül való. Megismertettük a nyugati világgal, hogy miféle szerzet a kommunizmus. Anélkül tudhatták ezt meg a nyugatiak, hogy nekik személyesen testközelből kellett volna átélni. 1956-ban halálos sebet ütöttünk a kommunista világbirodalmon. Olyan sebet, amely azonnal üszkösödni kezdett.
Ötven éve sokan voltak, akik azt gondolták, hogy a kommunista ideológia és a szocializmus valami haladó kísérlet, amely magasabb rendű demokráciához vezet. Ötven évvel ezelőtt Nyugaton sokan gondolták, hogy a Szovjetunió valójában felszabadítóként állomásozik az elfoglalt országokban. Az erről szóló viták eldöntésére nem álltak rendelkezésre bizonyítékok Nyugat-Európában. A sajtó, az értelmiségiek és a szakszervezetek egyre baloldaliabbak lettek nyugaton. Sok országban a kommunisták a hatalom küszöbén álltak. Nyugat-Európának fogalma sem volt, hogy miféle pusztító áradat fenyegeti. És akkor 1956-ban a magyarok a saját vérükkel döntő bizonyítékot adtak. A kommunista téveszme megdőlt, a szocialista illúzió szertefoszlott, a Szovjetunió lelepleződött. Kiderült, javíthatatlan, ezért vele semmilyen kompromisszumot nem lehet kötni, az egyetlen cél a megsemmisítése lehet. Az angolszászok és a kontinentális Európa kiemelkedő néppárti politikusai megértették ezt az üzenetet. Először kifullasztották, utána pedig csődbe vitték a „gonosz birodalmát”. A Szovjetunió felszámolásához vezető hosszú út kapuját 1956-ban mi, magyarok nyitottuk ki, és erre büszkék is vagyunk.
Az ’56-os magyarok áldozata nélkül valószínűleg még mindig ott feszülne a vasfüggöny. Berlin testébe hasítana a fal. Európa félbe vágva, megosztottan és zsibbadt végtagokkal heverne. Nem kérünk sokat cserébe. Egyetlen dolgot szeretnénk, ha önök megfontolnának. November 4-e volt az a nap, amikor vérbe fojtották a magyarok forradalmát.
Miért ne lehetne november 4-e a kommunizmus áldozatainak európai emléknapja?
Az ’56-os magyarok üzenete után néhány gondolatot mondanék a 2006-os magyarok üzenetéről is. A XX. század Európa számára is a szenvedések korszaka volt, de a század második felében sikerült leküzdeni a bajok nagy részét, elhárítani az újabb veszélyeket, megteremteni a békés együttműködést és Európa egységét.
Ám a történelem nem áll meg. Európának éppúgy, mint Magyarországnak, a leküzdött nehézségek után újabb és újabb kihívásokkal és próbatételekkel kell szembenéznie. A közös ünneplés, a mai közös ünneplés egyik értelme is éppen az, hogy a múlt nagyszerű példáiból erőt és tudást merítsünk a jövő kihívásainak leküzdéséhez. Mit mondott Margaret Thatcher: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik.
Az egyik kihívás, amellyel szembesülnünk kell, egy közös örökség. Magától a kommunizmustól ugyan sikerült megmenekülnie Európának, de a kommunizmus örökségétől nem. Ma már egész Európa küzd a kommunizmus örökségével, és a jelek szerint küzdeni is fog még jó ideig. A kommunizmus ugyanis az általa megszállt közép-európai országokban intézményesített, úgy is mondhatnám, hogy államosított szinte minden rosszat, ami ellen a XIX. és XX. században az európai nemzetek küzdöttek. A kommunizmus a saját országaiban évtizedekre intézményesítette a korrupciót, az erkölcsi relativizmust, a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a hamis adatokat szolgáltató kormányokat, a felelősséget nem ismerő politikusokat és a politikai hazugságokat. Az unió bővítésével ezek közös örökséggé váltak. Ezekkel most már az egész Európai Uniónak szembe kell néznie úgy, mint a saját területén belüli saját problémáival.
Azt hiszem, hogy a németek ezt talán hamarabb megtapasztalták, mint Európa más népei, rögtön az újraegyesítés után. Nem tudom, mitől nehezebb megszabadulni. Magától a rossz rendszertől vagy annak terhes örökségétől. Egy azonban biztos, mindkét feladat nehéz és embert próbáló kihívás. De a történelem arra tanít bennünket, hogy ha szolidárisak vagyunk egymással, egyik sem lehetetlen. Ezért kell az Európai Uniónak világossá tennie, hogy nem nyújt segédkezet semmilyen megfontolásból sem a hazug és csaló, a kommunizmus erkölcsi örökségét máig fel nem adó kormányzatoknak.
Mindeközben Európának, régi és új tagoknak együtt egy új természetű kihívással is szembe kell néznie. Mondjuk ki bátran, egyre növekvő gazdasági nyomás nehezedik az európai demokráciákra. Egyre erősödik és egyre nagyobb teret nyer az a felfogás, mely szerint mindenek felett gazdasági szempontoknak kell érvényesülniük a demokráciában. Ez a nyomás a globális gazdaság nyomása, s tudjuk, miből ered. Olyan óriásvállalatok működtetik a világgazdaságot, amelyek gyakran erősebbek, mint egy-egy európai ország. Ezek az óriások érthető módon saját szempontjaikat akarják minél inkább érvényesíteni, és mi más lehetne egy ilyen óriás célja, mint a versenyképesség. És természetes az is, hogy ezek az óriások azt szeretnék, hogy a politika legfőbb célja is a versenyképesség legyen.
A politika részéről azonban nem lenne helyes engednünk ennek a nyomásnak. Mert a politika célja nem lehet kizárólag a versenyképesség. Egy ország, egy nemzet mindig többet akar, mint egyszerűen versenyképesnek lenni. Minden emberi közösség célja a boldog, harmonikus és biztonságos élet, ami mindig több, mint a gazdasági versenyképesség. A versenyképesség csak egy eszköz a sok közül, amely egy közösséget, egy nemzetet hozzásegíthet a céljához. Ha és amikor szükséges, nekünk képesnek kell lennünk, hogy ellenálljunk a globális gazdasági törekvéseknek is.
Ez a probléma a volt kommunista országokban és leginkább Magyarországon extrém módon jelentkezett az elmúlt esztendőkben. És igen tanulságos az önök számára is. Közép-Európában több helyütt, így nálunk is végbement egy bizarr egyesülés, amely során a posztkommunista elitek eszközként kezdték használni a versenyképességi ideológiát ugyanúgy, ahogy annak idején használták a kommunisták eszközként a marxista ideológiát. Úgy vélik: a versenyképesség az az ideológia, amellyel mindent meg lehet indokolni. A munkanélküliséget, az elszegényedést, az áremeléseket, a kulturális és természeti környezet tönkretételét is. Vagyis ma mi arra figyelmeztetjük Magyarországról Nyugat-Európát, hogy a két veszélyes jelenség, a kommunista örökség és a gazdaság mindenhatósága egyesülhet, és együtt még nagyobb veszélyt jelenthetnek, mint külön-külön. Azért van szükségük egymásra, mert a kérlelhetetlen gazdasági szempontok igazolhatják a posztkommunista hatalomgyakorlás módszereit. Cserébe a hatalom pedig érvényesíti a gazdasági érdekeket, akár egy ország érdekével szemben is. A posztkommunista elit nyíltan kijelentette Magyarországon, idézem őket, hogy egy országot úgy kell működtetni, mint egy nagyvállalatot.
Innen már csak egy lépés, hogy a hatalom, ha érdeke megkívánja, átlépje a jogállamiság határait. Ahogy tette ezt most is Budapesten. Amikor a megemlékezőkre brutális rendőri akciót indítottak. Erődemonstrációt mutattak be, az ünneplőkkel szemben brutálisan léptek fel, és habozás nélkül törték le az emberi jogokat.
Európa egyik legégetőbb gondja már most is a munkanélküliség és az elöregedés. A kommunista örökség egyesülve a gazdasági szempontok egyeduralmával, nemhogy megoldani nem képes ezt a két problémát, hanem drámai mértékben súlyosbíthatja is azt. Ahogy egyébként ez néhány közép-európai országban látható. A közép-európai példák jól mutatják, hogy a posztkommunisták észjárása nagyon fogékony arra a szemléletre, amely bármit kész feláldozni a gazdasági érdekek oltárán, és amely hosszabb távon egy olyan szemlélet, amely pusztán gazdasági szempontból is ésszerűtlen.
A veszély tehát nem kicsi. Mert a politikai diktatúrák korszaka ugyan leáldozott Európában, de ha a kommunista észjárás egyesül a kizárólagos gazdasági és pénzügyi gondolkodással, akkor könnyen a gazdasági diktátumok sivár korszaka köszönthet ránk. Mi, magyarok, akik oly sok vért adtunk, oly sok vér árán szereztük meg a demokráciát, úgy látjuk, hogy nekünk, európaiaknak a végsőkig ragaszkodnunk kell a demokráciához, a demokratikus eszközökhöz, a valóban szabad, hazugságmentes választásokhoz, bíznunk kell a szavazás erejében, és ezzel egy időben nagyon határozottan, minden demokratikus és törvényes eszközzel fel kell lépnünk az egyeduralom és a monopóliumok minden formája ellen. Meg kell találni nekünk, néppárti politikusoknak azokat a pontos érveket, és ki kell dolgoznunk azokat az új mértékegységeket, amelyek hitelesen mérhetik a politika teljesítményét. Mert erre pusztán a gazdasági mutatók ma már nem alkalmasak.
Egy jobb minőségű politikára is szükségünk van Európában. A középkori Európa talán legerősebb jelmondata úgy hangzott: a nemesség kötelez. Ez mifelénk azt jelentette, hogy az európai népek vezetői azt gondolták, hogy nemesi mivoltuk nemcsak kiváltságokat jelent, hanem mindenekelőtt kötelezettségeket, felelősséget is ró rájuk. Többek között azt a kötelezettséget, hogy megvédik az embereket az oligarchiától és a zsarnokságtól. A világ és Európa a XXI. századra megváltozott. Ma nem arisztokráciáról, hanem politikai, gazdasági és kulturális elitről beszélünk. Ma ennek az elitnek, mindenekelőtt a politikai elitnek ezt a példát kellene követnie, és kőbe kellene vésnie, a demokrácia kötelez. Mi, magyarok úgy gondoljuk, az ’56-os magyarok ezt üzenik 2006-ban az Európai Uniónak.
(A Strasbourgban, az Európai Néppárt frakciójának ünnepi ülésén elhangzott beszéd szerkesztett változata)