A minap egy miniszteri kijelentés nyomán heves politikai vita támadt abból, hogy miként osszuk el az európai uniós forrásokat a II. Nemzeti fejlesztési terv révén. A bizalmi körben elmondott felszólalás azt sugallta, a mindenkori kormány képes arra, hogy a források elosztását pártszempontoknak vesse alá. Kilátásba helyezett ugyanis olyan törvénymódosításokat, melyek úgymond erős mandátumokat biztosítanak pártfunkcionáriusoknak a források elosztását megalapozó döntésekben. Emiatt érdemes áttekinteni, hogy az uniós források milyen mechanizmusokkal kerülnek a kedvezményezettekhez. Van-e, és ha van, milyen különleges ráhatása erre a kormányzatoknak, érvényesülhetnek-e vagy dominálhatnak-e pártszempontok a pénzeszközök szétosztásában.
Az uniós pénz nagysága és a források fajtái
A összeg kérdése az Európai Unió hétéves költségvetésének előkészítésekor volt az érdeklődés középpontjában. Az unió költségvetése a tagok befizetéseiből származik. Minden tagország a megtermelt nemzeti jövedelem (GNI) egy meghatározott hányadát köteles a költségvetésbe befizetni. A 2006-ban záruló hétéves költségvetési periódusban ez a tagországok nemzeti jövedelmének egy százaléka volt. Így jött öszsze az a százmilliárd euró körüli éves összeg, amit különböző programokra fordítottak. A szabályok megengednék, hogy a hozzájárulás mértéke akár 1,24 százalék legyen. A konkrét nagyságrendről késhegyig menő vita volt a Tony Blair által vezetett brit elnökség idején. Nem érvényesült az a logika, hogy a tíz új tagország felvétele és az ebből következő fejlesztési igények jóval magasabb befizetési arányt tennének szükségessé. Így az elfogadott szám 1,045 százalék lett. A keserű pirulát Blair azzal csomagolta ostyába a forrást igénylő országok részére, hogy az önrész-finanszírozást a tervezet lecsökkentette 15 százalékra, mondván, hogy az összforrástömeg ugyan kevesebb, mint amennyire szükség lenne, de ezt az érintettek könynyebben igénybe vehetik, hiszen csak 15 százalékot kell saját nemzeti forrásból fedezni.
Ami Magyarországot illeti, évente várhatóan 850-900 millió eurót teszünk a közös kasszába, és valamivel kevesebb mint 4,5 milliárd eurót használhatunk fel. Ez azt jelenti, hogy az uniós kasszából nemzeti jövedelmünk 3,7-3,8 százaléka érkezhet tehermentes forrásként. Igazán szép ez akkor lenne, ha államadósságunk kamatterhei a 2000-es 3 százalékról ma már nem rúgnának a nemzeti jövedelem 5 százalékára. Ekkor lehetne igazán gigantikus fejlesztési elképzeléseket megvalósítani. Így azonban lehetőségeink a felére csökkentek, és kilátásunk sincs arra, hogy a kamatterhek belátható időn belül jelentősen csökkennek.
Mindenekelőtt meg kell említeni az uniós direkt kifizetéseket. Ez a pénzfajta a mezőgazdasági termelőknek jár alanyi jogon, azon az alapon, hogy földet művelnek, állatokat tenyésztenek stb. Emlékezetes, hogy az unió diszkriminációval élt, amikor az új tagországok részére ezeket a kifizetéseket csak 25 százalék erejéig biztosította 2004-ben oly módon, hogy ez évenként 5-5 százalékkal emelkedik. A régi tagországok szintjét fél emberöltő alatt érjük el. Más oldalról az új tagországok részére könnyítést is bevezetett, hiszen a bonyolult, termékekhez kötött támogatásokat az új tagországok egyszerűsített formában, a megművelt földterülethez kötötten vehetik igénybe. Ez a fajta uniós forrás alanyi jogon jár. Minden olyan termelő, akivel kapcsolatban elvégezték a regisztrációt, ehhez hozzájuthat. Az elmúlt két év tapasztalata azt mutatta, hogy a kormány rendszeresen késve fizetett. Arról is szóltak hírek, hogy a késleltetés időtartama összefüggésbe volt hozható az alanyi jogosult pártszimpátiájával is. Ezen utóbbi hírek valóságtartalmára majd az I. Nemzeti fejlesztési terv végrehajtását vizsgáló uniós könyvvizsgálatok adhatnak félremagyarázhatatlan választ.
A források egy nagyobb hányada (mintegy 30 százaléka) a kohéziós alapból származik. Ez az alap hivatott arra, hogy segítséget nyújtson a tagországoknak nagy infrastrukturális projektjeik finanszírozásához. Ebből épülnek autópályák, vasútvonalak, kikötők, repülőterek, ebből finanszíroznak nagy környezetvédelmi beruházásokat, így a szennyvízkezelés és -elvezetés, a hulladékbegyűjtés és -feldolgozás, valamint a -megsemmisítés területén. A kohéziós alap pénzfelhasználása egyedi nagy projektekben történik. A projektekről a brüsszeli bizottságban döntenek egyedileg. Az egyik nagyon fontos bírálati szempont, hogy a projekt szolgálja a kibővült közösség együvé tartozását, kohézióját. Tehát számításba jön az is, hogy egy-egy Magyarországon végrehajtott nagyberuházás milyen mértékben segíti más tagországok érdekeit. Ilyen ügy akad bőven. Egy nagy szennyezőanyag-kibocsátású ipartelep valamelyik határ közelében nyilvánvalóan nem csak a mi levegőnket szennyezi. Az ide tervezett beruházás tehát kohéziós érdek. Az uniós területeken átvezető nagyforgalmi utak egyik-másik szakaszán tapasztalható útszűkületek megszüntetése szintúgy nem csak annak az országnak az érdeke, amelyik területén ez történik. A Dunán végrehajtott kikötőbővítések pedig együttesen szolgálják minden olyan uniós tagországot, amelyek érdekeltek a Duna folyami hajózásában.
Az uniós könyvvizsgálók és a pártbefolyás
Példa tehát akad bőven. A bizottság szakértői versenysorrendbe állítják az egyes tagországok által benyújtott projekteket, és mérlegelik az összérdeket. Ráadásul a beterjesztett projekteknek azonnal finanszírozhatónak is kell lenniük, azaz csak olyan projekt fogadható el, ahol a műszaki, technikai pénzügyi és szervezési előkészületek megütik azt a mértéket, hogy elfogadás után akár néhány hónappal el lehet kezdeni a kivitelezést. A nemzeti kormányok természetesen megtehetik, hogy a szívükhöz közel álló pártszínezetű projektjeit készítik elő, és viszik be elfogadtatásra, ám ha azok a bizottságnál megméretnek, és a közösségi kohézió szempontjából könnyűnek találtatnak, akkor hiábavaló volt az erőfeszítés. Ha az előterjesztő kormányzatok az összkohéziós szempontok helyett a pártszempontokat erőltetik, könnyen előfordulhat, hogy a rendelkezésükre álló kohéziós források egy jelentős része felhasználatlanul marad.
A kohéziós források eddigi felhasználásáról vajmi keveset lehet elmondani, hiszen 2006 végén, az előcsatlakozásnál (2000–2001-ben) benyújtott projektek sem készültek még el, a 2004. május 1-je után elfogadott kohéziós projekteknek pedig jórészt még neki sem kezdtek. Ha éppen épül, mint az M0-s körgyűrű, ez esetben viszont a hatósági packázás miatti késés a forrás elvesztését okozhatja (330 millió eurót). A kohéziós források felhasználásánál kevésbé kell félni attól, hogy azt bármelyik kormányzat pártszempontoknak vethetné alá, mert az nélkülöz minden logikát, de van ennél nagyobb veszély is. Az unió szabályrendszere alapján ugyanis megvonható a kohéziós források felhasználása, vagy felfüggeszthető azon országok esetében, amelyek nem tartják be az államháztartások deficitjeire vonatkozó előírásokat. Hazánk pontosan ezzel a problémával küszködik uniós tagságunk napjától kezdve, és lassan, de biztosan érik a büntetés.
Az unióból érkező forrástömeg legnagyobb hányada a strukturális alapokban testesül meg. A strukturális alapok felhasználását a nemzeti tervek, így a miénk is operatív programokba, programcsoportokba sorolja. Az év végén lejáró I. Nemzeti fejlesztési tervből már rendelkezünk némi tapasztalattal. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a magyar hatóságok az operatív programokat túlcentralizálták. Még a regionális operatív program esetében sem tették lehetővé, hogy mind a hét magyar régió külön operatív programot alkosson és működtessen. A centralizációból adódóan nagyon lassú lett a pénzfelhasználás, hiszen az elkölthető pénz 2006. IV. negyedévében 90 százalékban még elköltetlen. A hatóságok általában azt emelik ki pozitívumként, hogy az összegek nagy része már szerződésekben le van kötve. A nagyarányú centralizáció mindig lehetőséget ad arra, hogy az aktuális kormány érvényesítse akaratát. Úgy tűnik, ez nálunk is így volt, hiszen az operatív programok irányító hatóságai voltak felhatalmazva arra, hogy a projektek finanszírozásra történő befogadásáról döntsenek.
A pályázati pontozó szakértők kiválasztása sem nélkülözte a pártszempontokat. A pályázatok nem anonim módon érkeztek, minden esetben megállapítható volt a pályázók kiléte. Pontos képet a pártbefolyásolásról csak akkor lehet kapni, ha az I. Nemzeti fejlesztési terv végrehajtásáról szóló uniós könyvvizsgálati jelentések operatív programonként elkészülnek.
Erősödő (párt)befolyás a pénzelosztásban
Úgy tűnik, a kormányzat a pártbefolyás kiszélesítésére készül a II. Nemzeti fejlesztési tervben. A forrásokról való döntést még a kormányzat ellenőrzési kompetenciájából is ki kívánják venni azzal, hogy egy, a parlamentnek nem, csak a miniszterelnöknek felelős kormánybiztosság alá rendelték az irányító hatóságokat. A strukturális alapok egyetlen programcsoportja, ahol a kormányzat elvileg decentralizációt hajtott végre, az a regionális operatív programok területe. Hét regionális operatív programot képeztek, ezek esetében a döntés a regionális fejlesztési tanácsé lenne. A miniszter asszony félelme éppen arra irányult, hogy a regionális fejlesztési tanácsok tagságában egészségtelenül megszaporodtak az ellenzéki tanácstagok, hiszen a megyei jogú városok polgármestereit, illetve a megyék önkormányzatainak elnökeit automatikusan besorolják ezekbe a testületekbe. Ebben a körben pedig szinte fehér hollónak számít manapság a kormánypárti politikus. Ezért lenne szükség a kormánypártiak nem definiált, de erősnek máris kijelentett mandátumaira.
Azonban még nincs veszve minden. A konvergenciaprogram elfogadása után a Nemzeti fejlesztési terv és annak programstruktúrája is az Európai Bizottság elé kerül, így nyilvánosságot kap. Hozzáférhetővé válik a régiók bizottsága képviselőinek, az Európai Unió parlamentereinek, valamint értelemszerűen számtalan szakértőnek is. Mód nyílik a korrekciókra. A Európai Unió parlamenti bizottságaiba delegált magyar képviselők is elmondhatják véleményüket. Nem először és vélhetően nem utoljára fordul elő az unió történetében, hogy a Nemzeti fejlesztési terv koncepcióját, annak egyik vagy másik fejezetét vagy éppen a pénzelosztás mechanizmusát kritika alá vonják, és átdolgozásra viszszaküldik. Ehhez az szükséges, hogy a kritikát gyakorlók semmilyen sajtótámadás ellenére ne tekintsék magukat hazaárulónak.
Hasonlóképpen minden eszköz megragadható a hazai parlamentben is, hogy a pénzelosztás átláthatóságát kritika alá vegyék. Fontos szerepe lenne az elemzésben a civil szervezeteknek, a tudományos műhelyeknek. A sajtó feladata pedig a feltárás és a tájékoztatás lenne, amit felemás módon tesz meg. A küzdelem megéri, hiszen a felemelkedés egyik legfontosabb forrásáról van szó. Ha a parlamenti pártok, a szakértelmiség, a sajtó és a szélesebb értelemben vett közvélemény ezt a közkontrollt is elmulasztja, akkor joggal illeszthető ránk a mondás, hogy gyáva népnek nincs hazája.
A szerző volt miniszter
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
