A betegellenes spórolás következményei

Bevezeti a vizit- és kórházi napidíjat január elsejével a kormány, egyben dupla költséggel sújtja azokat a betegeket, akik a területileg illetékes szakember helyett máshoz kívánnak fordulni. A neoliberális reform egyértelműen szűkíti a hozzáférés lehetőségét és korlátozza a szabad orvosválasztást.
A folyamatos megvonások egyre súlyosabb helyzetbe hozzák, ellehetetlenítik a betegellátást, és egymásnak ellentmondó, végrehajthatatlan utasításokra késztetik az intézetek vezetőit. A menedzser-igazgatók, akiket sem a szaktudás, sem az orvosi eskü nem kötelez, az anyagi megszorításokból következő takarékossági intézkedések végrehajtását az orvosokra hárítják, akik képtelen választásra kényszerülnek az igazgatói utasítások és a lelkiismeretük által diktált betegellátás között.
A súlyos pénzmegvonás, a növekvő infláció padlóra küldte a betegellátást, a kórházak fuldokolnak az adósságban, és ebben a szorításban a legképtelenebb ötletek születnek, melyek révén a kórházi betegellátás területén valóságos pénzügyi anarchia tapasztalható. Bizonyos betegségek gyógykezelését az OEP egyszerűen nem fizeti ki, az orvosok tehát kénytelenek meghamisítani a diagnózisokat. A betegektől való pénzszerzés, illetve az elemi feltételek megtagadása – amely a jelenleg érvényes egészségügyi törvénnyel szöges ellentétben áll – rányomja a bélyegét a betegellátás színvonalára.
Egyes intézetekben az egy-, illetve kétágyas szobákért már fizetni kell: a Kútvölgyi Kórház sebészeti osztályán ki van írva: a kétágyas szoba napidíja 3000, az egyágyas szobáé 14 000 forint. A szemészeti klinikán az egyágyas szobáért 10 000 forintot kell fizetni. Ki állapította meg és minek alapján ezeket az árakat? Van-e tengerre néző ablak? Vagy milyen a szakács? Ki engedélyezte ezeket az összegeket, ha a napi kórházi ellátásért 300, vagy legfeljebb 600 forintot ír elő a miniszteri rendelet? És mi történik akkor, ha sürgős betegfelvételre van szükség, csak az egyágyas kórteremben van hely, de a beteg nem tud fizetni? Akkor hazaküldik? Az „egyágyas felár” a szállodaiparból jól ismert fogalom, de az egészségügyben, ahol a beteg nem jól informált, választási lehetőséggel rendelkező vásárló, hanem kiszolgáltatott, gyakran magatehetetlen ember, ott elfogadhatatlan. Minek az alapján szabályozták, hogy melyik kórház kérhet felárat, és melyik nem?
Mi lesz annak a következménye, ha elharapózik az egyágyas felár? A gazdasági igazgatók, akiknek a saját túlélésük fontosabb, mint a betegeké, szorgalmazni fogják az egy- és kétágyas, fürdőszobás kórtermek kialakítását. Ezt azonban csak a nagyobb kórtermek terhére tehetik. Az anyagi érdekeltség tehát automatikusan tovább fogja zsugorítani a betegellátó rendszer kapacitását. Az ágylétszám beszűkítése azonban a betegforgalom kritikus csökkenése révén elvezethet oda, hogy a kórház léte is kérdésessé válik, és alapot szolgáltathat a kórház bezárásához.
Egyes intézményekben már kiadták az utasítást, hogy tíz százalékkal csökkenteni kell a betegfelvételt. Ez várólistákat fog jelenteni, aminek mindig súlyos következményei vannak: a betegek nem mindig tudják kivárni, amíg sorra kerülnek. Az orvos választhat, melyik agyvérzéses, tüdőgyulladásos, leukémiás vagy szívelégtelen beteg kerüljön várólistára. Mi alapján szelektálhat az orvos? Vajon elég lesz-e, ha az ágyak tíz százalékát megszüntetik? Hol van a határ? Lehet a kórházi ágyakkal és a betegekkel kereskedelmi megfontolások szerint bánni?
A betegellenes spórolás a legképtelenebb helyzeteket idézi elő. Gyógyszer, vatta, tisztítószer, wc-papír már régen nincs, ha a beteg nem hoz magával, baj van. A nappali kórházakban a betegeknek 600 forintos napidíjat kell fizetni, és be kell vinni a lepedőt, mert az intézmények nem tudják fizetni a mosatást. Vannak sebészeti osztályok, ahol egyszerűen nincs Algopyrin és Demalgonil tabletta. Injekció van, de a műtét utáni alvadásgátló kezelés miatt az injekció beadása a bevérzés beszélyével jár, és sokszor a tabletta is elegendő volna. A nővér pedig széttárja a kezét, és azt javasolja, hogy vegyen a kedves beteg fájdalomcsillapítót a patikában, ha már otthon felejtette. De ha még a műtét után nem tud járni? Akkor hozasson! Innen már csak egy lépés: kér-e ebédet a kedves beteg? Ha igen, fizessen!
A betegek megsarcolására példa az is, hogy a saját röntgenfelvételeiket csak akkor kaphatják meg, ha fizetnek 2000 forintot, míg az MR- és CT-felvételeket kiadják. A betegek intézményes zsarolása megkezdődött, és ha ez a tendencia folytatódik, akkor valóban a legkíméletlenebb piaccá züllik a magyar egészségügy.
A kórházak másik takarékossági lehetősége a létszámcsökkentés. A legtöbb helyen már elbocsátották a segédápolónőket, a portásokat, a műszaki gárdát. Most az orvosokra kerül sor. A Budai Irgalmasrendi Kórházban kilátásba is helyezték a leépítéseket, kisebb létszám esetén azonban az orvoskar nem tudná ellátni az ügyeleteket. Az elbocsátások helyett az orvosok „önként” lemondtak a fizetésük 25 százalékáról, és most új munkaszerződés alapján 75 százalékos munkabérért dolgoznak. A 25 százalékos bércsökkentés egyedülálló, és elsősorban a fiatal orvosokat sújtja, akik nem dúskálnak a paraszolvenciában.
A gyógyszerellátás területén is anarchia uralkodik. A támogatások rendszere pillanatonként változik, szinte követhetetlen. Az olcsó gyógyszerek gyakran egyszerűen eltűnnek a kereskedelemből, a drágák viszont térítéssel, vagy akár térítésmentesen kaphatók. Egyes gyógykészítményeket nem hosszabbítanak meg, vagy törölnek a törzskönyvből, mert kevés fogy. A ritka betegségek gyógykezelése nem üzlet. Válasszon a beteg gyakran előforduló betegséget! A csontritkulás bizonyos gyógyszereinek a felírását nem a klinikai állapothoz, hanem a mészszegénység mértékéhez kötik, a csigolya-összeroppanás az OEP szakembereinek nem elegendő indok. Fontos gyógyszerek hiányoznak, ugyanakkor a gyógyszerpiac áttekinthetetlen. Miért kell ugyanazt a hatóanyagot harmincféle készítményben forgalmazni?
A gyógyszerellátás adminisztrációját is képtelen módon megnövelték. A receptre újabban az orvos összes adatát, a beteg nevét, lakcímét, taj-számát, betegségének a kódját, a közgyógyellátottak igazolványszámát és a felírás jogcímét is rá kell írni. (Egyetlen recept felírása 3-4-szeres időbe telik, mert ki kell keresni a megfelelő kódszámot.) Az OEP kitalálta a recept-ellenőrzési programot, és minden egyes tablettát minden hónap 10-ig jelenteni kell. Bizonyos gyógyszerek ártámogatása érdekében a betegnek méltányossági kérelmet kell benyújtani, csatolva az orvosi indoklást, az anyagi helyzet igazolását, a kórtörténetet, a zárójelentést és a friss laborleleteket. Újabban ezeket a kérelmeket rendre elutasítják. A kedvezményes vagy ingyenes gyógyszerek beszerzése elé tehát akadályokat kell gördíteni, viszont liberalizálni kell a gyógyszerkereskedelmet, hogy teljes áron, recept nélkül minél több gyógyszert vásárolhasson a beteg bevásárlóközpontban vagy akár benzinkútnál is. A mellékhatásokról majd a benzinkutas fogja tájékoztatni a kedves vásárlót.
A rombolás még nem teljes, fejünk felett lebeg Damoklész kardja: a kormány a közeljövőben dönt a társadalombiztosításról. Ne legyenek illúzióink: az SZDSZ az OEP privatizációját, a versengő, piaci alapon működő több-biztosítós rendszer bevezetését, a betegellátás szétzilálását, az irányított betegellátás bevezetését szorgalmazza. A cél: drágábban kevesebbet nyújtani, mert csak így biztosítható a haszonélvezők, a Világbank, a nemzetközi pénzügyi társaságok, a magánbiztosító-cégek profitja, valamint a magyar népesség egészségi állapotának a romlása.
Az egészségügy területén a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által végrehajtott heroikus, nagy költségű kísérletek a dél-amerikai államokban is kudarccal végződtek. A neoliberális egészségügyi reform következtében a többletráfordítás ellenére mindenütt csökkent a költséghatékonyság, növekedett az egyenlőtlenség, romlott a betegellátás hozzáférhetősége, minősége, ellenőrizhetősége, megnövekedett az adminisztráció, fokozódott a korrupció, emelkedtek a gyógyszerárak, nőtt az államadósság és növekedett a halandóság. A privát biztosítók ugyanis, akik a kockázat szerint biztosítanak, a 65 év feletti és beteg emberek biztosítását visszautasítják. Minél nagyobb a kockázat, annál kisebb a haszon.
Bizonyított tehát, hogy a gátlástalan gazdasági versenyt megvalósító neoliberális egészségpolitika irracionális, embertelen, erkölcstelen és súlyos veszélyeket rejt magában. A magyar népesség egészségromlását figyelembe véve éppen ezért nem engedhető meg, hogy az állampolgárok gyógyulási esélye az anyagi helyzetüktől függjön, hogy a szociális hálót szétszaggassák a nemzetidegen piaci érdekek. A szolidaritás és esélyegyenlőség elvén alapuló, egységes társadalombiztosítás, az általános, egyéni, kötelező biztosítási rendszer megőrzése alapvető, elengedhetetlen nemzeti érdekünk, mivel nem engedhető meg, hogy az állampolgárok és az ország kiszolgáltatottsága tovább növekedjék, hogy az egészségügy nemzeti szabályozásának a lehetőségét is kiengedjük a kezünkből.

A szerző az orvostudományok kandidátusa