A vak ló bátorsága és a politikai kultúra

Ha valaki megkérdezné tőlünk, mi az első szó, ami eszünkbe jut, jellemezve az uralkodó belpolitikai klímát, sokan a patthelyzet kifejezést választanánk. Nem véletlenül. Magyarország november közepén egy heves politikai és egy akut államháztartási válság mélyén van, valljuk be, meggyőző kilátások és remények nélkül.
A megszorítások és az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően kirobbant tiltakozás- és demonstrációhullám dacára a kormányfő a helyén maradt, következmények nélkül, teszi a dolgát, átfogó reformokra készül.
Igaz, ki merné ma tagadni, hogy Magyarországnak reformokra van szüksége, hiszen évtizedek óta ilyen és hasonló reformokban reménykedünk. Úgy tűnik azonban, a hangzatos szlogeneken túl olyan kormányzati politikust találni, aki tudja is, hogyan eredményeznek ezek a reformok jobb életet (például magasabb színvonalú közszolgáltatásokat vagy igazságosabb és hatékonyabb államot), nehezebb, mint hajókötelet áthúzni a varrótű fokán. Ha tetszik, ha nem, nemcsak szociális, de reformdemagógia is létezik.
Maga a miniszterelnök ismerte be az ominózus kiszivárgott hanganyagon, majd saját blogján, hogy fogalma sincs, milyen kormányzati lépésekre van szükség hosszú (vagy legalább közép-) távon. Igyekezett azonban megnyugtatni hallgatóit, hogy menet közben majd megszületnek a megfelelő döntések. Gyurcsány először nekilendül, elrugaszkodik, majd ugrás közben megpróbálja kijelölni a célt, és felmérni az ugrás esetleges következményeit. S ha nincs világos cél, vagy katasztrofálisak a következmények, legalább az ugrásért magáért vagy a bátorság elismeréséért érdemes elrugaszkodni. Ilyen a politika, ha esztétikai és kommunikációs alapokon nyugszik.
Gyurcsány Ferenc, ha mást nem is, de azt mindig pontosan tudja, aktuális közönsége mit akar hallani tőle. Érdemes fellapozni a közelmúlt sajtóját, mert a kormányfő 2004-ben véleményformálók számára arról beszélt: eljött a szembenézés ideje, Magyarországnak le kell számolnia a rendszerváltást túlélt illúziókkal, a túlköltekező és mindenhatónak hitt állammal, a húzd meg, ereszd meg politikával. Majd sarkon fordult, és folytatta ott, ahol elődje, Medgyessy Péter abbahagyta.
Tagadhatatlan, a rendszerváltás befejezetlensége számos akut problémával terheli az országot. Ilyen a Gyurcsány által is említett túlköltekező, de legfőképp alacsony hatékonyságú államgépezet, a korrupció, az elöregedés következményeivel hoszszú távon megküzdeni képtelen nyugdíjrendszer, a túladóztatás vagy a magyar egészségügy. A strukturális problémákon túl azt is be kell ismernünk, hogy nem tettük fel magunknak nyíltan alapvető kérdéseket az elmúlt 16 évben. Például azt, hogy milyen országot, milyen államot szeretnénk: olyat, ami szolidaritás alapú, így jelentős szociális biztonságot nyújt (és számos támogatást akár alanyi jogon ad), vagy olyat, amely individualitás elvű, azaz alacsony adószint mellett nagy teret nyit az állampolgári felelősségnek (a szocialisták új szemantikája szerinti öngondoskodásnak).
Sajátos módon a magyar politikai kultúrában mind a két lehetőség benne rejlik. Ez a politikai kultúra ugyanis az államszocializmus kézjegyét viseli magán. De éppen ezért mind szolidaritás-, mind individualitás-koncepciója valójában csonka és tisztázatlan. A magyar szolidaritástudat részben a kommunista ideológia terméke (mindenki egyenlő, mindenkinek ugyanaz a gondoskodás jár), másrészt sokáig kikényszerített szolidaritásként működött (például kommunista szombat), így a posztkádári társadalom egész generációinak nincs egészséges közösségtudata, sokan a nemzet fogalmától is idegenkednek. Így a magyar ember szívja a fogát, ha az ő adóforintjaiból az állam másokat támogat, de feltétlen segítségre számít, ha ő kerül szorult helyzetbe.
A hazai individualizmus (a valóságban inkább privatista értékrend) ugyanolyan tisztázatlan és zavart, mint a szolidaritásfelfogás. Ebben a tudatban az egyén (és családja, mikrokörnyezete) egyszerre áll szemben és függ az államtól. Az elkülönülés adóelkerülésben, kiskapukeresésben, a közügyekkel szembeni cinizmusban ölt testet (nem pedig az adófizető polgár büszke önállóságában). A függés pedig teljesíthetetlen elvárásokban és segélyekben. Ezt a sajátos etatizmust, az államhoz fűződő szeretet/gyűlölet viszonyt a közügyekért érzett alacsony felelősségvállalási hajlandóság egészíti ki. „Engem ne zargasson a politika”, „zárjuk ki a politikát a hétköznapokból” – halljuk nap mint nap. Mintha a közügyek önmagukban megmérgeznék a privát szférát. A felelősség nélküli különállás vágya is a Kádár-korszak paradox terméke, ahol az ember a magánszféra falai mögé rejtőzik az egyszerre fenyegető és zsarnokian gondoskodó állam elől.
Nem tudjuk, hogy a magyar társadalom elvárásrendszere inkább a szolidaritás vagy a különállás felelőssége felé billen, annyi azonban biztos, hogy az elvek tekintetében, amit a kormány ma tesz, az fából vaskarika: uniós szinten is magas, sőt erősödő adóprés és csökkenő szolidaritás. A nyilvánvaló ellentmondáson túl két probléma van mindezzel: a növekvő adóprés irracionalitása (csökkenő gazdasági növekedés és versenyképesség okán) és a szolidaritás felszámolásának méltánytalansága.
Itt van például a gázártámogatás problémája. Vélhetően senki sem vitatja, hogy a jövedelmi szint szerint differenciálatlan támogatási rendszer, amely a gazdagoknak ugyanannyit kompenzál (egy adott elfogyasztott mennyiség mellett), mint például a nagycsaládosoknak, nem fenntartható, mert ellenkezik a többség közjóról alkotott felfogásával. Gyurcsány Ferenc kormánya azonban a támogatási rendszer ennél jóval szélesebb mértékű megcsonkítását határozta el. Nem könnyű erre méltányos indoklást találni, hiszen a döntés átlagkeresetű, uniós összehasonlításban pedig lemaradó háztartásokat sújt.
Nehéz belátni, hogy amennyiben konszenzusos módon nem adjuk fel a szolidaritás elvét, miért ne kompenzálhatná az állam a világpiaci árak jövedelemelszívó hatását, amíg a hazai reálkeresetek megnyugtató szintre nem emelkednek (vagy a kompenzáció leépítését miért nem a bérek növekedési üteméhez arányosan kötik évről évre)? Miért ne védhetné meg az ország állampolgárait a globális piac egzisztenciális kockázataitól egy átmeneti időszakban? A drasztikus kompenzációmegvonás, növekvő adóprés mellett pedig végképp nem indokolható a felelősség és az „öngondoskodás” retorikájával.
A hazai politikai kultúra sajátosságain túl van itt még egy probléma: a posztkádári elit alkalmatlansága a reformokra (ahogy egyébként minden hosszú távú probléma kezelésére, hazai gazdaságfejlődés, népesedés/elöregedés stb.). A posztkádári elit túlélési stratégiákat ismer, nem országstratégiákat. Azt tanulta meg elődeitől, hogyan
kell befolyásolni és (juttatásokkal, szociális intézkedésekkel) rövid pórázon tartani a lakosságot – azaz, hogyan kell védeni a status quót. Pontosan ismeri a magyar politikai kultúra sajátosságait, és biztos kézzel használja fel azokat. Az elit első generációjának jellemző politikusa a „jóléti rendszerváltást!” fogalmával győzedelmeskedő Medgyessy Péter. Nem véletlen, hogy a fogalom mögül Kádár János és a 3,60-as kenyér nosztalgiája mosolyog vissza.
Gyurcsány Ferenc már a következő nemzedék. Hangosabb, határozottabb, professzionálisabb. Politikai axiómái azonban változatlanok. Esze ágában sincs szakítani a húzd meg, ereszd meg politikával. A megszorítások tervezésekor a terhek nagy részét a középosztályra, az ötven év alatti generációkra és a vállalkozókra rakja (azaz döntően politikai ellenfele szociológiai bázisára). Az állami redisztribúciótól függők továbbra is számíthatnak az első ember együttérzésére, a következő választási évben pedig növekvő anyagi támogatására. A kör így ismét bezárul.
Az elmúlt hetek eseményei sokakat arra sarkalltak, hogy a politikai szekértáborok makacs szembenállását okolják a fennálló patthelyzet miatt. Tény: ez a szembenállás létezik. Bizonyos értelemben azonban tévedés, hogy a jelen belpolitikai állapotai jobb- és baloldal egymásnak feszülésének egyenes következményei. Ez a szembenállás sem több, mint szimptóma. A változásnak való ellenállás szimptómája. Az elmúlt évtizedben valójában a posztkádári politikai elit és szavazóbázisa vált egymás foglyává, csapdában tartva ezzel az egész országot, lefékezve a szükséges változásokat. A posztkádári elit bár megújuló retorikai környezetben, de folyamatosan kiszolgálja és manipulálja szociológiai szavazóbázisát, annak látens elvárásrendszerét, és vásárolja meg lojalitását.
Gyurcsány Ferenc nem vette észre, hogy a magyar társadalom nem megválasztásakor, hanem 2006 őszén próbált meg kitörni a múltból, amikor már leváltását követelte. A morális válság politikai leküzdése a magyar demokrácia evolúciós lépése lett volna még akkor is, ha ennek közjogi leképeződése (azaz például a politikai felelősség újragondolása) váratott volna magára. Gyurcsány 2004-ben marketingcélokból vetette fel az ország valósan eltemetett problémáit. Így arra a szemfényvesztőre hasonlít, aki, ha már nincs más, az őszinteséggel manipulál, ezért ha szükséges, kimond egy-két fájdalmas igazságot – de csak azért, hogy maga mellé állítsa a hiszékenyeket: és maradjon minden a régiben.
A politikában egyetlen dolog hitelesít: a megfontolt, konszenzuson alapuló, céltudatos cselekvés. Gyurcsány Ferenc kormányzásának harmadik évében ennek nyoma sincs. A reformlépések mögött egy kapkodó, maradi és tehetetlen kormányfő áll, egy vak ló bátorságával.

A szerző szociológus