Az utcai politizálás joga és jogosultsága

„Furcsa dolog (…) a Belvárosban (…) összegyűlt tömeg (…) nem követelt és nem fenyegetett. Lényegében nem voltak táblák, nem voltak jelszavakat skandáló kórusok és a pulpitusról skandáltató népszónokok. Hiányzott sok minden, amit az utóbbi időben megszokhattunk. (…) Dörgő tapsviharok sem voltak, de (…) integettek a Dunáról fújó széltől pislákoló gyertyákkal. (…) A megmozdulás szervezői minden bizonnyal megállapítják: elérték céljukat, mert sikerült nagyon sok embert méltóságteljes, baráti összejövetelre bírni. Hogy hányan voltak? Millióan? (…) nagyon sokan voltak, akik jelenlétükkel szavaztak, s egyben erőt merítettek társaik sokaságából.”

Az idézet nem a Fidesz november 4-i békés felvonulásáról, hanem az SZDSZ és az MSZP akcióegységéből született Demokratikus Charta 1992. szeptember 24-i tömegdemonstrációjáról szól. A beszámoló Utcára ment a tolerancia címmel a Népszabadság másnapi számában jelent meg, szerzője Miklós Gábor volt. Akkor még jogosnak, sőt morálisan kötelezőnek tartották az utcai megmozdulást azok a politikai erők, amelyek ma már élesen elítélik a tömegek utcára vitelét. Az MSZP és az SZDSZ politikusai, mióta hatalomban vannak, rendszeresen kijelentik, hogy a politika helye a parlament. Ezt ismételgeti a 14 évvel ezelőtti tüntetés egyik célpontja, a mára a kormánykoalíció csendestársává vált MDF is.
Ne az utca politizáljon! – mondják lekezelően a kormánypárti közírók, véleményformálók is, azt sugallva, hogy teljesen rábízhatjuk magunkat a választott politikusokra, mert ők, a profik, jobban tudják az utca emberénél, hogyan kell megvédeni az egyének és az ország érdekeit. Ők tudják a legjobban, hogy mi a rossz és mi a jó, hogy mikor mi a teendő, és ők vannak döntéshozói helyzetben. Ilyen logika szerint a választó számára a demokrácia csupán a négyévenkénti választás pillanatára szorítkozik.
Kétségtelen, a képviselők demokratikus felhatalmazással ülnek a parlamentben négy évig, ahol elvben főfoglalkozásban képviselik választóik érdekeit. Csakhogy a legfőbb képviseleti szerv jó ideje már csak formálisan működik. Érdemi vitának a parlamentben nincs helye, mivel a legfőbb törvényhozói szerv ellenzékleszavazó gépként működik. A törvényhozás érdemi befolyásolására a törvényhozás falai között az ellenzéknek gyakorlatilag nincs módja. Ez az a helyzet, mely az ellenzéket és a velük rokonszenvező tömegeket a véleménynyilvánítás és nyomásgyakorlás parlamenten kívüli demokratikus eszközeinek igénybevételére kényszeríti. „Nekünk, civil állampolgároknak egyetlen fegyverhez kell végsőkig ragaszkodnunk: az alkotmányhoz és az emberi szabadságjogokhoz hű tiltakozás keménységéhez – s az elhatárolódás félre nem érthető egyértelműségéhez” – mondta a Demokratikus Charta 14 évvel ezelőtti tüntetésén a megmozdulás egyik főszónoka, Mészöly Miklós. Ezzel az elvitathatatlan fegyverrel, a tiltakozással éltek a szeptember közepe óta zajló békés tüntetéseken részt vevő százezrek, akiket az egykori charta mögött álló politikai erők egyes képviselői ma csőcseléknek szeretnek nevezni.
Kétségtelen, a mai baloldal nem szereti az utcát. Az ellenérzés – azokat a rövid időszakokat kivéve, amelyeket a baloldal ellenzékben töltött – több évtizedes múltra tekint vissza. Az utcától és a „csőcseléktől” való általános viszolygás abból az ellenszenvből táplálkozik, amit az illegálisan, csalárd módon hatalomhoz jutott politikai erő érez a morálisan fölébe kerekedő ellenfelével szemben. A közhiedelemmel ellentétben még a rövid, koalíciósnak mondott időszakban, azaz 1945 és 1948 között sem volt az utca a baloldalé. Rajk László belügyminiszterként nemcsak egyesületeket és társulatokat tiltott be, hanem utcai demonstrációkat is. Akkor a legjobban a haladásellenesnek és reakciósnak kikiáltott katolikus egyházra haragudtak. Nem véletlenül, ugyanis a Mindszenty József bíboros által 1947-ben meghirdetett Mária-év zarándoklatain összesen 2,3 millióan vettek részt. Az utcától való általános félelem rettegéssé vált az 1956-os forradalom hatására. A hetvenes évek elejétől kezdve minden március 15-e hisztérikus magatartást váltott ki a hatalom részéről. Az 1988–1989-es évek nagy ellenzéki demonstrációi már a kommunista rendszer végét jelezték.
Provokátorok és forrófejű szélsőségesek hiába próbálták meg zavargásba fojtani a szeptember közepe óta lezajlott békés felvonulásokat és tömeggyűléseket. A kormánypárti politikusok és sajtójuk hiába próbálták összemosni a békés megmozdulások résztvevőit a rendbontókkal. A törvényeket betartó, fegyelmezett tüntetőket a legöntudatosabb állampolgároknak kell tartanunk. Ők tudják azt, hogy a drámai fordulatok egy ország életében nem egyik napról a másikra következnek be. A veszélyes, antidemokratikus folyamatokat idejében le lehet és le kell állítani. Ez a végső üzenete a 2001-ben bevezetett, a holokauszt és a kommunista diktatúrák áldozatairól szóló emléknapoknak is. Mert nemcsak a választás pillanatában, hanem mindig, folyamatosan felelősek vagyunk azért, ami velünk, körülöttünk történik. Állampolgári felelősségtudat dolgában tehát a békés tüntetők alighanem a kormánypárti politikusok és társutas értelmiségiek fölött állnak.

A szerző történész, tudományos főmunkatárs