Berekesztett nemzetpolitika

Véget ért egy különleges kísérlet a magyar közigazgatásban. A történet a rendszerváltást megelőző években kezdődött, amikor néhány reformszocialista, nemzeti gyökereiből kiindulva, szembefordult a proletár internacionalizmus eszméivel, és ki merte mondani, hogy léteznek a határon túl is magyarok, sőt tenni is kellene az érdekükben. Így alakult meg a Miniszterelnöki Hivatalon belül a Határon Túli Magyarak Titkársága, amely később önálló közigazgatási szervvé, a Határon Túli Magyarok Hivatalává (HTMH) nőtte ki magát.
Az igazi, gyökeres fordulatot a nemzetpolitikában Antall József miniszterelnök eszmeisége jelentette, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát. A közigazgatás ugyanakkor az ő idejében is magában hordozta azt a fő ellentmondást, amellyel a HTMH létének másfél évtizede alatt folyamatosan küzdött: hogyan lehet az államigazgatásban megjeleníteni több millió magyar érdekét úgy, hogy ők nem állampolgárai a jelenlegi magyar államnak.
A kiindulópontot az alkotmány adhatná meg, amely azonban csak az állam felelősségérzetét fogalmazza meg a határon túli magyarság irányában. Elgondolkodtató, hogy a rendszerváltás politikai erői még a felelősség vállalását sem merték alkotmányos feladattá tenni. Egy érzést, még ha azt az alkotmány írja is elő, nagyon nehéz közigazgatási elvárássá tenni.
A másik alapvető gondot a magyarországi társadalom megosztottsága jelentette. Még abban az időben is, amikor a politika látszólag több mint kilencvenszázalékos többséggel állt ki a státustörvény mellett, az ügy társadalmi támogatottsága csupán 65 százalék körül mozgott. Az elmúlt ötven év internacionalista, nemzettagadó agymosása nem múlt el nyomtalanul. Amíg nem sikerül társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, addig a közigazgatás sem képes csodákra. Külön tanulmányt érdemelne a média és az oktatás felelősségének és egyúttal jövőbeni feladatainak tisztázása e vonatkozásban is.
Érthető, hogy ezzel a jogi és társadalmi háttérrel a HTMH közigazgatási tevékenysége inkább hasonlított nemes szélmalomharcra, mintsem diadalmenetre. Mindemellett azért a hivatal elkönyvelhetett néhány eredményt. A legfontosabb talán a megléte, az a lehetőség, hogy jogszabályi háttérrel folyamatosan napirenden tudta tartani a határon túli magyarság problémáit. Sikerült elérni, hogy a minisztériumok többé-kevésbé saját szakmai feladatuknak tekintették a határon túli magyarság oktatási, kulturális, gazdasági, szociális és egyéb ügyeit. A Magyar Állandó Értekezlet mint politikai egyeztető testület megalakulását követően valóban működő szakmai fórumok jöhettek létre a minisztériumok és a határon túli magyarság szakértői között. A hivatal pedig mintegy összehangolója lett a hazai és határon túli ügyeknek, érdekeknek.
Másfél évtizedes történetének legnagyobb kihívását a státustörvény jelentette. Olyan törvényi megoldást sikerült találni, amely a külhoni magyarok, a magyarországi társadalom és a nemzetközi közvélemény számára is elfogadható volt. Ugyanakkor megfelelő kiindulópontot jelentett az európai uniós csatlakozás nyújtotta és az állampolgárság majdani kiterjesztéséből adódó lehetőségek kihasználására. Feltehető hát a kérdés: miért kell felszámolni a teljes magyar–magyar intézményrendszert? Megszüntetni a Magyar Állandó Értekezletet? Ellehetetleníteni az anyagi juttatások civil kontrollját? Felszámolni a közalapítványokat és bezárni magát a HTMH-t?
A választ két részletben fogalmazta meg a szocialista–liberális kormányzat. A státustörvény módosításakor még 2002-ben kimondta, hogy álláspontjuk szerint nem létezik egységes magyar nemzet, törölve ezt a kiindulási alapot a törvény preambulumából. Ha pedig nem létezik egységes nemzet, akkor nincs nemzeti szolidaritás sem, amiből következően a 2004. december 5-i népszavazást megelőzően lelkiismeret-furdalás nélkül, hazug módon becsaphatták a magyar állampolgárokat, azzal fenyegetve őket, hogy határon túli testvéreink miatt fognak rosszabbul élni. Persze feltehető a kérdés: ha mégsem kaptak állampolgárságot, vajon most miért megy mégis tönkre az ország?
Az ideológiai indok tehát megvan a felszámolásra, és ehhez adódnak még praktikus szempontok is. Annak ellenére, hogy a HTMH-t az elmúlt négy évben közigazgatásilag, politikailag, szakmailag és erkölcsileg is igyekeztek ellehetetleníteni és lezülleszteni, munkatársainak jó része még mindig kötelességének érzi, hogy lelkiismerete és szakmai tudása szerint szolgálja a határon túli magyarság és a nemzet ügyét. Ez az, ami tűrhetetlen a határon túli magyar politika mai magyarországi irányítói számára. Kitalálták, és hivatalos fórumokon is megfogalmazták hát, hogy azok az emberek, akik több mint tíz éve különleges szakmai hozzáértéssel végzik a dolgukat – megbízhatatlanok. Különösen azok, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepel. Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia. Immár nemcsak a határon túli magyarok minősülnek másodrendű magyaroknak, de a hazai közigazgatásban azok is másodrendű állampolgárok, akik nem a mai Magyarország területén születtek?!
Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. Ehhez persze az egész magyar társadalmat, elsősorban a fiatalokat, gyermekeinket kell a jó ügy mellé állítani, hogy a harcban ne ismét a szélmalom győzzön.

A szerző a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt elnöke