Csapdába került demokrácia

Amikor kereken egy évvel ezelőtt e sorok írója felvetette a Magyar Nemzet hasábjain, hogy milyen veszélyeket rejthet az erősen kétpólusú politika, netán kétpártrendszer létrejötte Magyarországon (Kétpártrendszer vagy többpártrendszer?), akkor egyetlen kolléga írt elismerően a problémafelvetésről, Fricz Tamás. Válaszcikkéért, amelynek A kétpártrendszer polgárháborúhoz vezetne címet adta, több támadást is kapott. Bombasztikus, szenzációhajhász – mondták néhányan még a jobboldalon is, egyenesen elképzelhetetlennek tartva a címben jelzett végletes társadalmi kettészakadást.

Két erő

Mára, úgy tűnik, hogy ha a választásokon nem is alakult ki a nominális kétpártrendszer, mégis két domináns párt uralja a politikai erőteret, és ennek eredménye sem maradt el: 2006 őszére polgári hidegháborús helyzet uralkodik Magyarországon a karhatalom soha nem tapasztalt erőszak-alkalmazása közepette. (Nemrég ismét Fricz Tamást támadták az elemző szakmabeliek, ezért is tartom fontosnak megemlíteni egyedüli és egyben beigazolódott előrelátását.) A magyar demokráciát ma a világsajtó mint „instabil”, „beteg demokráciát” jellemzi, ahol Európa közepén olyan események történhetnek, mint Bangladesben vagy a Közel-Kelet intifádáikor. Nem véletlen, hogy a világsajtó több orgánuma már régen túllát a napi eseményeinken, és átfogóbb, az egész rendszerváltozásunkat érintő állásfoglalásokat tesznek, sommásan felülírva az elmúlt tizenhat évünkről alkotott korábbi véleményüket. Emellett pedig nem szabad elmennünk úgy, ahogyan elmentünk 1990 óta minden olyan kritika mellett, amelyik a rendszerváltozás elmaradását és ennek politikai felelősségét firtatta. Leginkább amiatt nem, mert a mai kialakult demokratikus válságunk és alkotmányos kényszerpályánk a rendszerváltozás folyamatának és ennek elitjének a végterméke.
Ahogyan a végkifejlethez (október 23.) vezető szeptember 17-i gyurcsányi lebukás is csak szikra volt a rendszerváltozáshoz. Az azóta eltelt másfél hónapban azonban minden nappal mélyebbre és mélyebbre jutottunk. A politikai demokratikus versengést felváltotta a hatalmi létért folyó, kizárólagosságra törekvő küzdés, a társadalmi pluralitást pedig az ideológiai katonáskodás, és a médiafelületeken minden korábbi torzulásokat is messze túlszárnyaló teret kapott a nyílt propaganda. Az elmúlt tizenhat évben soha nem tapasztalt indulatokkal esett magyar a magyarnak, állampolgár állami intézményének, állampolgár rendőrének és rendőre állampolgárának. Mindeközben a politikai elit önző önérdek alapján használta szavazóit vagy karhatalmát, s az egyetlen őszinte aggodalom társadalmunkért a köztársasági elnöktől hangzott el.
A magyar demokrácia csapdába került: az alkotmány satujába szorult. Ez az állapotunk is a torz rendszerváltozás eredménye. Évek óta tapasztaljuk, hogy azok oktatnak ki bennünket demokráciából, akik korábban az állampárt elnyomó gépezetét működtették, azok a kitüntetők a sajtószabadság napján, akik évtizedekig szolgálták hazugságaikkal a kádári rezsimet, és azok koszorúznak Nagy Imre sírjánál, akik ÁVH-sok voltak. És mindezek mellett azok az egész átmenetnek a társadalmi győztesei, akik a munkásosztály élcsapataként is társadalmi előnyöket élveztek. Posztkommunista társadalmunk legnagyobb rendszerváltó igazságtalansága és mai állapotaink oka az elmaradt felelősségre vonás, a vezető pártállamiak törvény általi száműzése a közéletből. A konzervatív, jobboldali Fidesz mai alkotmányosan rabul ejtett helyzete is ebből a hiátusból ered, és az már csak torz társadalmi realitásunkat tükrözi, hogy ehhez a tizenhat évvel ezelőtti liberális, kockás inges Fidesz is hozzájárult pártállami felelősségre vonást elutasító politikájával.

Az alkotmány satuja

De miért is lehet azt mondani, hogy a magyar demokráciát az alkotmány ejti rabul? Nem önellentmondás ez? Csak látszólag. Ugyanis a jelenlegi helyzetünkben van egy hatalmához mindenáron ragaszkodó kormány, amely kormányzati pozícióját kizárólag a választásokon szerzett eredményéhez köti, és semmilyen más demokratikus kritériumot nem kapcsol a végrehajtás gyakorlásához.
Ez az a szélsőséges értelmezése a demokratikus kormányzás lehetőségének, amely kizárólagosan a választási aktus jogszerűségén és a parlamenti többség meglétén nyugszik. Ez formálisan helyes is, ám ehhez számtalan alkotmányos elvárás társul, amelynek át kell hatnia a kormány munkáját. Ezek közül a legfontosabb a törvényesség, amelybe beletartozik az is, hogy „trükkök százait, amelyről nektek nem is kell tudnotok” nem alkalmaznak, vagy nem másolják le illegálisan a magyar adózók adatait, vagy politikusaik irányában fennáll az elvárás, hogy bűncselekményeket – amelyek alól csak az időmúlás által kapnak felmentést – szintén ne kövessenek el. Ám ugyancsak a törvényes működéshez kapcsolódik az állami vagyonnal való jogszerű gazdálkodás is: ennek gyarapítása, nem pedig elherdálása. És végezetül az is beletartozik, hogy a kormány nem hirdetheti meg fehérnek hazudva végrehajtási programját (majd pozícióba jutva tisztázza, hogy az a fehér igazából fekete).
Utóbbi alkotmányos elvárások jelentkeztek abban a tüntetéshullámban, amely a nyílt politikai hazugsághenger megléte ellen bontakozott ki. A tüntetők pedig abban bíztak, hogy a kormány éléről nem legalitásbeli okok, hanem alkotmányos és legitimitásbeli hitelvesztése miatt távozik Gyurcsány Ferenc.
Nem így lett. A tüntetések nem vezettek eredményre, és világossá vált, hogy a kormányfő semmilyen erkölcsi okból nem mond le hatalmáról. Az október 1-jei önkormányzati választásokon a kormánypártok súlyos vereséget szenvedtek, s bár az ellenzék által népszavazásnak kikiáltott voksolás világossá tette a kormány társadalmi elutasítottságát, Gyurcsány Ferenc kormányzásának parlamenti többség általi támogatottságát bizonyította be a bizalmi szavazáson. Világossá vált a gyurcsányi alapállás: a kormányzásnak nincs más feltétele, csak a választási győzelem – bármi áron – és a parlamenti többség. Nem csoda, ha ezek után a Fidesz–KDNP kormányfő-lemondató tüntetéssorozata is kifulladt, ahogyan az aláírásgyűjtő akciók is. Az alkotmány satuja pedig azt jelenti ebben a folyamatban, hogy miközben a kormányzás folyamatosan veszíti el társadalmi támogatottságát, és még a legliberálisabb médiumok közvélemény-kutatásai is a miniszterelnök lemondásának igényét jelzik, aközben alkotmányunk nem ismer olyan lehetőséget, amely a ciklus közbeni társadalmi bizalommegvonás eredményeként adna lehetőséget a kormányváltásra. A hazugsággal hatalmat szerző, egyben demokratikus elveket felrúgó kormányfőt így maga az alkotmány préseli bele a bársonyszékébe. Ám ezen október 23-ig csak bosszankodhattunk. A forradalom 50. évfordulóján történtek után minden közéleti megszólalónak kötelessége a társadalmi csapdába jutott magyar alkotmányosság kiútján gondolkodni. Ekkor ugyanis az állam legitim erőszak-alkalmazása soha korábban nem tapasztalt módon került szembe az alkotmánnyal. A modern polgári alkotmányok ugyanis pontosan a szabadságjogok, így például a gyülekezési szabadság gyakorlása érdekében korlátozzák az állam hatalmát, ahogyan annak legitim erőszak-alkalmazását is törvények közé zárja – az állam polgárainak védelmében. Október 23-án „a minden eszköz bevethető” parancs átlépte az alkotmányos értelmezést, szó szerintivé vált, pedig alkotmányos értelemben ez azzal egészül ki, „hogy, amit a törvény lehetővé tesz”. A köz- és magánvagyont rongálók elleni fellépést természetesnek tartjuk, azonban az Astoriáról békésen hazamenő emberek megtámadása a rendőrség részéről soha nem tapasztalt cezúrát húz a rendszerváltozás utáni történelmünkben. Még egyszer ilyen nem fordulhat elő a magyar demokráciában. Ezért nem kerülgethetjük a forró kását a kiútkeresés lehetőségeinél.

Hármas elágazás

Hármas elágazáshoz érkezett a posztkádári társadalom és annak politikai elitje. Az első út a jelenlegi kormányzás folytatásának útja, a második a kiegyezéses út egy szakértői kormányban, a harmadik pedig az előre hozott választásoké. Az első utat az ellenzék utasítja el, a másodikat a kormány, a harmadikat meg mind a kettő. Pedig ez utóbbi az egyetlen olyan megoldás, amely helyreállíthatja a demokrácia becsületét.
A parlamenti ellenzék ennek alapján két út között választhat: visszaviszi a politikát teljesen a parlamentbe, és elmagyarázza híveinek, hogy a következő választások megnyerésére készül, kíméletlenül, de parlamenten belülről kritizálva a kormányt (erre való berendezkedést látunk). Vagy ha tartja magát ahhoz, hogy illegitim a kormány, akkor vállalnia kell az előre hozott választásokat. Ehhez pedig az kellene, hogy minden Fidesz–KDNP-képviselő együttesen adja vissza mandátumát. Ebben a helyzetben nemcsak a parlamenti padsorok, hanem kuratóriumok, közalapítványok is kiürülnének, ahogyan a demokrácia is ezekből az intézményekből. Ebben az esetben a puszta parlamenti többség birtoklása nem lenne elegendő ahhoz, hogy a köztársasági elnök elhárítsa magától a parlament feloszlatását, és új választás kiírását.
A politikai elit, úgy tűnik, inkább az első úton indult el, hiába követelik az ellenzéki tüntetések az alternatívát a gyurcsányi demokráciaértelmezéssel szemben. Látni kell, hogy bár a népszavazási kezdeményezések fontosak, és talán az utolsó lehetőséget jelentik a hiteltelenné vált kormány még hiteltelenebb politikájának feltartóztatására, egyben időt is adnak a kormány számára. Az újabb haladékot jelentő fél évben a szocialisták meghozzák a népszavazási kérdésekre vonatkozó törvényeket, és már 2008-ra készülnek. Aztán jöhet az ingatlanadó és a további privatizálás.
A választókat tovább nem lehet hitegetni, világosan kell látnunk: előre hozott választás hiányában minden a gyurcsányi status quo fennmaradását szolgálja, és azt, hogy 2010-re a magyar állam az Európai Unió legkifosztottabb állama lehet.

A szerző politológus, egyetemi oktató