Egy bizottsági feltárómunka elé

Jelentem, még élek. Ez az egyáltalában nem elhanyagolható, hosszú élet adományából fakadó körülmény számvetésre kötelez. Önmagunknak és minden régi ismerősnek, akikre jó szívvel emlékezünk: miként is vagyunk, tudunk hűnek lenni magunkhoz? Napjainkban a különösképpen jogosan felvetődő kérdéssel elsősorban a közéletben tevékenykedő személyiségeket faggathatjuk, mivel azok magatartásukkal, tetteikkel köznyugalmat kelthetnek felbolydult világunkban.
Ennek értelmében kell ezúttal megszólítani – akár a pokolba vagy a mennyországba is kíván – dr. Gönczöl Katalin professzor asszonyt, a kormány által létrehozott „tényfeltáró bizottság” vezetőjét. Kijelenthetem: megbízatásának, kinevezésének örülök. Miért is? Mert közel húsz évvel ezelőtt az Útvesztő című film készítése során végzett kétéves közös munkánk alkalmából személyesen megtapasztalhattam megingathatatlan igazságérzetét, minden részletre kiterjedő alapos tényfeltáró igényét, amellyel a hátrányos helyzetű családok körében fokozott mértékben növekvő bűnözés okait részrehajlás nélkül, példaadó módon felderíteni, meghatározni igyekezett.
Akkoriban a szép számú, kétszáz főre tehető joghallgató tanítványaival együtt családokat, börtönöket látogatva végezte kutatómunkáját. Hangsúlyozottan nem a rendőrségi iratok, jegyzőkönyvek és a börtönigazgatók értékelésére hagyatkozva, hanem inkább a halmozottan hátrányos helyzetű családok bűnözésre csábító életkörülményeit, a bűnelkövetők személyiségét megismerni kívánó szándékkal, segítőkész személyes kapcsolatok megteremtése révén.
Az Útvesztő forgatókönyve is Csapody Tamás harmadéves joghallgató hosszú időn át végzett családgondozó jelentése alapján készült. Ebben a filmben az erőszakos téeszesítés elől Budapest peremére menekült, rendkívül rossz lakáskörülmények között élő, kisebb-nagyobb bűnöket elkövető, igen népes Nagy család deviáns magatartásának az okát Ferge Zsuzsa és Nyiri Sándor hatékony közreműködésével vizsgáltuk, melynek eredményeképpen a növekvő számú hátrányos helyzetű családok sorsának orvoslására kiutat nem találó társadalom és kormányok felelősségét a professzor asszonnyal egyetértve, a Nagy család védelmében is, az Útvesztő félreérthetetlenül kimondta.
Mégis, annak ellenére, hogy az 1987-es 27. miskolci filmfesztivál nagydíját – a zsűri indoklása szerint – „humánus társadalmi érzékenységgel, szociográfiai hitelességgel készített” Útvesztő kapta; mégis, az akkor még bátor, részrehajlástól mentes döntés ellenére a hivatalos állami minősítés már nem fogadta lelkendezve a filmet, mivelhogy az egyik vezető hivatalnok megfogalmazása szerint annak rossz hírünket keltő kritikai szemlélete rendkívül kártékony. Oly mértékben, hogy az Útvesztőt akár egy számunkra ellenséges imperialista ország filmes stábja is készíthette volna.
Ismerve a professzor asszony következetesen szigorú igazságérzetét, mondhatom, egyáltalában nem irigylem a vezetésével tanulmányok írogatására vállalkozó biztosokat, mert azok még nem tudják, hogy a tényfeltáró jelentését nemcsak a rendőrségi jegyzőkönyvek alapján fogja elkészíteni, hanem az Útvesztő kétéves forgatása során az általam is megtapasztalt munkamódszerével. Azaz lelkiismereti meggyőződésétől vezetve meg fogja vizsgálni, fel fogja deríteni a gumibotos, viperás, könnygázgránátos, gumilövedékes, plexipajzsos rendőrök falanxa előtt a magányosan álldogáló, nemzeti színű zászlót lobogtató, rendőrkommandósok által földre tepert fiatalembernek, a vízágyú sugarának széttárt karokkal nekifeszülő félmeztelen randalírozónak, a rendőrsorfal előtt feltartott kézzel térdeplő fiúknak és lányoknak lelki motivációjával együtt azon idősebb férfi tettének az okait is, aki azt a bizonyos harcra alkalmatlan tankot elkötve, járművét a felnyitott páncélablakon át kitekintve vezetgette. Tudva tudottan, hogy a szemét azonnal kilőhetik, tudva tudottan, hogy a kevéske üzemanyaggal zsákmányolt tanknak csak másodpercekig lehet az ura. De inkább annak a foglya, mivel menekülésre esélye sem lévén a rohamosztagosok pillanatok alatt úgyis kirángatják belőle.
Gondolom, hogy jelentésében a rendőrség bátor magatartását dicsőítő hivatalos minősítés említése mellett a fentiekben felsorolt naiv állampolgári magatartásokra is megfelelő jelzőt fog találni. Számomra kétségtelen, hogy az ok és okozati összefüggéseket a valós tényeket minden körülmények között megismertetni kívánó szándéka szerint jelentésének igazságtartalmát mindaddig nem tekinti teljesnek, míg az őszödi beszéddel összefüggésben legalább a felsorolt alanyok személyiségvizsgálata, környezettanulmánya nem történik meg. Biztos vagyok abban is, hogy a bizottságban feladatot nem kapott Ferge Zsuzsa távolléte ellenére az Útvesztő szellemében fogja a tényfeltáró kutatást irányítani. Ámde, ha a testületben lennének olyanok, akik az igazságot, csakis az igazságot feltáró törekvéseit aggályosnak tartanák, azoknak fel kell hívnom a figyelmét az észak-amerikai szabadságharc történetét ismertető könyvre. Amelynek fedőlapján, a Csőcselék fegyverben címszó alatt torzonborz civil lovasok kibontott piros-fehér csíkos, sokcsillagos lobogó alatt halált megvető bátorsággal vágtatnak, rontanak rá az egyenruhás angol csapatokra, mintegy szimbolizálva és megjelenítve a szabadságharc egyik legjellemzőbb bravúros epizódját, amikor is néhány torzonborz csavargó, miután az angol hadsereg jó néhány lovát elköti, lovasrohamával csapást mér a megszállókra. Aztán pedig bátor tettük elismeréseként, későbbiekben, mindannyian nemzeti hősként vonulnak be az Egyesült Államok történetébe. (O tempora, o mores… a rohanó időben korábban lovat, újabban tankot kötnek el a haramiák.)
Így hát, óvatosan kell bánni a csőcselék és a tankelkötés minősítésével. Amúgy mellékesen, ám tanulságképpen mégiscsak megemlítendő a spartacusi rabszolgalázadás, a Dózsa György-i parasztfelkelés, vagy érthetőbben az 1956-os forradalom történetét a múlt idők folyamán átértékelő erkölcsi és történészi megítélés színeváltozása.
Meggyőződésem, hogy senkitől és semmitől nem befolyásolva a rendelkezésére álló rövid idő ellenére a vizsgált események valós okait fogja feltárni. Természetesen abban is biztos vagyok, hogy amennyiben a körülmények nem adnak teljes szabadságot elemző tanulmányának a megírására, közzétételére, önmagához hűen rendelkezni fog annyi lelkierővel, hogy megbízatását visszaadja, vagy legalábbis a bizottság tagjai részére esetleg sugallt elvárással szemben ellenvéleményét kinyilvánítja. Már csak azért is, hogy az idők múltán az említett spartacusi, Dózsa György-i példákhoz hasonlóan ne essék csorba dr. Gönczöl Katalin méltán kivívott igazságszerető-igazságosztó tekintélyén.
Mert hát, a halhatatlanságra pályázó tudós ember számára különösképpen nem lehet közömbös, hogy azon a bizonyos alvilági Styx folyón átkelve személyiségét miként ítéli meg az utókor.

Paulus Alajos
A szerző az Útvesztő című film rendezője