Nincs megállás a provokációpolitika előtt

Első pillanatra nehezen érthető, hogy a kormány és a kormánypárti értelmiség miért nem örül. Végül is időt nyertek. Anyagilag tovább gyarapodhatnak, és egyelőre bukás és felelősségre vonás nélkül megúszták a rendszerváltást követő magyar politikatörténet legnagyobb botrányát. Ahelyett azonban, hogy hálát rebegnének a magyaroknak, amiért annyira béketűrőek, valamint az ellenzéknek felelős magatartása miatt, újra ott folytatják, ahol Gyurcsány hazugságbeszédének nyilvánosságra kerülésekor abbahagyták: a társadalom folyamatos provokálásánál. Mert az például pestiesen szólva nem semmi, hogy a magára mértéktartó lapként tekintő Népszabadság hosszas nyomozással kideríti, a jezsuita pátert nem félholtra verték, „csak” kétszer belerúgtak.
Az persze igaz, számukra még mindig sokkal kellemesebb, mondjuk az Árpád-sávos zászlóval kapcsolatos aggodalmaikat, félelmeiket ezredszer is papírra vetni, továbbá az állítólag állandóan növekvő szélsőségesek miatt aggódni, mint kormányozni. Hiszen akkor a legfontosabb kormányzati tájékoztató eszközzé előléptetett blogban vagy a „független lapjaikban” nem a rendről, a köztársaságról – jelentsen ez utóbbi kellően ködben tartott fogalom bármit – elmélkedhetnek, hanem kénytelenek lennének a soron következő adóemelésekről és az „elkerülhetetlen” megszorításokról, az állam immár kiáltó működésképtelenségéről a témát megillető terjedelemben foglalkozni. Pontosan ezért abszurd a Fideszt sejteni az elmúlt hetek zavargásai mögött. Hiszen az ellenzéki párt népszerűsége a nyár végén akkor ugrott meg, amikor szinte meg sem szólaltak, s még a kormánypárti sajtót sem a patás ördögként beállított Orbán Viktor ármánykodása, hanem Veres János bénázása vagy Gyurcsány Ferenc kaotikus ötletelése uralta. Pusztán pártpolitikai alapon a Fidesz az önkormányzati választásokat követően akár szabadságra is mehetett volna. Hiszen a javaslataikkal érdemben úgysem foglalkozik a kormány. Viszont bármit is mondanak, arról pillanatok alatt vagy bebizonyítják, hogy az rossz, antiszociális, esetleg fasiszta, és/vagy a javaslatot a kormány másnap már sajátjaként tálalja.
S ha már a „kinek használ?” klasszikus kérdésénél tartunk, nehéz komolyan venni a társadalom megosztottsága miatti baloldali jajongásokat. Az általuk szándékoltan mélyített lövészárkok jelentik ugyanis az utolsó eszközt, amivel az MSZP és az SZDSZ még megtarthatja törzsszavazóit. Csak így, a polgárháborús pszichózis fenntartásával hessegetheti el bennük a dezertálás, az átszavazás gondolatát. Racionális érvek akkor már végképp nem maradtak, amikor Gyurcsány Ferenc is – lásd a Der Standard október 11-i számában megjelent interjúját – elismeri, inkább a Fidesz képviseli a klasszikus szociáldemokrata programot. Vagy amikor Demszky Gábor az összes liberális értéket megcsúfoló Gergényi Péter maradásáért lobbizik.
A fősodratú médiában most éppen az Árpád-sávos lobogóról bizonygatják, hogy az a nyilas uralom szimbóluma. Főként azért, mert a kormánypártoknak nagy szükségük van erre. A baloldali okfejtésben, mint annyiszor, ismét tetten érhető a Közép-Európában megszokott kettős mérce. Elég itt arra utalni, milyen gyorsan napirendre tért a német baloldal Günter Grass főként marketingszempontok miatt tett önvallomása felett. Más esetében aligha fogadták volna el az illető SS-tagsága magyarázataként az író által felhozott „fiatalkori botlást”, „butaságot” és „tudatlanságot”, miként az is valószínűtlen, hogy néhány hét alatt napirendre tértek volna az eset felett. Hiszen az Árpád-sávos és a valódi nyilas lobogó között semmivel sem nagyobb a hasonlóság, mint a nemzetiszocialista időszak hivatalos német zászlaja és a munkásmozgalom vörös lobogója között. Mindkét pártzászlóban ott a politikai alakulat szimbóluma, a zöld nyilaskereszt vagy a fekete horogkereszt.
Nyilvánvaló, hogy nem az Árpád-ház XII. század végén már meglevő történelmi jelképével van bajuk. Az államalapító dinasztia természetesen nem tehető felelőssé, hogy egy elmebeteg rezsim kísérletet tett a jelkép kisajátítására. De láthatóan a hazai baloldalnak nem is a történelmi lobogóval van baja, hanem a magyarországi szélsőségesek ordító hiányával. Talán elég itt utalni arra hisztériára, ami az államalapítás ezredik évfordulójának ünnepségeit, különösen a Szent Koronának az Országházban történő elhelyezését kísérte. Merthogy szélsőségesnek eleve lennie kell, s ha nem jelentkeznek kellő gyakorisággal és intenzitással, akkor ki kell provokálni megjelenésüket. Persze ha a baloldal komolyan félne, akkor aligha támogathatná a mostani megszorításokat. Hiszen régi tézisük, hogy az elnyomorodás a tömegek radikalizálódásának meghatározó oka. Ha valóban hinnének saját propagandájuknak, akkor két kézzel kapnának az ellenzék kisembert védő javaslatain. A politikai konkurencia lecsőcselékezésével és a szélsőségesekkel történő összemosásával tartható fenn a hazai baloldalra jellemző felsőbbrendűségi tudat. Mert mi más magyarázná, hogy egy bukott rendszer kiszolgálói és az általuk kinevelt új janicsárok ténykednek ma is megmondóemberként? Kijelölve, hogy kivel, milyen feltételek mellett és miről hajlandóak tárgyalni.
S ebből a nézőpontból válik érthetővé állandó késztetésük, amivel a magyar nemzeti büszkeség legcsekélyebb megnyilvánulására is rávetik magukat. Pedig ha már folyamatos lecsúszásra, elszegényedésre ítélték az országot, akkor legalább az egyik utolsó emberi tartást adó tényezőt, a nemzeti önérzetet meghagyhatnák nekünk. S akkor támadják, amikor már a napnál világosabb, hogy éppen a közösségi érzés hiánya okozza a nemzeti szolidaritásra épített szociális ellátórendszerek válságát.
Persze az is könnyen belátható, hogy a társadalom hergelésével egy pillanatig sem fognak felhagyni, mert éppen ez a módszer garantálta, hogy immár a második parlamenti választáson is megtarthatták hajszálvékony többségüket. Amint az 2002-ben és az idén is történt, a politikai senki földjére vitte a MIÉP a polgári oldal hatalomra jutásához elengedhetetlen néhány százalék szavazatot. Miközben a finnyás konzervatívok (ez a műfaj is csak a jobboldalra jellemző, hiszen „a Zorbán” hatalomra jutásának megakadályozása mindig egységbe tömöríti a baloldalt) a választások után döbbennek rá, mit értek el az SZDSZ váltópártjának parlamentbe juttatásával. (Lásd Szekeres Imre sokatmondó titkos beszédét.)
A fentiek miatt aligha várható, hogy a kormány és a kormánypártok elhagynák azt az egyetlen területet, ahol tagadhatatlanul jobbak, nevezetesen, a konfrontációk sorozatát. Hiszen tudják: az országot olyan pályára állították, állandósítva a társadalom hanyatlását, ahonnan már aligha van visszatérés. Hiszen már mai is mindennapos a társadalmi szolidaritás felmondása. E tekintetben sovány vigasz, hogy a kormánypártok úgy bánnak saját választóikkal, mint a Habsburgok a nemzetiségekkel az 1848–49-es szabadságharc leverése után. Szövetségeseiknek ugyanazt adják jutalmul, mint ellenségeiknek büntetésül. A baloldali választók legfeljebb annak örülhetnek, hogy most végignézhetik annak a nemzeti középosztálynak a kinyírását, amely megpróbált értük is harcolni.

A szerző történész