Ökológia és politika

Jó másfél évtizede éppen a legilletékesebb, Juhász Nagy Pál, az ökológiai gondolkodás hazai úttörője tiltakozott először az ökológia, egy biológiai résztudomány becsületes nevének meghurcolása ellen különféle kulturális és politikai szóösszetételekben. Méltányolandó aggályai dacára azt kell mondanunk, hogy a természettudósoknak nincs szabadalmuk az „ökológia” nevezet használatára. A kifejezés az ember házára és háztartására utal, eredete ráadásul közös az ökonómiával. Amióta ez utóbbi a létfenntartás tudományából a felhalmozás tudományává lett – amint erre például Herman Daly joggal utal –, eggyel több érv szól amellett, hogy ökológiának nevezzük az ember megélhetésével foglalkozó tudományt. E megfontolásoktól függetlenül tény, hogy az amerikai városszociológia meghatározó iskolája a huszadik század elején humánökológia néven vált ismertté. A chicagóiak szerint a társadalmi folyamatok nem értelmezhetők térbeli meghatározottságuktól és a fizikai környezettől elvonatkoztatva, ezért feladatuknak az ökológiai komplexum rendszerösszefüggéseinek feltárását tekintették. Márpedig a polisz ökológiáját a politikai ökológiától már csak egy lépés választja el…
A környezeti kölcsönhatások jelentőségének felismerése tehát párhuzamosan terjedt a természet és a társadalom kutatói között. A közös tematika elkerülhetetlenné teszi az interdiszciplináris együttműködést – anélkül természetesen, hogy a két tudásterület tételezésmódjának alapvető különbségéről megfeledkeznénk. A bioszférakrízis nem értelmezhető a humaniorák bevonása nélkül, az iskolai környezeti nevelés nem érhet célt, amíg csak a természetismereti tárgyak tananyagában szorítanak neki helyet, a környezet pusztítása ellen fellépő társadalmi mozgalmak joggal követelnek ökológiai belátáson alapuló politikát.
A tudós ökológus pedig okkal tart az általa kidolgozott fogalmak parttalan használatától, valamint a tudomány átpolitizálásától. Az ökológia nem vágyik a „tudományok tudománya” kétes dicsőségére, nem pályázik a dialektikus és történelmi materializmus babérjaira, de még csak az informatikával sem óhajt konkurálni. Nem a politika beleszólásától fél a tudósok dolgába, hanem az ellenkezőjétől: amikor a tudományt hívják koronatanúnak a politikai döntésekhez. (Gondoljuk csak el, egyetlen emberöltő alatt hányszor és hányféleképpen kellett állást foglalnia a Magyar Tudományos Akadémia egyes testületeinek és tagjainak a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer körüli vitákban…) Ez azonban a mi esetünkben, úgy tűnik, elkerülhetetlen. Ne feledjük, az ökológia karrierje a környezetpusztulás baljós háttere előtt zajlik. Az ökológiai fenntarthatóság ilyen körülmények között megkerülhetetlen kritériuma a helyes politikai döntésnek, a tolerálható életformáknak. A tudós nem vonhatja ki magát a véleménynyilvánítás kötelezettsége alól. Nem képzelheti, hogy „értékmentes” tevékenységet folytat, amikor az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek fennmaradási esélyeit próbálja megállapítani.
Az ökológiai belátás az erkölcsileg beszámítható cselekedetek körét kiterjesztette ember és természet, az ember és más lények kapcsolatára. Ezekkel szemben, mint a technológia működtetőinek, olyan kötelezettségeink vannak, amelyeknek csak politikai eszközökkel tehetünk eleget. Hans Jonas, a környezeti etika egyik megalapítója így ír erről: „Ha a cselekvés helyét az előállítás foglalja el, az erkölcsnek be kell hatolnia az előállítás területére, amelytől eddig távol tartotta magát, éspedig a nyilvános politikában kell ezt megtennie. A politikának eddig sosem kellett foglalkoznia ilyen széles körű előrelátást igénylő kérdésekkel. Az emberi cselekvés megváltozott természete voltaképpen magának a politikának a természetét változtatja meg.”
Csakhogy a politika tart az ökológiától. Vajon miért? Kissé leegyszerűsítve a kérdést, azért, mert egy széles körben elterjedt előítélet szerint a környezeti szempontok figyelembevétele nem „hoz”, hanem „visz”, azaz többletköltséggel jár. Hosszabb távon persze ennek éppen az ellenkezője az igaz, de hát a politikusok a rövid távú sikerben érdekeltek. Ha az eltérő időtávok kérdésének egy kissé a mélyére nézünk, súlyosabb ellentmondást fedezhetünk fel. Ernst Schumacher klasszikussá vált megállapítását senki sem cáfolta meg: az uralkodó gazdasági szemlélet alapját hazug kettős könyvelés képezi. Miközben rohamos ütemben éljük fel forrásainkat, a természeti és kulturális tőkét ért veszteséget jövedelemként könyveljük el. A politika e hazugság lelepleződésétől tart, teljes joggal. Az ökológiai rendszerelmélet felismeréseinek fényében a szüntelen, pazarló növekedésre kényszerített globális kapitalizmus nyilvánvalóan fenntarthatatlan.
Jelenleg nem beszélhetünk fenntartható fejlődésről, mert ami van, az nem fejlődés, és nem képes fennmaradni. A fejlődés elnevezést nem lehet tetszés szerint bármilyen átalakulásra ráhúzni. Csak akkor beszélünk fejlődésről, ha a változás folyamata saját létalapját nem semmisíti meg, nem éli fel, hanem gyarapítja. A fejlődésnek nincs köze a mennyiségi növekedéshez. Egy rendszer életképessége összetettségétől, a benne zajló folyamatok minőségétől függ: mérték, nem pedig méret kérdése.
Galilei, Kepler és Newton fellépése egy új történelmi korszak előhírnöke volt. A természettudományos gondolkodás a modernizáció korának világnézetét alapozta meg: a természet feletti uralom, a tudás mint uralkodni tudás eszméjét. Az ökológiai szemlélet térhódítása is új korszakot jelez, amelyben a használat, haszon és hatalom hármas alapelvét az életformák gazdag változatossága iránti kímélet, részvét és tisztelet váltja fel. Az építés kora áll előttünk, amelyben az emberiség kétségbeesett erőfeszítést tesz az élővilág és a kultúrvilágok épségének helyreállítására, vagy ha erre nem képes, akkor a pusztulásé.
Tehát a politika azért tart az ökológiától, mert a bioszférakrízis civilizációnk mélyreható szellemi válságának indikátora; a politikában pedig a forradalom pillanataitól eltekintve mindig és szükségképpen a fennálló rend igazolása az uralkodó szempont. Az ökológia – tetszik vagy sem – ma egy szellemi forradalom jelszava.

A szerző író, környezetvédő