Tudományos képzés piaci alapon

Őszinte leszek: nehezen tudok elképzelni rettenetesebb ötletet az oktatás, ezen belül a felsőoktatás piacosításánál. Márpedig lényegében ezt a jelszót adta ki a múlt héten, immár hivatalos formában, Hiller István oktatási és kulturális miniszter.
Az okfejtés első hallásra egészen ésszerűnek tűnhet: a kormányzat módosítani kíván a különféle szakmákat tanulók arányán a gazdaság számára fontosabb területek javára (érdekes persze, hogy a tervezett változtatások konkrét számadatait nézve a „felesleges” területeken tanuló diákok számának csökkentése jóval nagyobb arányú a „hasznos” tudományokat tanulók létszámának bővítésénél). Amint az elhangzott, a kormányzat kevesebb pedagógust és egyéb bölcsészt, továbbá kevesebb jogászt óhajt taníttatni állami hozzájárulással, ezért csökkenti az ezekre a területekre jutó, államilag finanszírozott helyek számát. Talán nem mindenki előtt világos: a gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a „haszontalan” szakmákat oktató egyetemi karok ennyivel kevesebb pénzből gazdálkodhatnak majd a következő tanévben, hiszen a felsőoktatás finanszírozásának jelenlegi rendszere a fejkvótán alapul, az intézmények nem tanszékeik, tanáraik, tevékenységük egésze alapján kapják az állami hozzájárulást, hanem a hallgatók száma szerint. Ha csökken az államilag finanszírozott diákok száma, a többnyire már amúgy is kiéheztetett karok az anyagi kiesést tanárok elbocsátásával, intézetek összevonásával tudják csak áthidalni. Az egyetemi vezetők azonban már azt is tudják: ezt a megkapó őszinteséggel bejelentett „racionalizálást” a kormányzat nem egyszeri reformtettnek szánja, hanem egy évről évre folytatódó tendencia első lépéséről van szó.
Az egyetemek előtt a kényszerű öncsonkításon kívül persze elvileg egy másik út is nyitva áll: ahogy a miniszter fogalmazott, „a jelenlegi 72 hazai felsőoktatási intézmény sorsáról majd a színvonal alapján a piac fog dönteni”. Ez magyarul annyit jelent: az államilag csökkenő mértékben finanszírozott „haszontalan” tudományokat oktató karok természetesen pótolhatják a kieső hiányt, „piaci alapon”, vagyis borsos költségtérítésért ugyanott ugyanazt tanuló, további hallgatók felvételével. Majd a minőség eldönti, hogy melyik intézmény marad talpon, hiszen ahol „piacképes” az oktatás, oda nyilván pénzért is özönlenek majd a felvételre váró diákok, a „piacképtelen” intézmény pedig megérdemli a csődöt, amely a tudományos materializmus értelmében nyilvánvalóan bizonyítja életképtelenségét és egyben társadalmi értéktelenségét is. Azonban gondoljunk bele: ha egy költségtérítéses szemeszterre több százezer forintos nagyságrendű tandíjat kell fizetni, vajon hányan fogják ezt a valóban befektetésnek minősíthető összeget humánerőforrás-menedzser vagy marketing-kommunikáció szakra, és hányan matematikára, geológiára, irodalomtörténetre vagy éppen klasszika-filológiára költeni? A „szabad piac” hamarosan el fogja dönteni, hogy a tudós- és pedagógusképzés, de még jó néhány műszaki képzési terület is „életképtelen”, „nem jó befektetés” – a jelenlegi kulturális kormányzat pedig éppen azt deklarálja, most már nyíltan, hogy ezeket a piacilag „nem jól eladható” képzéseket csak egy egyre szűkülő kör számára kívánja fenntartani a jövőben.
A társadalmi értéket a piaci haszonnal, a profittal azonosító szemlélet persze nem Hiller István, az egykor népszerű bölcsész docens miniszterségével tört be az oktatáspolitikába: a szocialista miniszter e tekintetben csupán a liberális elődje által kijelölt úton halad tovább. A felsőoktatásban dolgozók legalább másfél-két éve jól tudják, hogy a piacképtelenség bélyegével a szégyenpadra ültetett karokon a bolognai folyamat örve alatt áterőszakolt szerkezeti átalakítás is elsősorban ezt a célt, a „pazarlóan működő párhuzamos képzések megszüntetését”, a gazdasági „racionalitást” szolgáló első lépés volt.
Nem felesleges talán emlékeztetni rá: az idén induló kétciklusú felsőoktatási rendszer bevezetésével egy időben egy miniszteri rendelet új szerkezetű oktatást írt elő az egyetemek számára, amely mind a bölcsész- mind a természettudományi karokon radikálisan csökkentette az első ciklusban indítható szakok számát. Pontosabban fogalmazva, a tavalyi évig önálló szakként induló képzéseket általában négyesével-ötösével egymásba olvasztva, összevonva, olyan nagy „alapszakokat” alakítottak ki, amelyekre beiratkozva a diák a rendelkezésre álló három év első szemesztereiben általánosságban ismerkedik több, sokszor nehezen közös nevezőre hozható szakma „közös alapjaival”, majd a maradék néhány szemeszterben megpróbál(hat)ja elsajátítani a mostanáig nyolc-tíz szemeszter alatt átadott szakmai minimumot. Ezután kap egy BA-diplomát, amelynek munkapiaci értékéről a fentiek fényében nem nehéz fogalmat alkotni. Hogy továbblépjen és legalább megközelíthesse az eddig öt év alatt diplomát szerző diákok tudásszintjét, feltétlenül be kell iratkoznia a második ciklusra, a remélhetőleg már specializáltabb képzést nyújtó MA szintű képzésre; csakhogy a jelenleg érvényes reformszabályozás értelmében erre az első ciklusban végzett hallgatók 35 százalékának lesz csak lehetősége.
Ráadásul jelenleg, első bolognai évfolyamaink képzésének harmadik hónapjában még senki nem tudja, hogy milyen tartalmú MA-képzéseket indíthatnak majd az egyetemek. Ennek csak az egyik oka az, hogy a minisztérium egyelőre nem foglalkozik az MA szakok terveinek elbírálásával. A bizonytalanság másik, nyomós oka az, hogy a mesterképzések megindítása anyagi akadályokba is ütközhet, hiszen lassan kiderül, hogy ez nem minden területen és nem minden egyetem számára lesz gazdaságos. Könnyen előfordulhat így akár az is, hogy nem egy patinás egyetemünk több tudományág esetében kénytelen lesz megmaradni a hallgatók tömegeinek szórakoztatására alkalmas BA-képzéseknél, vagyis a hagyományos értelemben vett főiskolai szintnél, miközben anyagi megfontolásokból lemond a mesterképzések egy részéről. Az érintett tanszékek így gyakorlatilag visszaminősülnek főiskolai tanszékké, legalábbis addig, amíg az intézmények éles szemű gazdasági vezetői rá nem jönnek, hogy ezen körülmények között már felesleges is fenntartani őket… Szinte ugyanígy megjósolható ugyanakkor, hogy a különféle szakképzésszerű, régebben főiskolainak tekintett szakok, amelyek jó befektetésnek tűnnek (pl. pénzügyi, kereskedelmi, kommunikációs, informatikai vagy akár katonai téren), fizetőképes tömegeket vonzanak majd és nagyon is „életképes” lesz a fenntartásuk mesterszinten is.
Az egyetemi diploma évek óta tapasztalható értékvesztéséhez így néhány év alatt egy újabb jelenség is társul: a tudományos képzés és a gyakorlati szakképzések rangjának felcserélődése. Végső soron a megreformált felsőoktatási rendszertől az várható, hogy az egyik oldalon felületes elméleti képzésben részesített tömegeket bocsátanak majd ki hagyományos, tudományegyetemi karaink, míg a másik oldalon piaci alapon virágoznak majd a gazdasági vállalkozásként működő, divatos szakfőiskolák, amelyek gyakorlati haszonnal kecsegtetnek ugyan, mégsem adnak az eddig megszokott értelemben véve egyetemi színvonalú tudást. Hiszen nem szentségtörés talán, ha bevalljuk, hogy ezek az intézmények egyre növekvő presztízsük dacára sem nyújtanak valódi értelmiségi képzést, gyakorlati jellegüknél fogva egyre távolodnak az eredeti egyetemi gondolattól, amely nem is olyan régen még európaiságunk sarokkövének számított. A leírt folyamatok, tendenciák következményei sajnos ma már nem is beláthatatlanok, hanem egyre világosabban sejthetők. Ha korszerűsítésre, jobbító reformokra van szükség felsőfokú oktatásunkban, annak sem a célja, sem a módszere nem lehet a pénzbehajtás – ezen a területen sem. Csatlakozásunk a bolognai egyezményhez, amellyel nem vállaltunk többet, mint felsőfokú képzésünk felosztását két – illetve, a PhD-képzést is bele számítva három – ciklusra, annak idején nem ezt az utat jelölte ki számunkra, csupán a többi 44 európai országhoz hasonló, könnyen átjárható adminisztratív keretek kiépítése volt a célja.
Önmagában a kétciklusú tagolás nem is lenne összeegyeztethetetlen a tudományos képzés céljaival sem, mindössze arra volna szükség, hogy a piacképesség és gazdasági racionalitás dogmái helyett az egyes szakmák egyetemi képviselői (és ne csak intézményi vezetői) egzisztenciális szorongások nélkül(!), tisztán szakmai alapokon, több különböző külföldi tapasztalatot is figyelembe véve tölthessék meg tartalommal ezt a keretet, maguk alakíthassák ki az első és a második ciklus szakjainak szerkezetét. Anyagi téren nyilvánvaló, hogy a fejkvótaalapú finanszírozás rendszere káros a szakmai színvonalra nézve, hiszen az egyetemeket igényeik leszállítására kényszeríti, a hallgatókat pedig a tudományos kíváncsiság felől az egyre pragmatikusabb, sőt egyre cinikusabb hozzáállás felé tereli.
Ma, 2006 őszén, évek óta először nem indul önálló szakként az egyiptológia az új rendszerű képzésben, sok más, még nagyobb hagyományú egyetemi szakhoz hasonlóan; ha a kormányzat következetesen végigviszi most bejelentett terveit, akkor a „piacképtelen” területeken hamarosan teljes tanszékek szűnhetnek meg, tekintet nélkül az ott dolgozók tudományos kvalitásaira, sőt a kisebb bölcsészkarokra gyakorlatilag már ki is mondatott a halálos ítélet. Vajon van-e még erről a lejtőről visszaút?

A szerző egyetemi tanársegéd