Karácsony, gatya és tremendum

Minden ünnep titok, mert valami megfoghatatlan és megnevezhetetlen történik meg benne: a történet rohanó-málló idejéből ablak nyílik a mítoszra. A mítosz ideje egyszerűen csak van: Valóság, amely sem nem volt, sem nem lesz, nem áll, és nem múlik, hanem van. Karácsonykor megszületik Jézus, a Krisztus. Minden karácsonykor, mindig ő. És mi, a foszló történelmi időből belepillanthatunk ebbe a fölfoghatatlan örökké újba: miként is lehetséges, hogy a világ világossága a földre szálljon, „szűzi méhet nem utálva” emberré legyen? Hiába nézzük, hiába törjük a fejünket, s hiába jövünk rá erre-arra, sőt a Gondviselést megtapasztalva, imabeszélgetéseket folytatva, mi több: életünk drámájában közelről, szinte a bőrünkön érezhetjük őt, a misztérium kimeríthetetlen. Olyan, mint a szeretet, nem fogy el soha. Kimerhetetlen tenger.
A titok fölpattanása megrázó. Először meglepődünk, hogy mit is rejt, aztán megrendülünk, hogy mégsem látunk a mélyére. Mindig féltem belepillantani. Még többszörös apaként is feleségemre hagytam a fa díszítését, és inkább sétálni vittem a gyerekeket, hogy velük együtt éljem át az elmondhatatlant. Amiről persze ők is hamar megtudták, hogy nem angyali trükk, hanem valami egészen más: részvétel a misztériumban. Ha a szokásos szép magyarázatot követve annyit mondanánk, hogy Jézuska közvetve, rajtunk keresztül hozza a karácsonyfát; ő segít bennünket, ő áldja meg a munkánkat, hogy fussa az ajándékokra, ismét a titoknál kötnénk ki: hogyan áld meg? Egyáltalán: mi az áldás? Bevon, bemerít bennünket a mítosz valóságába, hogy erősebbek legyünk életnehézségeinknél? Vagyis az áldás folytán titokzatosan összekapcsolódunk, és az ő céljai szerint műveljük a világot? Ki az ő? Tehát egyesülünk a misztériumban? Kivel?
Amikor ajándékot adok, akkor magamat is adom. Ha rajzot készítek anyukámnak vagy a testvéremnek, akkor magamat rajzolom és őt, kettőnk egységét. Ha kitalálom, hogy mit szeretnél, s megveszem, akkor a te gondolatodat gondolom, tehát egy kicsit te vagyok, szóval valamilyen rejtélyes módon össze vagyunk gabalyodva. „Ami az emberben történik, az a mindenségbe vésődik bele” (Olivier Clément). Én magam is titok vagyok, de ha borítékot teszek a fa alá, akkor azt üzenem, hogy ácsi, nem gabalyodunk: számodra személytelen vagyok, akár a pénz. Csinálj, amit akarsz, egyedül, nem veszek részt az örömödben. Az ajándékozó és a megajándékozott egymás számára a misztériumra nyíló ablak. Esetleg vakablak. A névnap magánünnep, a karácsony világraszóló. Az egész világot megajándékozzuk önmagunkkal, vagyis azzal, ahogyan műveljük. A művelés ugyan a saját örömünkre történik, de mindig mások, a lét egészének javára, hiszen a következmények beláthatatlanok. Magyarország és a Föld nevű bolygó karácsonyfája alá mostanában egy különös ajándék került, a globalizmus nem létező gatyája. Ő maga körbe-körbe ugrál, valami szobor körül, táncol, fonja a pucér farát, szónokol: „Nagyzoló és káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa.” Udvaroncai pedig, akik „a vadállat jelét viselik”, hozsannáznak: ily csodás alsót sem Lennonon, sem Leninen nem láttak. B. őszödi Böszme honi amatőr műsora a globalizmus világnagy haláltáncának epizódja. A szárazföldi és a tengeri vadállat egységre lépett, és „rábírta a föld minden lakóját, hogy imádja”, ujjongjon, szórakozzék, legyen „ittas a nagy Babilon paráznaságának tüzes borától”, hogy aztán együtt, demokratikusan, közakarattal emésztessék el a bolygó.
Ez az ünnep a sötétség misztériumának jegyében zajlik: a hazugság, az aljasság, az érdek, vagyis a valótlanság enyészettengerére nyit kilátást részvételünkön keresztül. Szöges ellentéte az igazi ünnepnek, amiről Olivier Clément így ír: „Az ünnep önkéntelenség és ingyenesség, a létezésre mondott óriási igen, a határtalannal való összekapcsolódás.” A világtalan ünnep magányos nem. Kívül csillogás, belül vak sötétség. Gazdaságkor ideje csak addig tart, amíg kígyóját ki nem szorítja a létből Mihály, a legyőzhetetlen. Ekkor egybefolyik a kettősnek látszó, mitikus téridő, ámde a sötétség árama megszakad. A meztelen táncosok megállnak, a szájalók elhallgatnak, a jelet viselők „kiisszák Isten haragjának tüzes borát…”
Tremendum. János apostol evangéliumának bevezetésében a karácsonyról beszél, de egy másik szögből: „A világban volt, a világ ő általa lett, mégsem ismerte őt fel a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindannak azonban, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen (…).” Elég ehhez úgynevezett szeretetünnep: a karácsonyfa, az ajándékozás, esetleg éjféli misével? János azt mondja, hogy az fogadja be Krisztust, „Aki nem vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istentől született.” Vagyis újjá kell születnünk. Nem könnyű, ráadásul csak az „adhat-vehet”, vagyis e korszakban az lehet sikeres, aki „a vadállat jelét viseli”.
Vágyunk-e újra nép lenni tömeg, vásárlóközönség és választópolgárság helyett? Képesek lennénk-e a boldogságot nem összekeverni a boldogulással? Mernénk-e megtanulni újra ünnepelni, és lótás-futás helyett csak úgy járni-kelni a ragyogásban… Ünnep szavunk régi alakja id-nap, szent nap, a szentnek, az Egyetlennek a napja. Az ünnep tehát a szent megnyitása. Kulcsa itt van, mindannyiunk, még a nem létező gatya körül hozsannázók kezében is: énünkön túli önmagunk. Valamennyiünk lelkének alapja a szent. Közös alapja!
Tremendum. Az ünnepben önmagunkra és végre egymásra találunk – lelkünk közös alapjában. Ezt tapasztalta meg Péter a színeváltozáskor, és ezért mondta: „Mester, jó nekünk itt! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” (Lukács 9, 28.) – Az itt a mítosz tere-ideje. Aki megéli, az nem él többé hétköznapot. Az ünnep nem politikai ünnepély, és nem mulatság. Nem kell hozzá szónoklat, műsor és hasonlók. Az ünnepben nem történik semmi, csak Isten és ember együtt jár-kel. Ott, akkor Jézus „arcának színe elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott. Egyszerre csak két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie.” Beszélgettek! Nem az időjárásról, hanem a haláláról. Amiért eljött karácsonykor.
Az ünnep légköre a dáridó helyett a derű: egyszerre öröm, fájdalom és remény. Az ünnep a mítosz megvalósulása. Az Örök Születő születésének kínja a mi újjászületésünk. Egyszerűbben: odaadjuk-e magunkat szeretteinknek és a szeretetleneknek ugyanúgy, mint ő? Megajándékozzuk-e hazánkat is karácsonykor? Vajon mit tettünk az idén az ország fája alá? A magyarok közül lett-e egynek is jobb a világ általam? Javult-e közülük egy is? Jött-e id-ébb? Lettem-e jobb, id-ebb?

A szerző író