Az 1995. március 12-én meghirdetett Bokros-csomag üzenete letaglózó volt a szabadságnak éppen csak örülni kezdő magyar társadalom számára: hiába győztünk, hiába szabad az ország, hiába vívtuk ki a demokráciát, a többség számára sanyarú évek jönnek. Nem csupán az életszínvonal zuhanása (1989–1996 között 24 százalékkal csökkent a reálbér és 31 százalékkal a reálnyugdíj), hanem a létbizonytalanság fokozódása is életünk velejárója lesz. Amikor Medgyessy Péter kormánya 2002 szeptemberében meglépte az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelést, valamint a nyugdíjak emelését, úgy tűnt, a magyar társadalom egy új üzenetet kapott: vége a hét szűk esztendőnek, vége a fiskális megszorító intézkedések, a nadrágszíj- meghúzás időszakának. Azonban jött a kijózanodás: a 2006 szeptemberében nyilvánosságra került május 26-i balatonőszödi beszéd nagyon rossz üzenetet jelentett, annyira, hogy a társadalom tűrőképességét is próbára tette. Nincs vége a megszorításoknak, a nadrágszíjösszehúzásnak, sőt, most jön csak igazán a feketeleves.
Téves diagnózis
Gyurcsány Ferenc eme beszéde nem csupán a stílus miatt nem volt szerencsés, hanem a mondanivalója miatt sem. Eszerint ugyanis a bajok oka az, hogy a magyar lakosság a teljesítményét meghaladó színvonalon él. Vagyis újra halljuk a tücsöknemzet legendát, amely arra is jó egyébként, hogy magát az egyszerű állampolgárt tegye meg az ország bajainak okozójává, vezetői, politikusai helyett.
Valójában Gyurcsány diagnózisa hibás, mégpedig azért, mert nem a jövedelempolitika (túlzott és megalapozatlan bérkiáramlás) idézte elő a jelenlegi krízist, hanem a hibás monetáris politika. Ebből következően nem fiskális restrikcióval, nadrágszíj- összehúzással kellene kezelni a bajt, hanem a monetáris politika átértékelésével. Először is tisztázni kellene két fogalmat, amit sajnos összekever a hazai gazdaságpolitika, de még gyakran a közgazda közvélemény is: krónikus egyensúlyi zavarral vagy (már) válsággal küszködünk 2006-ban? Nagyon nem mindegy ugyanis, mert teljesen eltérő terápiát követel egyik és másik.
1. Krónikus egyensúlyi zavar. Gyakorlatilag 1973, vagyis az olajválság kirobbanása óta ezzel küszködik a magyar gazdaság (és társadalom). Úgy is fogalmazhatnék, hogy három évtizede a fenntartható egyensúlytalanság állapotában élünk. Fenntartható, mert a (külső) finanszírozását mind ez ideig sikerült biztosítani két forrásból: eleinte csak hitelekből, újabban külföldi működőtőke-beáramlás révén (is). 2. Válság. 1973 óta négy ízben került a válság állapotába a magyar gazdaság, vagyis jutott életveszélyesen közel a finanszírozhatatlansághoz: 1979-ben, 1987-ben, 1994-ben és most, 2006-ban.
A krónikus egyensúlyi zavar oka (bárhol a világon) az elavult gazdaságszerkezet. A magyar gazdaság túlzott import energia-, nyersanyag- és alkatrész-igényessége. Elmaradt a világgazdasági korszakváltás, amelyet a fejlett Nyugat végrehajtott az 1970–80-as években, vagyis nem épült le (megfelelő mértékben) a nyersanyag- és energiafaló gyárkéményes ipar, és nem épült föl a romjain a brainigényes, fehérköpenyes gazdaság. Ez az öszszes problémánk oka, és nem a lakossági túlfogyasztás, a megalapozatlan bérkiáramlás, meg hogy „többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk”. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert az egy főre jutó GDP terén az EU átlagának 62 százalékát produkáljuk, míg a bérszínvonal terén csak a 41 százalékot. A magyar munkavállaló tehát ma a teljesítménye alatt fogyaszt.
A krónikus egyensúlyi zavar időnként válsággá mélyül, amit mindig a hibás monetáris politika idéz elő, és megint csak nem a túlzott bérkiáramlás.
Az eladósodás igazi oka
1979-ben az adósságállomány elérte a hatmilliárd dollárt, mert a fölvett hiteleket rossz beruházásokra költöttük. (Kohászat és textilipar rekonstrukciója, eocénprogram, liászprogram, Bős–Nagymaros stb.) Alapvetően az elavult gazdaságszerkezet konzerválására ment el az eredetileg fölvett 3,8 milliárd dollár és nem életszínvonal javításra, tehát ezt a pénzt nem elfogyasztotta a magyar lakosság. A Nyugat nem is adott volna hitelt fogyasztásra. Beruházásokra kértük és arra is kaptuk. Csak rossz beruházásokra költöttük.
A Kádár-rendszer idején elért viszonylag magas életszínvonal alapja valós teljesítmény volt, és nem a hitelfölvétel: a társadalom önkizsákmányoló életmódja. A háztáji, a gmk (gazdasági munkaközösség, a fiatalabbak nem is tudják, hogy mi volt ez), a másod-harmadállás stb. Ennek az árát fizeti most ez a nemzedék a katasztrofális halálozási és egészségügyi mutatókkal. A magyar falu kis túlzással a hetvenes évtizedben költözött a földpadlós vályogházból téglaházba. Az egyéni és kiscsoportos vállalkozás kibontakozása az 1968-as reform eredményeként tette mindezt lehetővé, amikor alkalom nyílt a szocialista dogmák föllazítására. Ezért lettünk mi a láger legvidámabb barakkja, és nem a hitelfölvétel miatt. A magyar mezőgazdaság azért emelkedett akkor a világ élvonalába, mert szembehaladt (szembe tudott haladni) a pártállami oligarchiával. Ez volt a szövetkezeti szektorban a nehéz emberek kora. Akik fél lábbal a börtönben, fél lábbal a megdicsőülés talapzatán küzdöttek, gyakran a pártállam módszereit (személyes kapcsolatok) fölhasználva a dogmák ellen. A zöld bárók. Nem kellene róluk mindig csak elítélően nyilatkozni. Mi mást tehettek akkor?
A fölvett hitelek viszont a rendszer logikájából következően megalomán beruházásokra mentek el, amelyek termékeiből nem lehetett az adósságot visszafizetni. És ekkor következett be a kamatrobbanás: Ronald Reagan amerikai elnök 5 százalékról 19 százalékra emelte a Fed (központi jegybank) kamatlábát. Igazából ez vezetett a nemzetközi adósságválság kialakulásához.
Az első fékberántás: 1979
A rémült magyar vezetés berántotta féket. Egy árreformmal kezdődött, ami önmagában pozitív volt, ugyanis végre kezdtek az árak közeledni a valós piaci értékükhöz. Fájdalmas volt, de meg kellett lépni. Az életszínvonal először csökkent az 1950-es évek óta. A gazdaság szerkezetében valós elmozdulás nem történt, a csalóka egyensúlyjavulás megtévesztette a vezetést, 1985-ben, az MSZMP pártkongresszuson maga Kádár János jelentette be, hogy vége a hét szűk esztendőnek, sikerült egyensúlyi pályára állítani a magyar gazdaságot, most már jöhet a növekedés. Az eredmény: a rossz szerkezetben dinamizált gazdaság egyensúlya felborult, két év alatt megduplázódott az adósságállomány, és elérte a 14 milliárd dollárt. 1987-re újabb krízishelyzet állt elő, megint jött egy fékberántás, és azt követően újabb csalóka egyensúlyjavulás. De 1989-ben még kezelhetőnek tűnt a helyzet.
1994-re azért alakult ki újabb válsághelyzet (a gazdaság és az állam finanszírozhatatlansága), mert katasztrofális volt a monetáris politika 1990–94 között. Először is a bankkonszolidáció hibás végrehajtása 1000 milliárd (akkori) forintjába került az adófizetőknek.
A másik súlyos tévedés a hitelállomány jelentős beszűkítése volt (ezt részben éppen a túlzásba vitt bankkonszolidáció kényszerítette ki), ami viszont a gazdaság (átalakulásának) lefékeződéséhez vezetett. Tulajdonképpen így ugyanazt a csődhullámot kaptuk, mintha negyedannyit költöttünk volna a bankkonszolidációra, csak most a bankkonszolidáció iszonyatos kamatterhe mellett. Látható, hogy egyik válság sincs kapcsolatban a hazai fogyasztási színvonallal.
1995. március 12-én jött az elhibázott Bokros-csomag, amely 10 százalékponttal felpörgette az inflációt, újra drasztikus kamatemelést kényszerítve ki, és ennek következtében 160 milliárd (akkori) forinttal romlott a költségvetés egyenlege. És közben tandíjon, kórházai ágyak megszűnésén próbáltak meg rongyos egy-két milliárdokat megfogni! A Bokros-csomag valójában még súlyosabb válságba sodorta a gazdaságot, és már kódolta a következő menetrendszerű fejre állást. Csak az a meglepő, hogy ez ennyi ideig váratott magára.
A mostani válság okai
A negyedik, a mostani válság alapvető oka a forint 2003 júniusában végrehajtott leértékelése volt. A leértékelés elindította a félelmetes inflációs spirált, mire az MNB kétségbeesetten drasztikus kamatemeléshez folyamodott. (Kérdés, hogy tehetett volna-e mást? Nem.) Ekkorra már a magyar államadósság 14 000 milliárd forintra rúgott, tehát egyetlen százalékpontnyi kamatemelés 140 milliárd forinttal rontotta az államháztartást. Márpedig itt hat százalékpontnyi kamatemelés történt.
Nem tudom, hogy érthető-e már, miért tartom döntőnek a monetáris politikát a hazai gazdaság szempontjából?
Ma is ugyanez a helyzet. Értsük már végre meg, hogy nem az Orbán-kormány minimálbér-emelése és nem is a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése idézte elő az egyensúlyi zavar felerősödését, hanem a hibás monetáris beavatkozás. A Nobel-díjas Milton Friedman szerint minden válság oka a XX. században a meggondolatlan monetáris beavatkozás volt, még a nagy, 1929–33-as válságé is. Medgyessy Péter 8,5 százaléknyi (GDP-hez viszonyított) államháztartási hiánnyal vette át a kormányrudat, majd 5,5 százalékponttal adta tovább, holott közben megtörtént az autópálya-program költségeinek beemelése a költségvetésbe, brüsszeli nyomásra. Innentől kezdve ezt a kormányt, és főként a béremeléseket okolni a jelenlegi válságért egyszerűen nem korrekt. Medgyessy igazi tévedése az említett forintleértékelés volt 2003-ban. Valamint az, hogy bele sem kezdett a reformokba, az államapparátus karcsúsításába.
Mégis, a válsághelyzet csak a következő két évben, tehát az első Gyurcsány-kormány idején alakult ki. A Gyurcsány–Kóka-párosnak nincs joga, szakmai alapja visszafelé mutogatni.
A megoldás
Ha sikerülne letörni az inflációt (ez gyorsan és különösebb áldozatok nélkül végrehajtható), akkor a kamatláb öt–hét százalékponttal csökkenne, amit tessék beszorozni 140 milliárd forinttal! 700–980 milliárd forinttal javulna automatikusan az államháztartás egyenlege. Ehhez képest most egy-két milliárdokon folyik a vita az oktatásügyben, az egészségügyben, a tanítók, a tanárok óraszámának számítgatásával, az orvosok ilyen-olyan szerződéseivel, a tandíjjal a felsőoktatásban, a mentősök elbocsátásával stb.
A monetáris politika a döntő. Ha ezt nem értjük meg, akkor semmit sem értünk a modern gazdaságból. Akkor továbbra is válságról válságra fogunk bukdácsolni. Egyszer dübörög a gazdaság, egyszer meg itt a nyakunkon a csőd, és nem értjük, hogy ez az átkozott ciklikusság miből is fakad. Jól látszanak a húzd meg, ereszd meg rángatózások a magyar gazdaságban. Az is érzékelhető, hogy a fiskális restrikciós fékberántások egyre kisebb eredménnyel járnak. A Bokros-csomag már külkereskedelmi aktívumot sem tudott kicsiholni a gazdaságból. A restrikció (nadrágszíj összehúzás) rövid távú tartalékai már kimerültek.
Az is érzékelhető viszont, hogy az utolsó két évben (2004–2005) javult a külkereskedelmi mérleg, holott éppen a „meggondolatlan” béremelések után vagyunk. Nem a túlzott fogyasztás idézi elő a krónikus külkereskedelmi hiányt, hanem az elavult, import energia-, nyersanyag- és alkatrészigényes gazdaságszerkezet. Ugyanakkor a külkereskedelmi mérleg javulása ellenére romlott tovább az államháztartás egyenlege, ami már egyértelműen valami elképesztő dilettantizmusra utal: a felelőtlen állami túlköltekezésre.
Nem a jövedelempolitika, hanem a rossz monetáris politika a válság igazi oka. A három évtizede folyamatos, krónikus egyensúlyi zavar pedig az átgondolt szerkezetpolitika hiányára vezethető vissza. Ma egy gyarmati jellegű munkamegosztással tagolódunk be a világgazdaságba. Nyersanyag- és energiaigényes termékek, alkatrész-összeszerelés. Előnyeink: olcsó bér és adókedvezmény. Eladósodásunk oka sem a dorbézoló tücsöknemzet, hanem a dilettáns gazdaságpolitika.
A szerző közgazdász, egyetemi docens
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
