Dorong és tőr a Nap-kelte adásában

Mintha egy népbírósági tárgyaláson lettünk volna. Hárman néztek farkasszemet a vádlottal. De ez csak egy pillanatig tartott, mert nyomban szapulni kezdték. Hogy mit merészelt?! És milyen jogon? Van-e bőr a képén? Egyáltalán, hogyan áll meg az emberek előtt? Még tanít is? Te jó Isten. Ő velük szemben állt, egymagában. Csak őrangyala vigyázott rá: az igazság. Ez az igazság szólalt meg belőle, általa, ő csak engedelmeskedett a „nem fogjuk be pörös szánkat” parancsnak. Nem tudták zavarba hozni. Sem a népbírónak fölcsapott Bánó András, sem a népi ülnökök szerényebb szerepkörével megelégedő Ferenczi Krisztina és Gréczy Zsolt. A két másodperc alatt vádlotti szerepkörbe kényszerített Morvai Krisztina nem vesztette el a fejét, megalázottságához és leküzdeni igyekezett fölháborodásához képest remekül visszaverte a nemtelen kérdéseket. A Kereszttűznek nevezett „hárman egy ellen” politikai csihi-puhiban itáliai vívótőrrel állta a felé zuhogó dorongütéseket. Pontosan tudta, hogy munkája miatt támadások fogják érni. Hogy amit mond vagy tesz, azt mellékvágányra fogják terelni. Mint mondta: meg kellene nyugtatni mindazokat, akik aggódnak, hogy bármikor megismétlődhet az, ami 2006. október 23-án békés állampolgárok ellen Magyarországon történt. Ezért kell föltárni az igazságot.
A stúdióban szinte pánik tört ki. Bánó András megzavarodott, és úgy tett, mint aki semmit nem hallott az elhangzottakból, és megismételte kérdését: hogy lehetett leírni azt a mondatot, hogy „a magunkfajtának csak ez az egy hazája van”. Amire Morvai visszakérdezett: no és rólunk, a jogvédőkről azt le lehetett írni, hogy „felsült Júdások”? Azok „felsült Júdások”, akik hivatalos megkeresésre tájékoztatják Brüsszelt? Várkonyi Tibor mindezt leírhatja? Őt nem állítják kereszttűzbe? Ő nem kap kérdéseket?
Bánó hápogva közölte, hogy aki ilyet ír, az a zsidókra gondolt, mert nekik van két hazájuk, a második hazájuk Izrael. A stúdióban egy pillanatra beállt a csend. Morvai láthatóan megdöbbent, és kijelentette, hogy ő egyáltalán nem erre gondolt, hiszen a sértettek közt, akiknek érdekeit képviseli, szép számmal voltak zsidó emberek is. Amikor egyiküket név szerint megemlítette, szabályosan beléfojtották a szót. Morvai ismét visszakérdezett: „Szerkesztő úr, miért zsidózik itt? Ön hogy mer zsidózni?”
Kínos pillanatok voltak. Bánó lába alól kifutott a talaj. Így jár az a műsorvezető, aki fölkészülés helyett csak rákészül a riportra. Nagy különbség. A fölkészülés munkával jár, tájékozódással, némi elmélyedéssel a témában. A téma ugyanis nem az egyetemi oktatókról feltételezett kódolt antiszemitizmus volt, hanem az október 23-i ünnepi megemlékezésen megvert és megszégyenített magyar és külföldi állampolgárok sérelmére elkövetett rendőrségi attak jogszerűségének kérdése lett volna – ha Bánó tisztességes riporter lett volna. De Bánó András tudta, hogy ha egy ellenséggel kell vitatkoznia, bőven elég a kávé után, borotválkozás közben jól fölhergelnie magát. Hogy már paprikásan lépjen be a Nap-kelte stúdiójába. Egy rákészülés lényegesen kevesebb időt igényel, mint egy felkészülés, és szellemi energiát szinte alig. (Ennek a követelménynek ő évtizedek óta megfelel.)
Pedig a Nap-kelténél a műsorvezető keze alá dolgozik egy egész stáb. Nem kell személyesen utánajárnia semminek se. Begyűjtik neki a témáról az összes információt. Neki mindössze jó és tisztességes kérdéseket kell föltennie. Kétségtelen, hogy a begyűjtött anyagokat át kell olvasnia, intellektuálisan (ha nem túlzás itt ez a szó) összerendezve az összefüggéseket nagyjából át kell látnia. Persze ha ellenség jön a stúdióba, elég, ha a műsorvezető jól kérdezés helyett jól sérteget.
Elég nyilvánvaló, hogy a vádlottként kezelt Morvai Krisztinát a Nap-kelte első percében miért kellett megtámadni antiszemitizmussal. Rossz lapjáráskor ez az örök jolly joker. És a Nap-kelte stábjának meg a mögöttük álló politikai erőnek manapság elég rossz a lapjárása. A diskurzus tehát Morvai Krisztina, az ELTE büntetőjogi tanszéki oktatójának körülbelül tíz, súlyos tényeket közlő, fontos állítása helyett így lényegében a már idézett mondat körül forgott.
De akárhonnan nézem, kedves, érzékeny lelkű felebarátaim, ez „a magunkfajtának csak ez az egy hazája van”, azért nem egy lincselésre szólító mondat. És kicsit szomorú is. Ez egy megértésre, toleranciára vágyó mondat. Lehet, hogy nem a legszerencsésebb fogalmazás, de amúgy tényeket közöl. Kertész Imre írja Jeruzsálem, Jeruzsálem című írásában, hogy mikor Izraelben kiment szállodájának erkélyére, és szétnézett az esti városon, először érezte meg, mit jelent a „nemzeti felelősség”, és mit jelent a szó: „haza”. „Holnap este elutazunk, s egy különös ajándékot viszek magammal innen. Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak. (…) Jeruzsálemi tartózkodásom során most első ízben érintett meg a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése; s ha tudom is, hogy mit sem kezdhetek vele, mert már rég eldőlt az életem, mégis mélyen megrendített.” (In: Kalauz. Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter írásaiból. Szerk.: Bojtár Endre. Magvető, 2003, 138–139. o.) És én azt gondolom: emiatt botorság lenne neheztelni Kertészre. Hiszen őszinte volt. Talán ő sem fogalmazott „szerencsésen”? Emberek vagyunk, érzelmeink vannak. Néha több is, mint kellene. Kiben ez, kiben az teng túl, keres medret magának. Hol tartunk, te jó ég, hogy egymást már érzelmek miatt is felelősségre vonjuk?
Morvai Krisztina már eddig is szép pályát befutó mondatával nem állított többet, minthogy rokonszenvével azok mellett áll, azokkal azonosul, akiknek sem módjuk, sem lehetőségük országból országba vándorolni, ráadásul érzelmek fűzik őket a helyhez, ahol megszülettek. Nem hiszem, hogy ma az országnak ez az állítás lenne a legnagyobb problémája. Inkább örülni kellene annak, hogy egy jogvédő, akinek ráadásul a büntetőjog oktatása a szakterülete, olyanok érdekképviseletére vállalkozik, akik komoly sérelmet szenvedtek. A jogállamról nem elég szónokolni. Nagyon szomorúnak tartom, hogy tévéképernyőre engedett újságírók nem érzékelik: a jog nem a hatalom szinonimája. Bánó András, akit már saját térfelén sem vesznek komolyan, Pavlov kutyáinak mintájára a „fajta” szótól nyálazni és morogni kezdett. Jelenlétében nem tanácsos ilyesmit mondani, hogy „effajta fagyasztott baromfit ne vásároljunk”, mert csak a „fajtá”-t hallja, és vicsorogni kezd. Hogy a tárgyalás hevében Bánó ki merte jelenteni, hogy nem is tudja, Morvai egyhazás mondata ellen miért nem tiltakozik a Mazsihisz, az már a tragikomédia műfaját súrolta. A Mazsihisz, gondolom, el tudja dönteni Bánó önkéntes nélkül is, mikor, mi ellen tiltakozzon. (Az pedig mérhetetlen szomorúsággal tölt el, hogy Baló Györgynek el kellett határolódnia felesége nézeteitől. Ez a Pavel Morozov-féle időket idézi föl nekem, amikor Szovjet-Oroszországban még a gyerekektől is elvárták, hogy a haladással szembeszegülőket, akár szüleiket, testvérüket, tagadják meg. Itt tartunk?)
Egyetlen kérdés nem hangzott el Nap-keltében a Morvai által vezetett civil szerveződésű jogvédő bizottság munkájáról. Három riporter közül egy se volt rá kíváncsi, milyen sérelmet szenvedtek el a diákok, a vidékről október 23-a ünnepére fölutazott emberek, az idelátogató külföldiek, akiket megvertek, lecsuktak, megkínoztak. Nem érdeklődtek a fogdában megkínzott emberekről. Hidegen hagyta őket a megkínzás mibenléte, körülményei, felelősei. Pedig az újságírói szakma íratlan etikai törvényei közé tartozik, hogy ha valahol emberi szenvedés van, kiszolgáltatottság és gyenge érdekérvényesítési képesség, ott nem várjuk meg az Amnesty International vizsgálódását. De a Gréczi–Bánó– Ferenczi trió más feladatra szerződött le. Azt mondták nekik (vagy ezt mondták maguknak): Ne figyelj rá! Ne foglalkozz vele, mit mond! A tények se érdekeljenek! Vágj közbe, fojtsd belé a szót! Ő ellenség! Leckéztesd meg! Szégyenítsd meg! És ők megtették. Mert mindez megtörtént, több millió tévénéző szeme láttára.
A civil szerveződésű jogvédő bizottság feltáró munkájáról ezért csak annyit tudhattunk meg, amennyit Morvai Krisztina, élve a nyilvánosság jogával, egy leantiszemitázás meg egy felelősségre vonás között ügyesen becsempészett mondatai közé. Nem az újságírói kérdésre válaszolva. Olyan itt nem volt.
Hangsúlyozom: nem az a kérdés, hogy kinek hány hazája van. Akinek több is van, az nem biztos, hogy olyan jól járt. Vannak, akiknek szülei válásából kifolyólag két apjuk is van. Lehet, hogy duplán kapják a csoki Mikulást, de vajon jobb-e nekik, mint annak, aki az apja mellett nőhet föl?
Nem az a feladata egy köztelevíziónak, hogy a bolsevikok kipellengérező dühével művi úton antiszemitát gyártson azokból, akikkel egészen más baja van. Hogy mi ez a baj? Arthur Koestler írta, hogy „egy jól működő demokratikus állam olyan, mint egy úriember jól szabott öltönye: észrevétlennek kell maradnia”. Nos, a mi kis demokratúránkról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy észrevétlen. Az a „demokrácia”, amelynek belső szükséglete, hogy az egyik legfontosabb nemzeti évfordulón végigverje állampolgárait, már pusztán a rendőrsége révén eléggé észrevehető. És rendkívül kellemetlen az ilyen hatalomnak az az értelmiségi, aki tevékenységével ráirányítja a bel- és a külföld figyelmét eltorzult közállapotainkra, a magyarországi politika eltávolodására a jogállami normáktól. Morvai Krisztina veszélyes vizekre evezett. Csak egy igazi demokratikus jogállam lenne képes elviselni elemző kritikáját. Fogfájósan, de még meg is köszönnék neki vizsgálódásait. De mi valami egészen különös formációban élünk, amelynek szinte megkülönböztető jellegzetessége a kritikai értelmiség ellehetetlenítése. Eközben cikkek rendelődnek a régi kádárista forgatókönyv szerint. Aminek lényege az, hogy X. Y. valamikor nagyszerű, tehetséges ember volt, szakmája dísze, ma azonban egy lázító, egy hasadt személyiség, tehetsége lenullázódott, szakmájához nem is ért. Ezt a mindig balról érkező látványos leértékelést a jobboldal térfelén bárki megkaphatja. Politikus éppúgy, mint újságíró (például Torkos Matild) vagy történész (Schmidt Mária), és most éppen Morvai Krisztina tönkretétele a műsorszám. Czene Gábor a Népszabadság január 11-i számában ezzel a beszédes címmel dolgozza föl a témát: „Morvai Krisztina búcsúja korábbi önmagától.” Tetszenek érteni, ugye? Morvai tegnap még szép volt és ragyogóan tehetséges, ma viszont önmaga árnyéka, leárazott intellektus a Mammut téli vásárán. A cikk így folytatódik: „Szavai igazságához korábban kétség sem fért volna.” Ez igen. Tegnap Morvai még modellt állhatott volna egy Iustitia-szoborhoz. Lássuk érdemeit! „A családon belüli erőszakról szóló könyve, ami először csaknem tíz éve jelent meg, ma is alapműnek számít. És tényleg nem méricskélte, hogy melyik oldalnak árt vagy használ. Ha kellett, tüntetett, és tiltakozó aláírásokat gyűjtött, ha kellett, a bíróságon harcolt, ha kellett, tudományos tanácskozásokon perlekedett a mindenkori fafejű hatalommal. Nem törődött az ellenszéllel, és azzal sem, ha éppen doktriner kötekedőnek tartják. Sokan éppen kérlelhetetlensége miatt nem szerették, mások (én is – Cz. G.) ezért tisztelték.”
Ha Morvai Krisztina Kossuth-díjat kapna, Czene Gábor bevezetőjét laudációként bízvást használhatná a Miniszterelnöki Hivatal. De sajna, a cikk csikorgó hajtűkanyar után így folytatódik: „Mindez múlt időben írandó.” Huh! Ez aztán a hideg zuhany! Ilyen dicsérettömeg, azt hittem, csak a halállal enyészik el. Lássuk tovább: „Morvai Krisztina viharos gyorsasággal rombolta le azt, amit hosszú évek kemény munkájával felépített.” (Szerintem egyébként ehhez is kell némi kézügyesség.)
Hát ilyen ez a kis magyar valóság. Tegnap még angyalként csücsültünk a felhők tetején, ma meg már lent vagyunk a porban. Az ember azt hinné, hogy egy értelmiségi pálya és a hozzá tartozó szellemi produktum nem egyéjszakás műalkotás, tehát nem devalválódhat semmi perc alatt. Most azonban a Népszabadságból megtudtam, hogy én ezt roszszul, nagyon-nagyon rosszul gondolom. Az ember írhat könyveket, letaníthat évtizedeket, mindez csak kártyavár. Mert elég egyetlen meggondolatlan mondat, amiben benne van a „fajta” szó, és mindezt semmissé teszi. Nem hátborzongató? Érdemes egyáltalán küszködni, köteteket olvasni százszámra a könyvtárban, érdemes fiataloknak magyarázni éveken át szemináriumról szemináriumra, hogy megértsék, mi az, hogy jog, mi az, hogy jogállam, és mi az, hogy demokrácia, ha egyszer minden tudásunk, minden érzékenységünk, az egész személyiségünk két másodperc alatt hamu és pernye?
Földszintes intellektus vagyok én ahhoz, hogy ezeket a nehéz kérdéseket megválaszoljam. Ezért úgy döntöttem, hogy ha Geszti Péter elindít egy új képeslapvásárló kampányt „Szeretünk, Morvai Krisztina!” jelszóval, már húzom is föl a csizmámat, télikabátomat. Átverekszem magam a Padödő-közönségen, és veszek egy képeslapot. Veszek én!
Megcímzem, és föladom az Úristennek.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő