Ész nélküli reformdüh

A szocialisták hasonlítanak ahhoz az orvoshoz, aki a kínzó lábfájdalmakra egyetlen megoldást ismer: amputálni kell azt a végtagot. Sejteni lehetett, hogy az újonnan felállt régi kormánynak semmilyen végiggondolt, koncepciójában világos és vonzó, részleteiben kimunkált programja nincs a magyar gazdaság, a társadalom akkorra már igen súlyossá és akuttá váló bajaira.
A fájó lábra szakmailag a legegyszerűbb és egyben legigénytelenebb válasz az amputáció. Ám ugyanúgy, ahogy ma már az orvoslás másik ágában, például a fogászatban az orvosok mindent elkövetnek a beteg fogának megmentéséért, a magyar gazdaság és társadalom felemelkedése szempontjából is rendkívül precíz diagnózisra és határozott, ugyanakkor körültekintő beavatkozásra lenne szükség. Ezzel szemben a legrosszabb megoldás az, amit a szocialista–liberális hatalmi elit a jelen helyzetben választ. Világos koncepció és érdemi párbeszéd nélkül a lehető legprimitívebb módon nekiesnek a betegnek anélkül, hogy felállították volna a pontos diagnózist, meggyőzték volna a beavatkozás elkerülhetetlenségétől és az alkalmazott terápia hasznosságáról, valamint ismertették volna vele a gyógyítás időigényét.
Sokkterápia káros mellékhatásokkal
Ez a brutális sokkterápia rendkívül súlyos következményekkel (mellékhatásokkal) jár, miközben a sikeressége egyáltalán sem garantált. Melyek ezek a mellékhatások? Először is a drasztikus adóemelések újólag megemelik az inflációt. Erre az elmúlt két szocialista kormányzati ciklusban két példa is volt. Először Bokros Lajos pörgette fel közel tíz százalékkal a pénzromlás ütemét, majd Medgyessy Péter – már sokkal alacsonyabb szintről – mintegy három százalékkal emelte meg kevesebb mint fél év alatt az inflációs rátát.
Bár az infláció látszólag nem igazán súlyos probléma, a közgazdászok mégis az egyik legalattomosabb betegségnek ismerik, amely ellen csak nagyon körültekintően és szívósan lehet eredményesen küzdeni. Erre a nem túl hálás feladatra vállalkozott Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, akit a közelmúltban a nemzetközi szakmai közvélemény kiváló munkájáért az egyik legrangosabb díjjal jutalmazott. Tudvalevő ugyanakkor, hogy az infláció magas szintje és kiszámíthatatlansága nem csak a gazdaság szereplőinek a beruházási döntéseit ássa alá, s nem csupán az emberek zsebéből veszi ki a pénzt, a legnehezebb helyzetben lévő családokat sújtja a leginkább. (Nesze neked, igazságosság!)
Az infláció mellett az egyik legkomolyabb károkozás, hogy a Gyurcsány-csomag jelentősen visszaveti az egyébként sem túl magas gazdasági növekedést. Azt a növekedési szintet, amely már a sokkterápiát megelőzően is a legalacsonyabbnak számított az újonnan csatlakozó volt szocialista országok körében. Ráadásul a hasonló típusú válságok kezelésében más országokban több példát is találhatunk arra, hogy a problémák megoldásának vannak növekedésbarát megoldásai is. Ez az alternatíva azonban kétségtelenül sokkal nagyobb szakmai hozzáértést és finomabb eszközrendszert igényelne.
A megszorítócsomag harmadik – s talán meglepő lehet, hogy közgazdászként azt állítom, a legfontosabb – negatív következménye az emberek és a gazdasági szereplők közötti kapcsolatok romlása. Azért említem az embereket, mert például a vagyonosodási vizsgálatoknál már érzékelhető, hogy visszaköszön a feljelentgetős régi világ. Ezt a romboló folyamatot a gazdaságban leginkább a körbetartozások drámai növekedésével lehet jól illusztrálni. A késedelmes fizetéseknek nagyon sokszor az állam a gerjesztője, sokszor okozója. Erre a legérzékletesebb példa az áfa-visszafizetések százmilliárdot elérő esete volt az előző szocialista ciklusban. A kormány mellett sajnos egyre jelentősebb szereplői ennek a jelenségnek az önkormányzatok, amelyek a kormányzati megszorítások miatt állandó likviditási problémával küzdenek. S ezek a gondok csak fokozódnak. (Nyíregyháza, amely még a közelmúltban is gazdaságilag prosperáló nagyvárosnak számított, ma már mintegy kétmilliárd forintnyi, határnapon túli ki nem fizetett számlával rendelkezik.)
Az állam nemcsak az adófizetések havivá tételével vagy a jogosan járó igény viszszatartásával, hanem például a különféle pályázati pénzek határidőn túli elbírálásával vagy késedelmes kifizetésével is zavarokat okoz a gazdaság normális működésében. A jelen helyzetben a körbetartozások (szakmai körökben inkább lánctartozásoknak nevezik) olyannyira elharapóztak, hogy nagyon sok, egyébként fizetőképes és jól működő céget is magukkal rántanak. Az a jelenség, hogy a gazdasági szereplők nem bíznak egymásban, s mindenfajta biztosítékokat próbálnak találni a nem fizetés megakadályozására, komolyan lassítja és egyúttal akadályozza a gazdaság normális vérkeringését. Jó néhány üzleti megállapodás és beruházási döntés ugyanis nem jön létre ilyen körülmények között. Nem árt tudni, hogy a bizonytalanság, a kiszámíthatóság hiánya méreganyag nemcsak a mindennapi életben, hanem a gazdaságban is.
Nehézkesebb, bonyolultabb rendszer
A negyedik súlyos hiányosság a szocialista–liberális koalíció döntéseiben (szándékosan nem használom a gazdaságpolitika szót, hiszen ebben az esetben összefüggő és végiggondolt szándékot és magatartást kell hogy feltételezzek) az, hogy a szabályozórendszert és az intézményi struktúrát is egyszerűsíteni kellene. A látszólag egyszerűsítésekre, a bürokrácia csökkentésére vonatkozó elképzelések vagy már megbuktak, vagy várhatóan a közeljövőben fognak elvérezni. A közigazgatási államtitkároknak a minisztériumokból történő száműzésére hozott döntésről már világosan bebizonyosodott, hogy nem egyszerűsíti, hanem nehézkesebbé és bonyolultabbá teszi a rendszert. A politikai államtitkári pozíciók száma – amely utoljára a Medgyessy– Gyurcsány-kormány idején emelkedett meg jelentősen – az év elején született döntés következtében alig egy féléves önkorlátozás után újólag nőni kezdett. Sajnos ugyanígy járhatunk az elektronikus adóbevallással, amelybe a bejelentkezés már eddig is rendkívüli nehézségekbe ütközött. A rendszer elindulása akár kaotikus állapotokat is előidézhet. Szintén tovább növelheti a bürokráciát a kórházakban működtetett úgynevezett várólista. Nem lennék meglepve, ha az elvtársi körökhöz tartozóknak nem kellene kivárni a sorukat, s megint igaz lenne George Orwell legendássá vált mondata: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”
A bizonytalanság mellett tehát a bonyolultság az a jellegzetesség, amely a pazarlást, a döntési folyamat elhúzódását idézheti elő. A regionalizáció elvét oly sűrűn hangoztató szocialisták (akik ráadásul megtévesztik az állampolgárokat azzal az állítással, hogy az uniós pénzekhez való hozzáféréshez mindenképpen feltétel a regionális intézményrendszer – ami persze nem igaz) lényegében centralizálnak, miközben az eljárást sem teszik egyszerűbbé és olcsóbbá. Vajon mire gondoljon az ember, amikor mondjuk régiós főnöknek szolnoki lakhelyű megyei vezetőt neveznek ki a nyíregyházi székhelyű régióközpontba? Vajon naponta ingázni fog? Aki ismeri arrafelé a közlekedést, tudja a választ: nem valószínű. Eközben nem változik az összlétszám, s az egyes szakmai feladatok a három megyeszékhelyen „régiósodnak”. Egyszerűbb így a rendszer? Nem hiszem.
Magyarország felemelkedése csak egy egyszerűbb és áttekinthetőbb adó- és szabályozórendszer működése esetén valósulhat meg. Elég csak a közelgő adóbevalláskor benyújtandó papírokra és igazolásokra gondolnunk, hogy érzékeljük a problémát. S a hírek szerint a már egyébként is bonyolult bevallás még bonyolultabbá válik majd a 2006-os év kapcsán!
Egyenesen az igazságosság paródiája az, ami a gázártámogatások terén történt. A régi szocialista–liberális kormány bevezetett nemrégiben egy új támogatási rendszert az igazságosságra hivatkozva. A bevezetést követően alig néhány hónap alatt a rendszer megbukott. Bár ez a bukás nem volt túl látványos a baráti sajtó cinkos hallgatása miatt, de azért megállapíthatjuk, hogy ilyen rekordgyorsasággal kevés dologról bizonyosodott be egyértelműen, hogy alapjaiban hibás. Most azonban megint, a legújabb rendszer bevezetésénél is a bevallott jövedelmekre támaszkodva akarnak kialakítani egy szociálisan érzékeny rendszert. Eközben már a Bokros-csomag idején világossá vált, hogy a tényleges jövedelmi viszonyokat a legális jövedelmekből nagyon nagy tévedésekkel lehet csak megállapítani.
Felelősség nélkül nincs demokrácia
Ahhoz, hogy reformokról nemcsak jelszavakban, hanem valójában is lehessen beszélni, nem így kellene a kérdésekhez és a problémákhoz hozzáállni. Világos jövőképre, kidolgozott elképzelésekre és folyamatos szakmai párbeszédre lenne szükség. A szakmák és az ágazatok szereplőinek megnyerése nélkül nincs esélye a sikernek. Ha nem is mindenkit, de a döntésben érintett szereplők jó részét meg kellene győzni a változtatások szükségességéről. Másrészt nem lehet mindenbe egyszerre belekapni. Aki sokat markol, keveset fog – mondja bölcsen a magyar közmondás.
Az egész reformdüh ezért kétszeresen is veszélyes. Egyrészről az a veszély fenyeget, hogy az ország nem jobb, hanem rosszabb állapotba kerül. Másrészt reális az esély, hogy a szocialisták és a liberálisok egy nem végiggondolt és rosszul kivitelezett intézkedéssorozattal lejáratják a reform kifejezést, egyúttal a bárminemű beavatkozás sikerességének lehetőségétől is megfosztják a későbbi döntéshozókat. Attól ugyanis, hogy ők nem tudják a feladatot megoldani, nem biztos, hogy más sem képes erre. A kormánypárti kommunikáció valójában az egész politikai elit lejáratását célozza. Mindezen okok miatt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Magyarország Orbán Viktor miniszterelnöksége idején a régió éllovasa volt, míg mostanra sereghajtójává vált. Ráadásul – ellentétben a mai kedvező nemzetközi klímával – akkor az országnak jó néhány krízissel kellett szembenéznie. Elég csak az ázsiai vagy pedig az orosz válságra gondolni, miközben nem szabadna megfeledkezni az országot sújtó aszályról és árvízről sem.
Azt a helyzetképet, hogy mennyire nincs semmilyen ágazati politika, az otthonteremtésen mutatnám be. Ezen a területen jól látszik, hogy mennyire nincs valós építkezés, s szinte csak a rombolás a jellemző. Egyrészről a szocialista kormány által önként vállalt hosszú távú otthonteremtési program öt éve hiányzik. (Azóta ígérik.) Másrészről látnunk kell, hogy bár az uniós fejlesztések miatt ennek a területnek kulcsfontosságúnak kellene lennie a magyar kormányzatban, addig azt kell tapasztalnunk, hogy az otthonteremtés gazdáját szinte nagyítóval sem találni meg a magyar kormányzati struktúrában. Nemrégiben még azt ígérték, hogy önálló minisztériuma lesz az építőiparnak, építésügynek és otthonteremtésnek. Ezzel szemben ez a húzóágazat főosztályvezetői szintre degradálódott egy olyan minisztériumban, ahol közismert módon a terület csak azért volt fontos, mert a minisztérium egészére megszabott elbocsátásokat innen lehetett a legjobban biztosítani.
Láthatóan a reformhullám új szakaszához érkeztünk. Gyurcsány népszerűsége hamarabb megroppant, mint hogy a sikernek akár a reménye is felcsillant volna. Bebizonyosodott, hogy a közigazgatásban, az árkompenzációk rendszerében és az egészségügyben is rossz úton halad a kormány. Mind a koalíción, mind a szocialista hatalmi körökön belül mára már felismerték, hogy ez az út nem a felemelkedéshez, hanem sokkal inkább a leszakadáshoz vezet.
A miniszterelnök az elhíresült őszödi beszédében bevallotta, hogy a hatalom megőrzéséért mindenre hajlandó. A saját hatalmáért. Ezt a közismerten diktatórikus magatartást egy magát valamennyire is szociáldemokratának és demokratikusnak tartó pártnak nem szabadna eltűrnie. De ebben már mindenkinek megvan a maga felelőssége. Nekünk az, hogy ismételten felhívjuk erre a figyelmet. Demokrácia nem létezhet felelősség nélkül. És felelősségre vonás nélkül sem.

A szerző közgazdász, országgyűlési
képviselő (Fidesz)