Hűségadó

Beszélgettem a minap egy magyar fiatalemberrel, aki a napokban tért vissza Irakból. Két éven át dolgozott a háborús országban, s nehezen tudta szavakba önteni, milyen érzés töltötte el, amikor hazafelé tartó repülőgépe földet ért Ferihegyen. Mint mondta, korábban sem volt nagy véleménnyel az addig csak akciófilmekből ismert amerikai katonákról, sem pedig arról, hogy a demokrácia védelmében romba döntenek egy országot. Hazatérve azonban már tudja azt is: nekünk, magyaroknak semmi keresnivalónk a közel-keleti golyózáporban. Ez nem a mi háborúnk, de még csak nem is amerikaiaké. Sokkal inkább egy szűk gazdasági-politikai csoporté, amelyik óriási anyagi hasznot húz emberek százezreinek, millióinak szenvedéséből. Aki eltöltött egy kis időt kint, az tudja, hogy minden egyes kilőtt töltény, elfogyasztott liter üzemanyag vagy a bázisokon kihelyezett mobilvécé New Yorkban vagy Washingtonban székelő cégek bankszámláit hizlalja.
Valahol az Egyesült Államok és Irak között ennek ellenére mégis van egy ország, melynek vezetői még mindig verik a harci dobot, szinte már hazajárnak Bagdadba, most pedig újabb kiképzőtisztek frontra küldését tervezik. A nagy üzletből nyilván csurran-cseppen valami Budapestre is, ám tisztán politikai szinten is ideje lenne tisztázni, milyen alapokon képzeljük el valójában a szövetségesi kapcsolatokat.
Adott ugyanis egy nagy értékű, a magyar ENSZ-képviseletnek, főkonzulátusnak és az ezeket kiszolgáló családoknak is otthont adó ingatlan New Yorkban, ami után – mint azt kedden megírtuk – Budapest évek óta nem fizeti ki az ingatlanadót. A tartozás összege immár 65 millió dollárra, vagyis 13 milliárd forintra rúg. Óhatatlanul felvetődik ugyanakkor a kérdés, mi a helyzet a budapesti amerikai nagykövetség létesítményeivel, a washingtoni kézben lévő csodás budai villákkal vagy a sokat emlegetett Táncsics-börtönnel. A válasz igen egyszerű: mivel az érintett ingatlanokat jórészt diplomaták használják, a nemzetközi megállapodások értelmében nem kell fizetni utánuk adót. Ami a kiszolgálószemélyzet létesítményeit illeti, Budapest azokról elegánsan megfeledkezik. Legalábbis semmi nem utal ennek az ellenkezőjére.
Persze már megszokhattuk, hogy a kormány számára kellemetlen ügyekről az illetékes elvtársak rendszerint csak annyit közölnek: tárgyalnak a kérdésről, esetleg vizsgálatot indítottak, később azonban általában nem történik semmi, vagy ha mégis, annak az eredményeit évtizedekre titkosítják. Hasonló a helyzet az amerikai–magyar ingatlanvitával is, a Bem téren ugyanis mindenki hallgat. Így nincs válasz arra sem, hogy a még Martonyi János minisztersége idején elkészült, az amerikai tulajdonokra vonatkozó ingatlanbecslést a jelenlegi illetékes államtitkár, Fekszi Márta miért dobta a szemétbe.
Az okokról már csak a nagy titkolózás miatt is érdemes elgondolkodni. Lehet, egész egyszerűen senki sem vette eddig a fáradságot a helyzet megoldására, valószínűbb azonban, hogy megint túlzásba visszük a megfelelési kényszert, s kórosan ügyelünk arra, nehogy megsértsük egy szuperhatalom érdekeit. Ezért mi nem is számlázunk. De hogy ebben mekkora a jelenlegi külügyi apparátus tapasztalata, arra épp az említett államtitkár asszony a legjobb példa, aki konzulként 1979–1982 között még Kijevben, 1997–2001 között főkonzulként már Los Angelesben „védte a magyar érdekeket”.
Meglehet, valóban nem az lenne a legelegánsabb megoldás, ha egyszer csak Budapest is pénzt követelne az amerikaiaktól, de a kölcsönösség jegyében igenis meg lehetne oldani az ingatlankérdést. S ezzel valószínűleg többre is mennénk, mint az iraki rendőrök kiképzésével.