Mi, trianoniak

Kit érdekelnek a waterlooiak? Merthogy Waterloo amúgy mellesleg egy város is amellett, hogy Napóleon utolsó csatájának színhelye. Amíg világ a világ, amíg egyáltalán kollektív történelmi emlékezetről beszélni lehet, addig ebből a városból csak az a bizonyos ütközet számít majd, amelyet Wellington és Napóleon vívott meg a városka melletti mezőn. Waterloo ítéletnapig a nagy exportcikk, a nagy asszociáció foglya marad. Ami Waterloonak Napóleon, az Auschwitznak a tábor. Kit érdekelnek a mai oswiecimiek? Hogy miképp élnek a mai lengyelek Oswiecimben? Ami Oswiecimnek a tábor, az Hirosimának a bomba. Tiszta Hirosima sem létezhet többé, e név, amíg világ a világ, nem ejthető ki anélkül, hogy automatikusan ne a bombára gondolnánk. A mai Hirosima a maga pulzáló, impulzív, dinamikusan urbánus valóságával érthetetlen utózönge a pusztultság örökmerev dokumentumfilmjéhez képest, mintegy megcsalja, elárulja azt. Bizonyos helyek sorsuk által asszociációvá vannak szentelve, s asszociációként jelentősebbek jelenkori valóságuknál. Ilyen szent hely Trianon is.
Trianon nem város, hanem palota. Nem lakják, legfeljebb látogatják – parkettakímélő kölcsönpapucsban. Az állandó lakók ott mi, magyarok vagyunk. Mi vagyunk a trianoniak. És amiképp a mai waterlooiak, oswiecimiek és hirosimaiak élete a nemzetközi közösség számára érdektelen, ugyanúgy a mai trianoniak sem különösképp érdekesek a világ számára.
Trianon látszólag hely, valójában esemény, ám ha úgy vesszük, a fent említett városokat is egy-egy esemény tette azzá, amik. Hirosima esetében ez az esemény közvetlenül a várossal történt, Oswiecim és Waterloo esetében nem. Oswiecimre nem ledobták az Auschwitzot, hanem melléje tették. Míg Hirosima leginkább a hirosimaiak tragédiája, addig Auschwitz a legkevésbé az oswiecimiek tragédiája. Auschwitz a zsidóság tragédiája, amelyhez a derék oswiecimiek – néhány humanista kivételével – csendben asszisztáltak. Mi mást is tehettek volna, hisz sok az eszkimó, kevés a fóka, sok az átlagember, kevés a hős. A napóleoni vereség és Waterloo viszonya ismét csak más. Úgy fejezhetném ki, hogy a nagybetűs történelem egyszer gyárlátogatást tett Waterlooban, s a város erre a látogatásra emlékezik azóta is.
Horthy Miklós idején
Vajon mi, trianoniak, a Trianon-esemény alkotta hely lakói, miképp viszonyuljunk az eseményhez és a helyhez? Waterloo, Auschwitz vagy Hirosima a mi Trianonunk? E három várost kívülről ható erők tették naggyá, nem úgy, mint például Damaszkuszt az acél. Trianon is egy nemzetközi konstellációból következik, s mivel a mi saját tragédiánk, leginkább Hirosimához hasonlítanám.
Hirosimán sem látszik a bomba ma, korunk Magyarországa sem tolószékben ülő hadirokkant Horthyné ínségkonyhája előtt. Mondják, hogy volt, hol nem volt egyszer, de most ma van. Miért foglalkozzunk vele? Nos, ami egyszer volt, az Budán a kutyavásár. Trianon többször van. Hisz Trianon már régóta több egy Kárpátok által megtöviskoszorúzott Kis-Magyarország-térképnél. Trianon a töredékesség, az elszakítottság, a végső adatvesztés allegóriája. Mindenki hordoz magában egy bit Trianont, a huszadik századi magyar történelem pedig szinte mazochista módon újratermelte, újrajátszotta, ismételte az eredeti történetet.
Hány Trianon is volt, helló? És itt mondom el, hogy számomra Trianon a szerves, összefüggő szerkezetek adminisztratív jellegű megsemmisítését jelenti, ebben különbözik unokabátyjától, a háborútól, amely inkább vakon pusztít, és testvérétől, az önkénytől, amely akár alkothat is. Jó példa erre Trianon maga. Se nem háborús, se nem önkényuralmi, de annál önkényesebb eszközökkel semmisítette meg Nagy-Magyarországot. Adminisztratív úton egy, a maga nemében ritka egész tört szilánkokra imígy, hogy mindmáig a működésképtelenség sötét higanygőze lebegjen az ugyancsak megtört emberi lelkek fölött. Krisztus után lehet lenni, de időszámítás után nem, legfeljebb időszámítás szerint. Trianon után se lehet lenni, legfeljebb Trianon szerint lehetséges létezni. Csinálj úgy, mintha élnél – énekelte két évtizede a Z’zi Labor, nos, a Trianon szerinti Magyarország, bár fogalma sem volt a Z’zi Laborról, megpróbált úgy csinálni, mintha élne.
A fogyatkozó szemtanúk állítják, hogy a Trianon szerinti, két háború közti Magyarországon volt élet. Volt egyfajta élet. És egyfajta exlex állapot, amely a Horthy-Magyarországot jellemezte. A halálközeli élmény mintájára demokráciaközeli állapotnak mondanám. Ez az állapot sok mindent megengedett, s a regnáló miniszterelnököktől függően különféle úgymond kurzusok jellemezték, a későbbi totális rémrendszerekhez képest szabad volt, ám a kortárs nyugati demokráciákhoz képest anakronisztikus és feudalisztikus. Aztán a burleszkszerű kegyúri vonások és a revízió utáni vágy a második világháború irdatlan és irgalmatlan viszonyai közt a pokol legmélyebb bugyraiba vetette Magyarországot. Újabb és újabb Trianonok következtek. Tipikus Trianon típusú esemény a holokauszt, amely a Don-kanyar mártírjait és a bombázások áldozatait további hatszázezer magyar állampolgár halálával tetézte. A holokauszt-Trianon a polgárosodás rejtett tartalékainak és infrastruktúrájának kiiktatásaként is értelmezhető, valamint a későbbi államosítások primer forgatókönyveként. A holokauszt nyúlt először adminisztratív úton hozzá a tulajdonviszonyokhoz. Aligha véletlen, hogy a holokausztot fedező ideológia neve nemzetiszocializmus. Tehát a szocializmus mint minősített eset.
A minősített szocializmus magyarországi helytartója mindazonáltal egy mélyen magyar érzésű, hungarista ember volt: Szálasi Ferenc. De jure a Horthy-féle kiugrási kísérlet kudarca és a Szálasi-puccs vezetett később az első világháborús nemzetközi konstelláció kísérteties megismétlődéséhez. A románok ismét gyorsabbak voltak, a Hitler mellett utolsók közt kitartó Szálasi-Magyarország 1945. május 8. után mindennemű diplomáciai játéktér nélkül, magatehetetlen szovjet gyarmatként kényszerült tudomásul venni a Trianon szerinti lét végtelenítését.
Akkor és ott, a Dunába roskadt hidak sziluettjére tekintve s az üszök illatától bódultan úgy gondoltuk – mi, magyarok, mi, trianoniak –, hogy a pusztítás nem fokozható tovább, új veszteségek, térvesztések már nem lehetségesek. Nos, tévedtünk. A marxizmus–leninizmus bebizonyította, hogy mennyi minden maradt épen. A második világháborús fergeteg szerkezeti szempontból csak a zsidó tulajdont semmisítette meg és tette rendszerszerűen működésképtelenné, a tulajdonviszonyok amúgy sértetlenül vészelték át a háború viharát, már ha maradt tulajdon, ami átvészelhetett.
Rákosi Mátyás korában
A háború utáni legelső trianoni típusú csapás a magyar nemességet érte. Földosztás címszó alatt megfosztották birtokaitól. A háború által megkímélt kúriák, kastélyok rövid idő alatt egy állati ól szintjére süllyedtek, a műkincseket széthordták, elprédálták. A nemesség Trianonjának meddő emlékművei mindmáig ott kísértenek a magyar vidéken, s nincs az a dollármillió, amely helyreállítaná a megbontott szervesség szerkezeteit és értékeit. A nemesség Trianonja után nem sokkal a szerzetesrendek Trianonja következett, az előbbihez hasonló barbár pusztítás közepette.
Mindenki progresszióról, szükségszerű haladásról beszélt, a földhöz jutott kisgazdák és a népi kollégisták egyképp. Igen ám, csakhogy a kisgazdák és a népi kollégisták néhány év múlva maguk is trianoniakká váltak, a téeszcsébe kényszerítve, valamint elhajlónak titulálva. Ugyanígy jártak a tőkések, a polgárok, az értelmiségiek és a kisiparosok is. A marxizmus–leninizmus adminisztratív eszközökkel minden szerves szerkezetet, amely a háború után még épen maradt, önkörébe vonva, államosítva és részben megsemmisítve: trianonizált. S ahogy Wien magyar neve Bécs, úgy az új Trianonnak is támadt magyar neve: Recsk.
Waterloo, Auschwitz, Hirosima, Trianon, Recsk. 1956. október 23. és november 4. közt Rajk László rehabilitációja nyomán az ország is megpróbálta rehabilitálni önmagát, rekreálni legalább a sokszorosan zúzott társadalmi szöveteket, például a többpártrendszert. Sikertelenül. Közjogilag Magyarország fölött a trianoni átok ezúttal Jalta képében teljesült be, Magyarország 1956-ban nemcsak területi, de társadalmi szinten sem léphette át saját árnyékát, a szovjet– amerikai dichotómia által rákényszerített határokat, korlátokat. Az ’56 után következő magyar „belrend” még a ’45 utáninál is erőteljesebben tekinthető egy konspiratív közmegegyezés következményének, szellemileg tehát importnak. Az elvárásoktól tudjuk, hogy a helyzet fokozódhat, bizony, Trianon is fokozódhat. A fokozott Trianon egyik fokozata volt az az exodus, amely újabb Don-kanyarnyi embertől fosztotta meg a magyar intelligenciát, igaz, ezek az emberek legalább emigránsként, „disszidensként” életben maradtak, hogy közülük néhány egy-egy Nobel-díjjal utaljon az elszenvedett veszteség arányaira.
Gyurcsány Ferenc regnálása alatt
Mindemellett persze azért Trianon épült is. Miként Waterloo, Oswiecim és Hirosima. Mondhatnám, a marxisták nemcsak romboltak, építettek is. Az államosított, újraszerkesztett elemekből létrejött valami, amiről elmondható, hogy őrület, ám volt benne rendszer. A Közért, a Röltex, az Ikarus és a Ganz, a Csepel Művek és a Bábolna, mind-mind a valaha létezett létező szocializmus tagadhatatlan igazságai. Váci út, felelj neki! – angyalföldi öregemberként én még emlékszem azokra az időkre, amikor végigmenni a Váci úton a 3-as villamossal annyit tett, mint egy ipari skanzent megtekinteni, a Láng Gépgyár meg az Elzett, igen, igen, s mindegyikre ki volt téve: munkásokat felveszünk, műszerész-, marós-, hegesztőszakmák körözés alatt állva, igen, igen. A trianonizált magántulajdon köveiből, illetve saját erejéből a Kádár-rendszer kiépítette a maga sajátszerű szervességét, amely a szakszervezeti és vállalati üdülőktől kezdve az Utasellátón és az SZTK-n keresztül a MÁVAUT-ig és az IBUSZ-ig bezárólag összefüggő és viszonylagosan működőképes rendszert alkotott.
A Kádár-rendszer képes volt elhitetni, hogy a dolgok mennek, s mentek is, bár nem maguktól, mint megtudtuk utóbb. S amint megtudtuk, már nem is mentek. Bejelentették, hogy a rendszer működésképtelen, igaz, annyira nem volt működésképtelen, mint amennyire bejelentették. Két ember jelentette be, hogy a rendszer működésképtelen, a nevük: idősebb Bush és Gorbacsov. Kései elégtételként Jaltáért Máltán megszabadulhattunk legalább a társadalmi Trianon átkától, s bár területileg változatlanul Trianon szerint, 1989-ben elkezdhettük folytatni ezerkilencszázötvenhatot. És lőn rendszerváltozás.
A rendszerváltozás – avagy rendszerváltás – azonban ismét csak nem megváltója, hanem Trianonja lett a csendes többségnek. A tulajdonviszonyok, akárcsak a holokauszt és az államosítások idején, ismét csak változni kezdtek, úgymond visszafelé. Ez a folyamat, a fordított államosítás: a privatizáció. Ha a privatizáció megpróbálja összehangolni, összecsiszolni a Kádár-féle makrostruktúrák megmentését a Rákosi-rendszer által szétzúzott makro- és mikrostruktúrák újrateremtésével, akár második Ausztriát is csinálhatott volna Magyarországból, de nem így történt. A privatizáció valójában legújabb Trianonként adminisztratív eszközökkel ízekre darabolta a Kádár-rendszer nagyüzemeit, ám a szétdarabolt részek csak a legritkább esetben kerülhettek vissza az eredeti tulajdonos kezébe, jelesül akkor, ha az eredeti tulajdonos is pályázott saját egykori tulajdonára. Az új Trianon következményeképp a dolgok nagyrészt MSZP-s, illetve privatizátor MDF-es üzletemberek, továbbá multinacionális vállalatok és nagybefektetők tulajdonába kerültek. A Hauer örökös pedig ott voníthatott Flinstone Frédiként évekig a porrá vert Hauer cukrászda előtt, hogy: Vilma, engedj be…!
Mindezt végigélve, akárcsak a második világháború utáni magyarok, mi, trianoniak, úgy gondolhattuk 2006-ban, hogy ez a helyzet már nem fokozódhat tovább. Nincs mit elprédálni, nincs mit szétlopni, nincs mit atomizálni. Tévedtünk. Gyurcsány Ferenc bebizonyította, hogy Trianon tartalékai kimeríthetetlenek. Mindig lehet rosszabb. Miként Rákosi lesújtott a háború megkímélte kastélyokra, Gyurcsány úgy sújt le a Sváb-hegyi gyermekkórházra. Most a trianoni fátum a Kádár-rendszer és Nagy-Magyarország még épen maradt utolsó struktúráit – vasúti szárnyvonalak, vidéki posták, iskolák-óvodák, egyéb közintézmények, kórházak, elmegyógyintézet – zilálja szét. A pusztítás ismét adminisztratív úton megy végbe, s az ideológia is megvan hozzá: reform. Én pedig, trianoni magyarként, már csak egy apartmanra vágyom – a privatizált Lipótmezőn.

A szerző író