Nemrégiben láttam a híradóban Kóka János minisztert. Pulóverben suhant az egyik vonaton, barátkozott, kérdezősködött, beszélgetett az utasokkal, ahogyan a kenti herceg szokott Wimbledonban a labdaszedőkkel. Mint a tudósításból kiderült, Kóka miniszter a Magyar Államvasutak szolgáltatásaival, színvonalával ismerkedett, feltehetőleg ennek a szándéknak köszönhetően öltött sportos külsőt. Miután az állomások környékén csak ritkán felbukkanó illusztris vendég leginkább magánhelikopterhez szokott, a vasutasok alighanem számtalan érdekes újdonsággal traktálták a spontán arra bóklászó operatőrök gyűrűjében.
Azt javaslom Kóka Jánosnak, ha otthon lerobbant a teljes géppark, és influenzás a sofőr, egy átlagos hétköznapon próbáljon meg eljutni a Csongrád megyei Szentesről a Pest megyei Sződligetre. Pusztán azért, hogy teljes képet alkothasson arról, miféle országot építenek barátjával, a nagy böszme emberrel. Megveszi az ember a jegyet Szentesen, ez ugye világos, mint a nap. Csakhogy a sínpárok fogyatékosságai miatt, vagy azért, mert a kazánfűtő nem lapátolt elég gyorsan, a szerelvény húszperces késéssel érkezik Szolnokra. A szentesi vonat ráadásul a főépülettől távol áll meg az egyes vágányon, így a csomagokkal, bőröndökkel cihelődő átszálló utasoknak jócskán vissza kell bandukolniuk. Sem így, sem úgy nem érik el azonban a csatlakozást, mi több, az elvileg néhány perccel később érkező intercity is elment már. A menetrend szerint persze mindkét vonatot el kellett volna érnünk. Budapestre legközelebb egy óra múlva utazhatunk tovább, ráadásul az is intercity, így pótjegyet kell váltani, különben megbírságol a kérlelhetetlen kalauz.
Ázunk-fázunk a szolnoki állomáson. Van, aki az aluljáróban vacog, másokat a peronon cibál a szél, a kalandra vágyók az épületben várják a megváltó vonatot. Mi a vizeletszagú várótermet választjuk, amely éppen annyira meghitt és otthonos, amennyire egy dél-szíriai közvécé. Kalapos román cigányok korzóznak mindenfelé, alkoholisták böfögnek a padon, sipító hangú pénztárosnők veszekednek a panaszkönyvet követelő utasokkal. Mindenesetre a két szemünk a táskákon. Beszédbe elegyedek egy idős szentesi párral, ők is hiába futottak, nem érték el a budapesti vonatot. „Operába igyekszünk, a kezdésre biztosan nem leszünk ott – panaszolja a hölgy. – A múlt héten is fel akartunk menni Pestre, ugyanígy lekéstük mindkét vonatot. Most pótjegyet váltottunk az intercityre, erre tessék, az is elment.”
Szívesen elmondanám, hogy dúlnak a pártállami viszonyok, de maradjunk annyiban, hogy húsz évvel ezelőtt a magyar vasúti közlekedésben mindennapos eseménynek számított, hogy az egyik vonat bevárta a másikat. Nem vagyok szakember, lehet, hogy a MÁV vezérkara sokat tanulmányozta az indiai vasúti közlekedést, és rájöttek, hogy a szerelvény tetején utazva is el lehet jutni egy másik városba. Végül is ésszerűsíteni kell meg összevonni, ahogyan azt a pulóveres ember is magyarázta a híradóban.
Végül megjön a budapesti vonat, felszállunk, egymás mellé már nem jut helyjegy, sebaj, legalább meleg van, meghúzzuk magunkat. A Nyugati pályaudvaron automatáknál vásárolják meg jegyeiket az ingázók. A forma tehát európai, a tartalom azonban zéró. A gépek ugyanis egymás után romlanak el, s amíg az unott arcú szerelő odafárad, a hosszan kígyózó sorok bősz káromkodás közepette pártolnak át egy működőnek látszó másik jegykiadóhoz. Aztán, amikor odakerül az ember, percekig tart kibetűzni, hogyan is kell megváltania hőn áhított bilétáját. Az idősebbek eleve meg sem próbálják, a fiatalok segítenek nekik. A bankjegyeket még így is többször visszalöki az automata. Sebaj, próbálkozzunk még egyszer-kétszer… Mindezt abban a tudatban, hogy tizenöt ember vár a hátunk mögött.
A Nyugati pályaudvar és Vác között már vidáman telik az idő. Attól eltekintve, hogy a pillanat tört része alatt belehelt ablakokon egyszerűen nem látunk ki. Az állomások teljes sötétségbe borulnak, szájhagyomány útján értesülünk, éppen merre járunk. Kész csoda, hogy végül Sződligeten szállunk le, mondjuk, Felsőgöd helyett. Járhattunk volna rosszabbul is. Én például irtózom a rágcsálóktól, és hálát adok a gondviselésnek, hogy nem én találtam egeret a nyíregyházi hajnali vonaton, hanem egy igen kedves ismerősöm pár évvel ezelőtt.
Ezek után beszélhetnek nekem a MÁV reformjáról; az sem érdekel, ha fókák kergetnek majd gazellákat Bácsalmás határában.
origo.hu
Napi balfék: Ferenc elmélkedik
