Bush, Soros és Schwarzenegger

Heisenberg írt egyszer egy könyvet A rész és az egész címmel. Jó cím, elgondolkodtató. Miheztartás végett általa elgondolkodhatunk: csekélységünk vajon mely nagy egésznek is a része. Mondják: a személy arasznyi létével egy porszem az emberiségben, a Föld pedig egy porszem a világmindenségben. Valaminek a részeként létezni bölcs dolog, a függetlenség ugyanakkor: magány. Ami összefügg, az eleve társítva van.
Aki katolikus, az összefügg. Aki római katolikus, az a világegyház részének vallhatja és tudhatja magát. Egy katolikus magyar, túl azon, hogy magyar, kapcsolódik Rómához, Jeruzsálemhez, a Szentíráshoz és a szenthagyományhoz, tehát rész az egészben. Egy református magyar ugyancsak része valaminek. Ez a valami: a református egész. A hajdani vörös proletárok szintúgy egy nagy és egyetemes érvényű test, a nemzetközi munkásmozgalom apró sejtjei voltak, de univerzalitás nem csak a vallás vagy a politika szintjén létezik: a művészetek és a tudományok is egyetemesek. Aki dudás akar lenni, tehát zenész, mégpedig magyar zenész, annak Bartók mellett Bach szintúgy dirigál, aki meg festő akar lenni, magyar festő, az nem állhat meg Csontvárynál, ecsetjét ugyanolyan joggal kezelheti és vezetheti Monet vagy Klimt. A magyar írópalánta is, ha fogalmazhatok így, nemzetközileg beágyazott. Németh László és Határ Győző mellett nyilván hat rá Tolsztoj és Proust, de aki magyar konzervatív, arra mi hat, az nemzetközileg hová van beágyazva, miféle nagy egész része? Annyi bizonyos: a magyar konzervatív nem jellemezhető összeesküvés-elméletekkel. A magyar konzervatív: a pusztába kiáltott emberszó maga. Keserűségesen egyedülvaló, magyarsága kapcsán fenséget s idegenséget egyképp hordoz.
A magyar konzervativizmus közérzeti szempontból sem Európához, sem Amerikához nem kapcsolódik, csakis és kizárólag magyar. Semminek sem a része, de mivel a „mi kölkünk”, értjük, s jól elvagyunk így, önkörünkön belül – haveri körben, az Arany Ökörben. Politikusaink Horn Gyula logopédiai teljesítményét megirigyelve időnként „ejropúnióznak” egy jót, mintha csak snóbliznának, vagy Martonyi János kilátogat egy konferenciára, ahol elhangzik az „atlantista” szó, de kérdem én, egy magyar konzervatív ember érez-e bármit is, ha a képébe vágják: Margaret Thatcher, vagy megpróbálják azzal altatni, hogy Helmut Kohl, esetleg megpróbálják úgy ébreszteni, hogy Chirac? Míg a magyar író spirituális kútfőnek érzi a világirodalom jeleseit, addig az átlagmagyar konzervatív szellemileg nem kötődik az európai konzervativizmus, az európai jobboldal jeleseihez. Thatcher vagy épp Chirac politikájából, tetteiből ránk nézve szerinte semmi nem következik. Európára mindmáig haragszunk Trianonért, Amerikára meg az ’56-os passzivitás miatt. A magyar konzervativizmus a levegőben lóg, se rokona, se ismerőse, mi több, akik elvileg rokonai vagy ismerősei, azok olykor az ellenségei. Margaret Thatchert még csak tűrjük, Busht viszont legszívesebben betiltanánk. Senki se támogatott. EU-tagságunk, NATO-tagságunk, szolidaritásunk az Egyesült Államok terrorizmus elleni küzdelmével egy szűk politikai elit ügye, nem szívügy. Melyik magyar konzervatív merné elismételni a következő mondatot: George Bush, a nemzetközi konzervativizmus vezéralakja? Röhej, nem? De ha csak röhögünk, elsikkadnak bizonyos alapigazságok. A magyar konzervativizmus és az európai konzervativizmus nem menekülhet az amerikai konzervativizmushoz fűződő valamiféle viszony elől. Úgy is kifejezhetjük, hogy a konzervativizmus és a neokonzervativizmus közti viszonyt kellene valahára megértenünk.
A magyar konzervatívok és az amerikai republikánusok hasonlóképpen gondolkodnak a születésszabályozásról és a család fontosságáról és részint a kereszténységről is, de a magyar konzervativizmus számára nem emészthető az amerikai republikánus gazdaságpolitika neoliberális jellege. Igen ám, csakhogy az amerikai váltógazdálkodásban alternatívaként kínálkozó másik politikai erő, a Demokrata Párt egy magyar konzervatívnak még elfogadhatatlanabb, hisz nemcsak gazdaságpolitikailag, de politikailag is liberális. Ellenségem ellensége nem feltétlenül a barátom. Ha valakinek nem tetszik a neokonzervatív George Bush, akkor alternatívaként – közvetve – a neoliberális Soros Györgyöt választhatja. Soros kijelentette: minden pénzt megad George Bush leváltásáért, ám ettől még nem lesz tipikus magyar konzervatív. Ha ad absurdum valóban csak George Bush és Soros György közül lehet választani, ha más menüpont a számítógépben nincs, akkor nem csoda, hogy a magyar konzervatív ember nemzetközi társ nélkül marad, vigyázó szemeit bizony nincs hova, kire vetnie – vagy vesse Arnold Schwarzeneggerre talán?
Arnold Schwarzenegger személye régóta foglalkoztat. Először akkor tűnt föl nekem, hogy létezik, amikor a Big Brother-házban a kelet-európai ellenállás groteszk lovagjaként, félmeztelenül csonttá fagyva elküldtem Alaszkába, másodszor pedig akkor, amikor megválasztották kaliforniai kormányzóvá. Kell-e vajon rettegniük a mamutfenyőknek Arnold Schwarzeneggertől? – tettem föl akkor publicistaként a korántsem költői kérdést, azon tépelődve, töprengve, hogy vajon hol késik az éji homályban a jobboldali, konzervatív természetvédelem, a baloldal miért volt képes mindmáig szinte maradéktalanul kisajátítani a környezetvédelmi retorikát. És most megvan a válasz. Íme, sem a mamutfenyőknek, sem a szikvójafenyőknek nem kell rettegniük Arnie-tól. Ez új: egy harcosan környezetvédő konzervatív. Arnold Schwarzenegger mindent megtesz a kaliforniai Humbold megyében veszélyeztetett szikvójafenyők megmentéséért – olvastam nemrég. Eddig a hasonló elszántság a Greenpeace avagy a német Zöld Párt kiváltsága volt. Valami történik, csak még nem vesszük észre. Meglehet, épp Arnold Schwarzenegger az a személy, aki az európai és a magyar konzervativizmus számára is mint tágabb egész befogadható. Meglehet, a kaliforniai egész része kellene hogy legyünk. Hátha épp Arnold Schwarzenegger a harmadik út Bush és Soros között?
Arnold Schwarzenegger az extrém liberalizmus körülményei közt képes volt felépíteni az emberarcú jobboldalt. Arnold Schwarzenegger anélkül lépett le a filmvászonról, lépett ki a „kultúrmocsok” világából át, ha nem is a templomba, de a közszolgálatba, hogy látványosan szakított volna múltjával. Ez a hitelesség nyitottá teszi személyét az abortuszpárti, neoliberális és melegbarát Amerika felé. Hollywood nem neveti ki, hisz ő csinálta meg. Ronald Reagan is a falvédőről – a filmvászonról – jött, Arnold Schwarzenegger viszont kultfigurája, ikonja annak a kultúrának, amelytől egy konzervatív prédikátor inkább védené az ifjúságot. A médiaerőszak egyik ikonja képes lett bárányként hirdetni az igét, s hitelesen, ez benne a csoda.
Haza és haladás malomkövei közt őrlődik immár vagy másfél százada édes kis Magyarország, s kínjában csak tragédiákra és retorikára futotta eddig. Meglehet, ami Széchenyinek Anglia volt, az a haladásról álmodó hazának és a nemzetközi helyét kereső magyar konzervativizmusnak most épp Kalifornia.
Kaliforniából jöttem, mesterségem címere? Fapadossal Kalifornia mennyibe is kerül?

A szerző író