Hallgat a rádió

Hadiüzem-e a Magyar Rádió? Hosszú évtizedeken át kétségkívül az volt. Úgy védték, mint a Duna-parti Fehér Házat: már akkor olyan szigorú és módszeres beléptetőrendszere volt, amikor az őrző-védők még fogalmi szinten sem léteztek. Az elővigyázatosság nem volt ok nélkül való: a rádió sokáig egyeduralkodó hatalmi eszköznek számított. A lázadók és a puccsisták – még a televízió megjelenése és elterjedése előtt – világszerte rendre a rádiót akarták elfoglalni, hogy ismertessék követeléseiket és programjukat. Nem véletlen, hogy 1956-ban is központi szerepet játszott: a forradalom egyik legkarakteresebb (és legvéresebb) helyszínévé vált. Ez voltaképpen érthető is, hiszen a sajtószabadságtalanság légkörében az élő egyenesben kiröppenő szabad, őszinte emberi szó jelezhette a változást, ültethette be országszerte az emberek szívébe a bizakodást, hogy a magyarság újra kezébe veheti sorsának alakítását.
Az 1989–90-es rezsimváltás mentális és morális előkészítésében – a Magyar Nemzet mellett – a közrádiónak vannak úttörő érdemei: minden más orgánum (beleértve a többi lapot és a némi fáziskéséssel éledező tévét is) csak rácsatlakozott erre a tisztulási folyamatra. Az eleinte egységes rendszerváltó fíling (amikor még szabad demokraták is nyilatkoztak a Vasárnapi Újságnak) gyorsan szertefoszlott, a közrádió pártcsatározások színterévé züllött. Mégis, például Kondor Katalin elnöksége is a rendszerváltó ethoszra támaszkodott – elszánt ellenfelei is ezért illették ügynökvádakkal a jellemgyilkosság íratlan törvényei szerint. A Gyurcsány-éra (bár elhúzódó interregnum után) rádióelnök-váltást is hozott, s a Such-korszak történetesen egybeesett az utcai ütközeteket kiprovokáló, kommandós erőszakot is bevető kormányzati hadműveletekkel. A köztévét a karhatalom asszisztálásával, a pragmatista miniszterelnök közvetlen felügyelete alatt ismeretlen összetételű csőcselék bevette; mire a rádiót bepáncélozták, s lényegében a falai közé költözött a rendőrség. Gyanúm szerint az új rádióvezetésnek – amely már azelőtt sem volt túl közlékeny az intézmény jövőjét, káderpolitikáját, átalakítási terveit illetően – kapóra jött az ostromlott vár mítosza: végképp kamarillajelleggel kezdte intézni az adóforintokból fenntartott cég ügyeit.
A rádió és a hallgató eddig egymást feltételezte – most megismerkedhettünk a hallgató rádió fogalmával. Vannak persze olyan vezetői stílusok, amelyek kevéssé keresik a nyilvánosságot – egy nyilvánosságra épülő közintézmény esetében azonban ez legalábbis furcsa. A Magyar Rádió az elmúlt fél évben mintha visszavette volna hadiüzemjellegét – s ezt egyáltalán nem lehet kizárólag az utcai zavargásokra kenni. A rádiót korábban – a műsorfolyam egészét tekintve méltatlanul és igazságtalanul – ellenzéki színezetűnek állították be, még a harangszót is megtámadták; s kevesen gondoltak bele, hogy a rádiózás mára konzervatív műfajjá vált. Az új rádiós vezetés minden bizonnyal belegondolt, mert a – feltehetőleg eleve megrendelt – politikai átfazonírozást is konzervatív módszerekkel hajtja végre. Nem egyszerre rugdalja ki például az ellenzéki szimpátiával gyanúsított munkatársakat, hanem fokozatosan: megvárja, míg lejár a határozott idejű szerződésük, a következő hónapra már nem osztja be őket, kinyomja a megbízhatatlan elemeket jelentéktelen hallgatottságú műsorsávokba. A gyanús elemek kiszorítása fokozatosan, finomhangolással folyik: például a nyugdíjazásoknál előre veszik őket. Tény és való: így nem lehet „129 elbocsátott rádiós” típusú politikai botrányokat habosítani. De furcsa az is, hogy ezek a lassú, de határozott irányba mutató változások (hogy például a Krónika olykor már kifejezetten a fideszes állítások módszeres cáfolgatására specializálja magát) nemcsak a menedzsment, hanem a kuratórium némasági fogadalma mellett zajlanak: mintha a korábban oly cserfes Gellért Kis Gábor meg Szadai Károly együtt mentek volna el síelni a francia Alpokba, mert ott van hó.
Ha olykor mégis kiszűrődik valami információ az elnöki iroda párnázott ajtaja mögül, attól sem leszünk okosabbak. Such György elbocsátotta a programigazgatót, mert állítólag nem csinált semmit, de nem nevez ki helyette másikat. Ez viszont azt jelentheti: a kreált poszt eddig is felesleges volt; herdálták az adófizetők pénzét. Kommentár nincs, a nyilvános sajtó zászlóshajónak működése nem sajtónyilvános. Ami meg kommunikálva van, csupa talány. Holmi frekvenciagazdálkodási kényszer miatt kiszervezik a Kossuthról a nemzetiségi műsorokat (MR4) meg a parlamenti közvetítéseket (MR5). Nyilvánvaló: ez a Rudi Zoltán-féle sokcsatornás modell, amit tévéelnöki pályázatában megígért; csak itt meg is valósítják, nem úgy, mint az MTV-ben. Az ördög azonban a részletekben lakozik. A digitális-műholdas nemzetiségi csatorna jól hangzik, de én azért a nemzetiségiek helyében aggódnék: nem úgy ebrudalnak-e ki a nemzeti főadóról is, mint a magyar parlamentből? A műsorfolyam nyolctól nyolcig hömpölyög majd – a magyar nemzetiséget egyórás magyarnóta-blokk (!) reprezentálja. Az ismétlésben meg világzene. Aki ezt kiötlötte, annak is aktuálissá vált már egy szakmapszichológiai felülvizsgálat. De nem nyugtat meg a parlamenti közvetítések műholdas meg internetes (!) terjesztésének terve sem. A rádiózási szokások napközben átalakultak: ha az autórádióban nem lesz fogható ez a közszolgáltatás, fabatkát sem ér a helyhez kötött világhálós elérés.
De nemcsak a kibic nem érti a stratégiai (meg taktikai) döntéseket, hanem maguk a rádiósok sem. Velük sem osztanak meg jószerivel semmilyen lényeges információt. Ahogy egy kétségbeesett kolléga fogalmazott (a nevét nem adom ki): „Úgy látom, minden tönkre fog menni a rádióban, minden össze fog omlani, s úgy tűnik, ráadásul ez az égvilágon senkit nem is érdekel. Elképesztően önhitt, arrogáns az új vezetés, a létező rádiót eleve rossznak tekinti, beleértve minden attribútumot, az embereket és a műsorokat egyaránt. Ezért, s amiatt, hogy a leépítéseket szívfájdalom nélkül tehessék meg, nem is érintkeznek a létező rádióval és rádiósokkal. Kijelöltek harmincszázaléknyi elbocsátandó állományt, nevekkel, de ezt nem hozták se a szakszervezetek, se a dolgozók tudomására. Létrehoztak új műsorstruktúrát mind a három adóra, de úgy, hogy a rádiósokat semmilyen módon nem vonták bele ebbe. A Kossuthon állítólag öt sáv lesz, reggel, délelőtt, délután, este, éjszaka, mindegyiknek egy-egy sávszerkesztője, akikről nem lehet tudni, hogy kik lesznek. Oda lehet felajánlani, beszállítani műsorokat. Este már csak ismétlések, és éjszaka is. Az eddigi főszerkesztőségek némelyike megszűnik, a büdzséjét szétosztják a három adó között. A Petőfin gyakorlatilag nem lesz szöveg, csak könnyűzene, igényes 18–39 éveseknek. A Szentkirályi utcai épületet el akarják adni. A stúdiók egy részét be akarják zárni. A r…t életbe, mit mondjak még? Nagyon el vagyok keseredve – s láthatólag ez se a rádión belül, se a rádión kívül nem érdekel senkit. Persze egy olyan országban, ahol minden omlik össze, miért éppen a rádió lenne fontos?”
A káoszt mutatja, hogy más információk szerint viszont a Petőfi adón az új megcélzott hallgatói célcsoport a harmincon aluli korosztály lenne – mindez a siralmas hallgatottsági adatokkal indokolva, amely sem a közönség számát, sem az összetételét illetően nem hízelgő a közrádió számára (forrás: a Szonda Ipsos tavalyi felmérése). A tervezett változtatásokban egyébiránt éppúgy lehetne jó is, mint rossz – de mivel semmiről nem lehet tudni semmit, nehéz szétszálazni a folyosói pletykát meg a valóságot. Ám ha a jegelt harminc százalék igaz, az valódi machiavellista, „oszd meg és uralkodj” típusú vezetési módszerre vallana: tűzzünk ki egy nyári műsorstruktúra-váltást, rendeljünk a titkos szisztémához embereket, de sem a maradó hetven, sem a menesztendő harminc százalékkal ne közöljünk semmit, mert akkor fél évig garantáltan mindenki behúzza fülét-farkát…
A folyosói pletykák pedig meglehetősen szivárványosak. Rebesgetik, hogy a Bartók adót Classic FM szintjére akarják süllyeszteni: nonstop populáris zeneszámok mennének itt a könnyű műfaj felé mozdulva, némi kereskedelmi színezettel. (A Bartók-emlékévnek vége, Kodályról meg nincs elnevezve adó.) Mondják, hogy a Kossuthról kiirtják a komolyzenét, így a sok évtizedes múltú Játék és muzsikát is. Az utóbbi hetekben az elnökség végigjárta a stúdiókat kereskedelmi rádiókból toborzott tanácsadóktól kísérve: ez sem igazán nyugtatta meg a közszolgálat robotosait.
Sok mindent megvilágítana, ha sikerülne megállapodni a közszolgálati kívánalmakban – szerintem például nem feltétlenül kellene elborosbochkorosodni a mindenható hallgatottsági mutatók jegyében. Az MTV útja e tekintetben nem járható: a bulvárosodás a tapasztalatok szerint óhatatlanul szakmai zülléshez vezet. A Such-féle közszolgálati definíciók – a demokratikus jogállam legitimációjának (?) segítése, a társadalmi kohézió fenntartása, a magyar nemzeti identitás és kultúra ápolása – részben közhelyesek, részben zavarosak; s egyáltalán nincs közük a létszámleépítéshez. (Még ez az elbocsátósdi is necces, hiszen Suchék legalább ötven új embert is felvettek a színlelt szerződések legalizálása örvén.) Nem tudni, mit fedne a politikailag megtisztított Kossuth adó „véleményvezér” volta. Talányos, hogy miként lehetne lefelé nivellálás nélkül egy füst alatt a szakmunkás, érettségizett és diplomás hallgatói rétegeket megcélozni. Titok, hogy a három adóra készített tervek miként függenek össze. A programigazgatói poszt megszüntetése nem oldja meg egy műsorigazgató hiányát. Az adók között jelenleg alig van átjárás, az elnöki pályázatban beígért kulturális és hírcsúcsszerkesztőségek egyelőre sehol nincsenek. Úgy tudni, el akarják kótyavetyélni, esetleg külső közgyűjteménynek átadni a rádiókönyvtárat, amelynek felszereltsége egy megyei könyvtárénak felel meg. Marad az internetes utánanézés lehetősége a műsorkészítőknek, a szokott kereskedelmi rádiós felületesség. A harmincszázalékos megszorítás a gyártási költségekben is jelentkezik: takarékoskodnak például az autókkal, kevesebbet járnak vidékre, aprófalvakba, feladva ezzel az egyik legnemesebb közrádiós tradíciót. Gyanúsak a vezetés szemében a régi, folyton kekeckedő rádiósok (a balliberális irányultságúak is) – miközben például a kereskedelmi tévés Buza Sándor számla ellenében nemcsak tanácsot oszt, de feladatot is a Petőfin: külsősként belső értekezleteken vesz részt.
A bejáratott petőfis műsorok (Kívánságreggel, Terepjáró, Zeneszerda, Péntektől péntekig) régi vezetőit nem a műsor megszüntetésével, hanem kádercserével távolítják el kevésbé hallgatott műsorsávokba: a kirakat marad, a raktárat átrendezik. A frontvonalak egyre kuszálódnak, az érdekek folyton változnak, de a sokat edzett rádiós rutin sem elegendő ahhoz, hogy megmentsen például kulturális és tudományos műsorokat a fiatalokat megcélzó adón.
A közrádiós veteránok nosztalgiával emlegetik a Kondor-féle időket, amikor előzetes bejelentkezéssel két-három hét alatt azért be lehetett jutni az elnökhöz – ma azt mondják nekik: küldjék el e-mailben, mi a mondandójuk. A „hallgató rádióban” nem téma, hogy tényleg folyik-e belső vizsgálat a mélygarázsszerződések ügyében, s hogy az elnök valóban megvásároltatta-e saját gépkocsiját a rádióval. A Magyar Rádió belügyeihez sem az adófizetőnek, sem a hallgatónak semmi köze. Elvégre hadiüzem.