Kongresszus után és előtt

Alighanem Gyurcsány Ferenc legnagyobb álma teljesedett be, mivel a miniszterelnökség után az MSZP elnöki székét is megszerezte. A párt körül burjánzó értelmiségi klubokban csaknem egy évtizede feltűnt KISZ-titkárból lett milliárdos kormányfővé választása óta egy történelmi jelentőségű választási győzelmet és egy hasonlóan példa nélküli népszerűség-zuhanást is átéltek a szocialisták. Nagy kérdés, hogy ezek után hová fog vezetni az MSZP útja. További mélységek következnek, amelyek nyomán elszáll a maradék esély is a következő választások megnyerésére? Vagy bekövetkezik újra az a korábban valószínűtlennek tűnő talpra állás, ami 2004 nyara után történt? Az államkassza az előző ciklussal ellentétben ezúttal üresen tátong, és rafináltan kimunkált kommunikációs blöffökkel sem lehet még egyszer megetetni az embereket. A világgazdaság kedvező alakulása és a hőn áhított eurómilliárdok jelenthetik Gyurcsány számára a mentőövet Orbán Viktor, a Fidesz elnöke démonizálásával egyetemben. Utóbbi folyamat a már jól ismert forgatókönyv szerint zajlik – a balliberális sajtó készséges együttműködésével kísérve.
Utoljára 2000-ben fordult elő, hogy a kormányfő pártjának elnöke is legyen. A legtöbb nyugat-európai demokráciában egyfajta automatizmusnak tekinthető a hatalom és a vele járó felelősség előbb említett koncentrációja. Gyurcsány pártvezérré választásával tehát nem történt más, mint helyreállt a dolgok természetes rendje. Az MSZP-ben hivatalosan is az a politikus lett az első ember, aki informálisan már harmadik éve gyakorolja a tényleges döntési jogköröket, sokáig „bólogató jánosokká” fokozva le a pártvezetés és a parlamenti frakció tagjait. A kongresszuson történt azonban néhány olyan fejlemény, amely azt sugallja, hogy a kormányfő iránti bizalom némileg megingott. Ahogyan ez az előjelek alapján várható volt, nem sikerült bővítenie az elnöki hatáskört. Sem a széles körben alkalmazott vétójog nem ment át a kongresszusi szűrőn, sem pedig az a nyíltan abszolutista javaslat, amely szerint a kvázi politikai bizottsági szerephez jutó pártelnökség kétharmados többséggel felülírhatja bármelyik alacsonyabb szintű pártszerv döntését. Hiába költözik el a Köztársaság térről az új pártelnök, a szervezeti struktúra a régi maradt.
Gyurcsány ezúttal is hazárdjátékba kezdett, amikor hetvenöt százalékos támogatottsághoz kötötte a pártelnöki funkció elfoglalását. A parlamenti bizalmi szavazáshoz hasonlóan most is sikerült nyernie: a nyolcvankilenc százalékos szavazatarány a régi MSZMP-s „választások” legrosszabb hagyományait idézi. A kilencvenes évek óta megcsontosodott pártelitet mégsem sikerült maga alá gyűrnie. Az elnökhelyettesi funkció megkettőzése is ezt jelzi. A Horn Gyulával és Szili Katalinnal szembeni, mind hűvösebbé váló kapcsolata egyelőre nem fenyeget nyílt konfrontációval. Ahhoz azonban, hogy ennek bekövetkezte esetén se kerülhessenek veszélybe a pozíciói, kormánytisztségek és pártbürokrataszékek osztogatásával a későbbiekben is meg kell vásárolnia a többi oligarcha támogatását. Az exminiszterelnök és a házelnök önmagában gyenge, de ha a legnagyobb platformok vezetői és az MSZP-ben hagyományosan nehézsúlyúnak számító megyei elnökök is felsorakoznának egy párton belüli antigyurcsányista egységfront mögé, akkor a sok lúd könnyedén legyőzhetné azt a bizonyos nem túl szimpatikus sertést. Rövidesen szembe kell néznie azzal a problémával is, hogy a kormány átalakítása nem halogatható tovább. Az összevont igazságügyi és rendészeti tárca gyermekpornóval, egymillió ázsiai betelepülővel és Gergényi Péterrel súlyosbított működése a rendszerváltozás utáni magyar politikatörténet legnagyobb botránygócává nőtte ki magát.
Minden józan politikai logika azt sugallja, hogy a politikusként amúgy is súlytalan Petrétei Józsefet le kell cserélni, emellett át kell végre alakítani a minisztérium egészét is, ha kell, önálló rendészeti tárca létrehozásával. Mellette persze más kormánytagok menesztése is szükséges lenne, ám ne legyenek illúzióink: az Ian Fleming-i babérokra törő Szilvásy György éppúgy nem fogja kémregényírói pályára cserélni a kancelláriaminiszterséget, mint ahogy minimum az SZDSZ kongresszusáig a helyén fog maradni a magyar egészségügyi ellátórendszernek az inkvizítor Torquemada dühével nekirontó Molnár Lajos is. Várható viszont, hogy több csúcsminisztériumnak egy helyett két államtitkára is lesz. Akár tippmixhez hasonló fogadójátékot is lehetne indítani, hogy kik lesznek azok a befolyásos szocialista pártmogulok, akiknél nagy hirtelen fölfedezi Gyurcsány a kormányzati munkához szükséges szakmai és politikusi kvalitásokat. A kormány-tisztviselői kar további felduzzasztása kiváló alkalom a hűségesküt tevők jutalmazására, ahogyan ez az öt fejlesztéspolitikai államtitkár esetében már meg is történt néhány héttel ezelőtt.
De bármennyire fölerősödtek az MSZP-n belüli viták, és kezd körvonalazódni a veszekedő párt arculata, a sorok sehol nem bomlottak fel. Az önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos vereség és a rohamos népszerűségvesztés ellenére senki nem dezertált. Egyetlen polgármester sem nyilvánította magát függetlennek, és egyben maradt a parlamenti frakció is, bár néhány jelentéktelen kiszavazás időnként akadt. A Gyurcsány személye és kormányának politikája ellen felerősödő, párton belüli kritikák nem tévesztendők össze a nyílt zendüléssel. A szabad demokraták időnként kilépéssel fenyegető nyilatkozatait és a melegfrontok gyakoriságával előtörő koalíciós összezördüléseket sem kell mindig komolyan venni. Ha a szocialistáknak a Magyar Demokrata Fórumhoz közeledését is figyelembe vesszük, akár a párt koalíciókötési variációinak növekedése sem zárható ki. Stabilan öt százalékon áll az MDF, amelynek balrasodródása tovább erősítheti az MSZP reményeit.
A májusi Fidesz-kongresszus minden bizonynyal megerősíti Orbán Viktort az elnöki székben. Az ellenzéki párt imponálónak tűnő népszerűségi mutatói ellenére azonban lesz bőven megoldandó feladat. A kormányzati intézkedések alternatíva nélküli tagadása éppúgy Gyurcsány legszebb álmainak beteljesülését jelenti, mint bármiféle erőszakos utcai atrocitás a március 15-i ünnep napján. Kiérlelt ellenzéki pártprogram és minél szélesebb alapokon nyugvó jobbközép összefogás ugyanakkor a társadalom növekvő elégedetlenségével egyetemben elegendő lehet arra, hogy a baloldali koalíció valóban esélytelen legyen a 2010-es választásokon.