Sokba kerül, hogy nincs eurónk

Több közös célt követnek az Európai Unió tagországai. Ezek jelentős hányada a gazdaság eredményes működtetését szolgálja. A közös pénz ötlete is régi keletű. Az első tervezet Werner-tervként híresült el még 1970-ben. Werner a közös pénzt már 1980-ban bevezethetőnek vélte. Az integráció azonban nem épült olyan ütemben, ahogy ezt Werner megkívánta, de a közösség nem mondott le a egységes pénzről: 1999-től az unió legtöbb országában már euróval fizetnek. A 2004-ben csatlakozott tagországoknak belépési feltétel volt, hogy az euró bevezetésére kötelezettséget vállalnak, és a menetrendet évente ismertetik az EU-val (konvergenciaterv). A közös pénztől az unió azt várta, hogy elősegíti a versenysemlegességet, megfosztja a tagállamokat attól a lehetőségtől, hogy a pénzügypolitika eszközeivel saját vállalkozásaikat előnyökhöz juttassák (például valuták leértékelésével). A közös pénz az Európai Uniót a világgazdaságon belül is versenyképesebbé tette, megszűntek a valuták ellen folytatott spekulációk. Az elmúlt nyolc év igazolta a sikert: stabil pénzzel rendelkező gazdasági zóna jött létre, ahol a gazdaságot nem zavarja az infláció, a vállalkozások olcsón jutnak hitelekhez. Az 1999-es bevezetés, és újabb országok csatlakozása az euróhoz komoly előkészületekkel jár. A csatlakozók pénzrendszerének idomulnia kell az eurózónához. Az idomulás hatásfokát a maastrichti kritériumokhoz mérik. Kötelező mértéket szabnak az államháztartások éves hiányára, az államháztartás eladósodottságára és az infláció maximális szintjére. A jelölt ország akkor léphet a csatlakozási előszobába, ha a kritériumokat teljesítette. Az előszoba várakozást jelent, azt, hogy a nemzeti valuta árfolyama euróban nem változhat. A közösség kíváncsi, hogy a jelentkező tudja-e tartani is a követelményeket, vagy csak elérni tudta egyszer. Ha a kritériumok romlanak, a nemzeti valuta előbb-utóbb úgyis kitör és mozgásba kezd. Ha a követelményeket az ország meggyőzően tartani tudja, bekövetkezhet az átváltás nemzeti valutáról euróra.
Ez történt Szlovéniában január elsején, erről a magyar miniszterelnök is elismeréssel szólt. Az elismerő szavak többet jelentettek puszta formalitásnál. Szlovákia az előszobában toporog, a balti köztársaságok is közel állnak a sikerhez. A 2004-ben csatlakozottak mindegyikének van céldátuma, az idén január 1-jétől tag Románia és Bulgária is kész ezt megfogalmazni. 2001 végén még Magyarország és Szlovénia járt a csatlakozási tárgyalások élén a legtöbb lezárt tárgyalási fejezettel. Mindkét ország kritériummutatói gyorsan javultak, csökkent az infláció, az államháztartás éves hiánya és az államadósság aránya is. A tagfelvétel pontos dátumáról nem volt még döntés, de az biztosnak látszott, hogy a következő tervezési időszakot mindkét ország euróval kezdheti. Szlovéniában ez bekövetkezett. Vélhetően ennek szólt a vendégeskedő magyar kormányfő elismerése. Jogos a kérdés, mit nyertek a szlovének és mit vesztünk mi, amíg nincs eurónk?

Nemzetgazdasági többletköltségek

Az államadósság terheit kell először szemügyre venni. A 16 ezer milliárd forint kamatterhe alacsonyabb lenne, ha az adósságok euróadósságokká alakulnának át. Pontos számot nem lehet adni, de megbízható becslést igen. Ennek alapját a forintalapkamat és az Európai Központi Bank által alkalmazott vezető kamatláb közötti átlagban négyszázalékos eltérés adja. Biztonsággal állítható, hogy a magyar államadósság finanszírozása jó négy százalékkal kerül többe, mint kerülhetne. Ez több mint 600 milliárd forint többletköltség évente. Az euró hiánya miatt a jegybanknak továbbra is számítania kell arra, hogy a forintot a spekuláció bármikor megtámadhatja. Ez könnyen gerjeszthet két számjegyű inflációt. A jegybanknak feladata, hogy spekuláció se idézzen elő inflációs nyomást. A védekezéshez azonban valutatartalékok kellenek. A valutakészlet hozama elhanyagolható. Ha euró lenne a fizetőeszköz, ez a pénz viszszakerülhetne a gazdaságba, és hozamot termelhetne. Az elszenvedett hozamkiesésre számíthatunk tíz százalékot. 16 milliárd euró tartalék mellett a nemzeti jövedelem újabb másfél százalékát dobtuk ki az ablakon. Nehezen számszerűsíthető, de mindenképpen szükséges megemlíteni, hogy euró hiányában az adósságkezelés intézményei és a jegybank is több kiadásba kerül. Különösen a jegybank esetében szembetűnő a különbség, mert ma az árfolyamvédelemmel és a belföldi pénztömeg-szabályozással egyaránt foglalkozni kell. Mindkettőhöz nagy létszámú apparátus szükséges. Euró esetén a Magyar Nemzeti Bank az Európai Központi Bank kihelyezett fiókja lenne. Semmi kétség, az államháztartás többletköltségei az adófizetők terheit növelik. A növekvő kamatterhek fizetésére államilag finanszírozott szektoroktól kell elvonni a pénzt. Ezt reformnak, illetve az állam kivonulásának nevezik a divatos közgazdászok. Jómagam ebben a magyar társadalom lehetőségeinek szűkítését látom. Ennek látható jele a gazdaságnak a konkurenseknél rendszeresen lassúbb növekedése.

A termelő-szolgáltató gazdaság és a társadalom többletkiadásai

A gazdaság szereplőinek többletköltségeit is célszerű górcső alá venni abból a szempontból, hogy belátható időn belül nem váltja fel a forintot az euró. Először az inflatorikus hatást célszerű megvizsgálni. A maastrichti kritériumoktól távol vagyunk, az éves inflációs előrejelzések rendre túlteljesülnek. Ez rossz hír az adózóknak, mert emiatt több áfát és szja-t fizetnek. Az emelkedő árnak az áfatartalma is emelkedik, és a törvényben rögzített szja-kulcsok mellett a jövedelmek egy része magasabb százalékos elvonás alá esik. Egyszázalékos inflációs többlet a két adónemen keresztül több tíz milliárd forintot tehet ki. A többletinfláció sújtja a járadékosokat, akiknek járandóságuk emelését a tervezett inflációhoz kötik. Ha van korrekció, az csak utólagos lehet.
Folyamatosan a rövidebbet húzzák azok, akik rendszeres ügyfelei a hitelpiacoknak (vállalkozások, háztartások, diákhitelek, helyi önkormányzatok), hiszen rendre többet fizetnek a forinthitelekért, mintha az euróban lenne. Ezen az sem segít, ha devizaalapú hiteleket vesznek fel az árfolyamkockázat miatt. Kevés kivételtől eltekintve a fizetnivalók kiegyenlítődnek, mert gyakoribb az árfolyamveszteség, mint a javuló forintárfolyam. A vállalkozások rendre 8–10, a fogyasztók pedig 12–15 százalékkal magasabb költségszinten jutnak hitelekhez forintban, mint jutnának euróban. A magas kamatokat csak azok a cégek tudják kivédeni, amelyek devizában adósodnak el, de az árfolyamkockázatot devizabevételekkel ellentételezik (exportcégek).
A mikrogazdaság szereplőinek többletköltségeit jóval nehezebb számszerűsíteni, mint a nemzetgazdasági szintű egységekét, ezért szándékos alulbecslést alkalmazok. Az átlagos kamatkülönbözetet csak nyolc százaléknak vesszük. A 4000 milliárd forintos fogyasztói hitelállományra ez évente 320 milliárd többlet-kamatkiadást jelent. Azt feltételezzük, hogy az összes többi forinthiteladós együttes tartozása nem több, mint 5000 milliárd forint. Ebbe a vállalkozásokon kívül a helyi és területi önkormányzatok (a fővárosi is) hitelei és a diákhitelek is beletartoznak. Ezek az adósok évente 400 milliárd forinttal fizetnek több kamatot. Említést kell tenni arról is, hogy euró esetén az export-import és az idegenforgalom közel kilencven százaléka folyna euróban. Átváltásokra és határidős árfolyam-biztosító műveletekre nem lenne szükség. A bevételi és a kiadási oldalra is számíthatunk fél százalék átlagos átváltási költséget, ami 80 milliárd euró forgalomra évente legalább 100 milliárd forint. Feltételezzük, hogy a pénzügyi forgalomban (állami adósság és jegybanki devizatartalék-kezelés) nem merülnek fel átváltási költségek, az állományokat mindig ugyanabban a devizában újítják meg.

Az euró és a versenyképesség

Gyakorta esik szó a magyar gazdaság versenyképességének romlásáról. Közhelynek számít, hogy a multinacionális cégek jól állják a versenyt, ezzel szemben a magyar tulajdonú gazdaság rendre alul marad. A leglátványosabb romlást a magyar agráriumban és a kapcsolódó iparágakban látjuk. A versenyképesség romlása különösen az uniós csatlakozás óta szembetűnő. Divatos szerzők ezt az ágazat szereplőinek maradi szokásaival magyarázzák, többek között azzal, hogy képtelenek a termelésben és az értékesítésben szövetkezni. Több, korábban a versenyben helytálló iparág is eltűnt az elmúlt két évtizedben. Buszokat, vasúti szerelvényeket, villamosokat, televíziót, rádiót egyaránt importálunk, de a legegyszerűbb ruházati cikkek is külföldről kerülnek hozzánk.
Szinte minden ipar megszűnt, kivéve, amelyek külföldi tulajdonosokhoz kerültek. Nehéz a nagyarányú versenyképesség-romlást egyedül a magyar rátermettség hiányával magyarázni. Ami minket a sikeres versenytársaktól egyértelműen megkülönböztet, az a kölcsöntőke rendkívül magas költsége. Ezt a két évtizede folyó helytelen pénzügy-politikai gyakorlat okozza. Ma úgy tűnik, hogy ez még további egy évtizedre foszt meg a jó pénz lehetőségétől. Mindezek miatt az államkassza és a mikrogazdaság szereplői a nemzeti jövedelem 7-8 százalékának megfelelő többletköltséget kénytelenek elviselni. Ezt semmiféle innovatív furfanggal és a bérek nyomorszintre szorításával sem lehet ellentételezni. Ezek az összegek a magyar gazdasági erőtérből rendre kikerülnek, az államháztartás és a nemzetközi fizetési mérleg megújuló hiányaként jelentkeznek. A 7-8 százalékos forráskivonást a II. Nemzeti fejlesztési tervtől remélt uniós forrásinjekció teljes sikere esetén is csak felerészt tudja pótolni.
Eközben versenytársaink az eurót bevezetve tovább fokozhatják előnyüket. Náluk nemcsak a hiányzó fizikai infrastruktúrák fejlesztésére lesz forrás, de korszakos fejlesztést tudnak majd végrehajtani a humán infrastruktúrában is. Emelhetik az oktatás és a kutatás minőségét, színvonalasabb egészségügyet teremthetnek, jut forrás a kultúra és a nemzeti örökség ápolására. A reformoknak tehát mielőbb a pénzügypolitika megújítására kellene irányulniuk. Az így nyert többletforrások birtokában szabad csak más szektorok reformjához kezdeni. Klebelsberg iskolareformja is friss forrásokat felhasználva lett sikeres. A reformok sikerének zsinórmértéke pedig nem a megszüntetett munkahelyekből adódó megtakarítás, hanem az államadósság kamatterheinek csökkenése kell, hogy legyen. Az lesz a siker jele, ha az államkassza és a vállalkozások végre olcsóbban jutnak forintkölcsönhöz. A kamatok azonban ma még emelkednek. Az olcsóbb kamat megtakarítást eredményez az államkasszának és a vállalkozásoknak, csökkenhetnek az adók, növekedhetnek a vállalkozások jövedelmei, és megújuló gigadeficitek helyett több forrás jut fejlesztésekre és működtetésre.
Ekkor jönne el az ideje a hatékony szektorreformoknak, addig csak a humántőke pusztítása folyik, reformoknak nevezve.

A szerző volt miniszter