A tüdőszűrés intézménye ellenáll a reformoknak

Ez az egy, ami maradt. A tüdőszűrés. Van valami jelképértékű abban, hogy a magyar egészségügy egyvalamihez ragaszkodik váltig: az átvilágításunkhoz. Időről időre érkezik a felszólító levél; állj ítélőbíráid elé, világítsunk át, hadd lám, ügynök vagy-e. Átvilágítani még tudnak, gyógyítani már nem. Beledögölhetsz akármibe, várakozhatsz a folyosón órákig agonizálva, mint Balogh Jenő festő barátom édesapja, perforált béllel, s meghalhatsz nem a beavatkozás utáni harmadik napon, hanem már a második napon, mint ugyancsak tette ő. Lehetsz tűzoltó és katona, de ha nem perkáltál, sebesülésed mit sem ér, háromszáz forintos árfolyam alatt még szóba se kerülhetsz, nemhogy orvosi esetként foglalkoznának veled. De a tüdőszűrés marad. Az bezzeg változatlanul kötelező. Orvosi műhibaként hasadba kövülhet a szike, s örülhet az államtitkár asszony, hogy egyre több a diagnosztizálatlan eset, hisz megelőző céllal, vérnyomásmérés vagy vércukorszintmérés végett senki se fordul orvoshoz, lévén a cél az orvos–beteg találkozások csökkentése, de azért egyszer csak-csak találkoznod kell nem gyógyszerészeddel, hanem orvosoddal. Amikor átvilágít. A röntgenfegyverről nem tudnak és nem akarnak lemondani. Ha megbetegedve nem kényszerülne milliónyi magyar erőltetett menetre, gyógyítanák bal szemünket Győrben, jobb szemünket Gyulán, akár még el is fogadnám, hogy a kötelező tüdőszűrés a tbc megelőzésének hatékony eszköze, de így? Így inkább anakronisztikus. A magyar egészségügynek csak akkor kellek, amikor át akar világítani. Egyébiránt csak tologatható aktaként hajlandó számolni velem. Sokan nem értik, hogy a magyar nemzet miért áll ellen a felszólításnak, honnét benne a dac. Miért mennek el kevesen a tüdőszűrésre.
Nos, jelentem, az állampolgári fegyelem hiánya az állami felelősség hiányából fakad.
Az állam hajlamos elfelejteni, hogy nem dolgozó, hanem eltartott. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér: a piacgazdaság az államig ér, érhet és nem tovább. Amikor valaki az adója 1 százalékát felajánlja valamelyik hitfelekezetnek vagy jótékony, kulturális, esetleg természetvédelmi célra, tudomásul veszi, hogy az ő piaci alapon megtermelt jövedelemhányadát immár nem piaci elvek szerint fogják hasznosítani. A kutyamenhely, a nemzeti park, a színház a legritkább esetben önfenntartó. Amiként a tűzoltóság, a rendőrség, a kórház és a vasút is csak a legritkább esetben önfenntartó. A nyugdíjasok esetében pedig rentabilitásról beszélni eleve nonszensz. Az állami szférába vitt korlátlan rentabilitás: új Taigetosz. Merthogy az állam épp arra való, hogy a mi piaci viszonyok közt megtermelt jövedelmünk adójából a humanizmus, a jólét és kultúra, mondhatnók angolul az állati jólét, az animal welfare mintájára: human welfare különböző rendszereit működtesse. Az állam által működtetett szervezetekről, intézményektől és projektektől gazdaságosságot várni egyfajta kettős adózás volna. Valójában az állam egy olyan komplex működtetési alap, ahová nem adónk 1, hanem 20, illetve még több százalékát fizetjük be. Az egyébiránt olyannyira kárhoztatott Egyesült Államok szellemi közállapota ezt alaptézisként éli meg, s Amerika ezért erősebb Európánál, valamint hazánknál. Ott adót fizetni valóban becsület és dicsőség dolga, merthogy tudnivaló: az államot mi, adófizetők tartjuk el, míg Magyarországon adót fizetni: tüdőszűrés az APEH-nál. Mindenkinek csak átvilágításra kellünk, világolásra nem.
Mindez persze nem jelentheti és ne jelentse, hogy a közpénzeket pocsékolni kell. A neoliberális dogma keveri a piacot a gazdálkodással. Azt sugallja, hogy ahol nincs piac, ott nem lehet gazdálkodás, illetve azt, hogy ami nem gazdaságos, az nem is gazdálkodhat. Pedig hát a biztos veszteség tudatában is lehet jól gazdálkodni. Nem cél, hogy a MÁV egy nagy veszteséggyár legyen, de a gazdálkodásba be kell kalkulálni, hogy bizonyos szárnyvonalak csak veszteségesen működtethetők, ami úgy is kifejezhető, hogy mi, adófizetők megfinanszírozzuk – megfinanszíroznánk – vidéki polgártársaink utazási esélyeit.
Indul a bakterház? Áll a bakterház üresen. Egy kilométer autópálya: kétmilliárd forint. Ugyanenynyi a megszüntetett szárnyvonalak állítólagos évi vesztesége. Gyurcsány Ferenc egy kilométer speedért beáldozott vagy négyszáz kilométernyi döcögést. Imé, a magyar út, ezúttal nem Csurka István, hanem Gyurcsány Ferenc szerint. Indul a bakterház? Áll a bakterház üresen. Az én rózsám vasutas, vasutas, vasutas, mikor nem sok az utas... nincs többé. Rozsdatemető Magyarország, a vörösréz aranykora. S bizony mondom, a fémtolvajokra hát az dobja az első követ, aki a legnagyobb tolvaj. Ami el van orozva, miért is ne volna eltulajdonítható? Ha egy falutól a saját vasútját el lehet lopni, milyen jogon mondjuk a fémtolvajnak, hogy a sorompó viszont közügy? Rab falvak, szabad préda. S a kis vidéki posta is bezárt. Paudits Béla harmincezer forintos nyugdíjból vegetál, s ha már a nótáknál tartunk, a vasutasnótához hasonló reménytelenséggel énekelheti, hogy: Jóska, levelet hozott a pósta. Itt élned halnod kell? De ha ide akarnál születni, fizess százharmincezer forintot, a privatizált Schöpf-Mereiben. Kész őrület.
Az, hogy Magyarország legnagyobb tizenkilencedik századi épülete a Parlament mellett a sárga ház, kész őrület, de legalább volt benne rendszer. Hovatovább az őrület minőségében is sereghajtók leszünk – Csontváry és József Attila, viszlát.
A mell még dagadna, de a tüdő hajlamos ilyen körülmények közt összeroskadni. Sebaj, a svábhegyi gyermek-tüdőszanatóriumot is privatizálják. De jelenj meg azért az ernyőszűrő-állomáson időről időre. Mert hiába fogy el a levegő körülötted – a tüdőszűrés marad.

A szerző író