Az egymillió ázsiai bevándorló

Az egymillió ázsiai betelepítésének szándéka mögött bevallottan ugyanaz a logika húzódik meg, mint amivel az ötvenes–hatvanas években Nyugat-Európába telepítették a vendégmunkásokat. Akkor a gyorsan fejlődő francia, német stb. gazdaság munkaerőigényét kívánták az olcsó, lojális, könnyen irányítható, a helyi viszonyokat alig ismerő, családi háttér nélküli, tehát kiszolgáltatott tömegek betelepítésével biztosítani. A közvéleményt és a politikát azzal nyugtatgatták, hogy ezek az emberek csak vendégek, akik néhány év után összecsomagolnak és hazamennek. Még ideológiát is gyártottak ehhez, mondván, mekkora segítség lesz az elmaradott országoknak, hogy jó szakképzettséget adnak polgárainak, ráadásul a fiatal mobil réteg távozásával jelentősen csökkentik a demográfiai nyomást és az emiatt jelentkező társadalmi elégedetlenséget.
Mára kiderült: az olcsó külföldi munkaerő betelepítésekor adott optimista előrejelzésekből szinte semmi sem vált valóra. Viszont az akkori legpesszimistább jóslatokról is bebizonyosodott, a valóság még ezeknél is sötétebb. Amíg az első bevándorlási hullámban érkezettek még úgy-ahogy törekedtek az asszimilációra, a befogadó ország nyelvének, kultúrájának megismerésére, addig a később érkezettek vagy az újabb generációk, akik már tiszta etnikumú városnegyedeket, gettókat találtak, nem vagy alig beszélik a befogadó ország nyelvét. Például a németországi muzulmánok többsége romlottnak tartja az országban élő nőket – a muzulmánokat is –, ezért gyakran egykori szülőhazájukból importálnak a befogadó ország nyelvét nem beszélő, kultúráját nem ismerő feleséget. E bevándorlási politika következményeit szembeszökően láttatták a francia külvárosok 2005. őszi zavargásai. Amit az tett különösen drámaivá, hogy igazolódtak azok a félelmek, amelyek már hoszszabb ideje arra figyelmeztettek, a sokat emlegetett integrációs politika hatása a milliárdos ráfordítások ellenére minimális. Tanulságos az egyik párizsi előváros szocialista polgármesterének tehetetlen kifakadása, aki a zavargások csúcspontján úgy fogalmazott: már nem tudja, mit tehetne még. Hiszen mindent úgy csináltak, ahogyan azt a haladó integráció szakértői ajánlották, s ennek ellenére a bevándorlók és a bennszülöttek közötti árkok ma sokkal mélyebbek, mint valaha. Ez a probléma már az alapvetően baloldali–liberális, a bevándorlásban a nemzetállami provincializmus meghaladásáról álmodó értelmiségben is tudatosult, hiszen az etnikai konfliktusok már eljutottak a középosztály által lakott városnegyedekbe. Ma már nem tabutémák az immár egyes városnegyedekben kisebbségbe jutott „bennszülöttek” elleni bűncselekmények. Ahogyan a berlini iskolákban a német gyerekek és tanárokkal szemben mindennapos az iskolai erőszak is, ahol a kisebbségben lévő bennszülöttek aránya alig negyedét, ötödét teszi ki a teljes személyi állománynak.
A külföldiek bevándoroltatását preferáló politikában tetten érhető a kormányok rövid távú megtakarításokban gondolkodó szemlélete. Hiszen egy gyermek felnevelése az államnak is – oktatásban, egészségügyben, jóléti juttatásokban – jelentős összegekbe kerül. Így egyes szűk látókörű, csak közgazdasági kategóriákban gondolkodni képes személyek szemében csábító alternatívának tűnik a gyermekek felnevelése helyett a fiatal felnőttek importja. Paul Kirchhof alkotmánybíró – a 2005-ös választási küzdelemben Angela Merkel pénzügyminiszter-jelöltje – a kampányban sok száz milliárd eurósra becsülte azt az összeget, amit Németország megtakarított a hetvenes évek óta meg nem született csaknem húszmillió gyermeken. Ez a megtakarítás azonban már a múlté, hiszen milliárdos pluszköltséget jelentenek azok az amúgy bevallottan alacsony hatékonyságú nyelvoktató és integrációs kurzusok, amivel legalábbis a minimális oktathatóság szintjére kívánják felhozni a migrációs hátterű gyermekeket és fiatalokat. A nyelvet alig beszélő fiatal felnőttek számarányukat messze meghaladó módon reprezentáltak a bűnözési és a társadalmi devianciákat nyilvántartó statisztikákban. Így már végleg nem beszélhetünk bevándorlási nyereségről. Főként az idegen kultúrkörből érkezők esetében. Ma már mindenki elismeri, hogy a bevándorlás nem ellentételezheti a csökkenő születésszámot. Német demográfusok kimutatták, ahhoz, hogy a hatvanas évekbeli nyolc eltartó/egy eltartott arány helyreálljon, a 82 millió lakosú szövetségi köztársaságba több mint százmillió személy bevándoroltatása lenne szükséges (forrásom Herwig Birg demográfus 188 millió bevándorló az egyensúly érdekében című, a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000. április 12-i számában közölt cikke). Ez viszont beláthatatlan, politikai értelemben vállalhatatlan következményekkel járna.
Az olcsó, kezes munkaerő biztosításán túl az ázsiaiak kormányzati bevándoroltatásának másik nyilvánvaló célja a mostani koalíció hatalmának bebetonozása. Hiszen, ha a történet valóban csak a demográfiai problémák kezeléséről szólna, akkor elsődlegesen a budapesti kormánynak az amúgy is az elvándorláson gondolkodó határon túli magyarok között kellene kereskednie. A jelenlegi budapesti kormány ugyan nem vallja be, de közismert a bevándorlók baloldali pártválasztása. Emlékezzünk arra, hogy Gerhard Schröder 2002-ben alig hatezer vokssal nyert a Bundestag-választásokon. Előtte, 1998 és 2002 között a vörös–zöld koalíció több millió bevándorlóból csinált állampolgárt. Akkori felmérések kimutatták, hogy az új állampolgárok között a biztos pártválasztók közel 85 százaléka a szociáldemokratákra és a zöldekre voksolt. S tették ezt elsősorban érzelmi alapon, hiszen a bevándorlók között többségben lévő kisegzisztenciák természetes politikai szövetségese elvileg a szabadelvű FDP lett volna.
Nem szabad elfeledni azt sem, hogy az MSZP és az SZDSZ a 2002-es választásokat a hihetetlen anyagi és médiafölénye ellenére csak egészen minimális többséggel tudta megnyerni. A jelenlegi kormánypolitika már a két koalíciós párt törzsszavazóit is taszítja, s esélye sincs arra, hogy a baloldal jóléti ígéreteiből bármit is beváltson. A másik kormányzati trükk, a kabinethez közel álló jobboldali álpárt létrehozása (a Centrum párt mintájára) az MDF idő előtti dekonspirációja miatt szintén nem működik. Így az MSZP–SZDSZ-koalíciónak feltétlenül új támogatók után kell néznie. Azt, hogy a betelepítési koncepció mögött hatalomtechnikai megfontolások állnak, kíméletlenül képünkbe vágta Eörsi Mátyás. Aki nyíltan kimondta, azért nem támogatta a kettős állampolgárság megadását a határon túli magyaroknak, mert ezzel szerinte bebetonozná magát a hatalomba a jobboldal. E logika alapján tehát nem meglepő, miért fontosabb a jelenlegi kormánypártoknak az ázsiaiak bevándoroltatása, mint a magyar nemzet demográfiai értelemben is történő konszolidálása.

A szerző történész