Barankovics szellemi hagyatéka

A száz éve született Barankovics István összegyűjtött írásait olvasva meglepően időszerű üzenetekre bukkanunk. A múltban fogant gondolatai nem csak a második világháború és a német megszállás idején váltak útjelzőkké. 1945 utáni rövid nagypolitikai szereplése, küzdelme a diktatúra ellen, 25 éves emigrációs korszakának megnyilatkozásai utat mutatnak a mában, de a jövő felé is.
A polgári kántortanító házaspár nyílt szellemű első fiának reformszemléletét a századelő vidéki társadalmának értékei és válságtünetei alapozták meg a két világháború között. 1937-ben az általa szerkesztett Az Ország Útja című folyóiratban így vallott hivatástudatáról: „Belőlem, kissé rekedten, az Elsodort falunak, Ady forradalmiságának és Prohászka szociális katolicizmusának trombitái szóltak a föld felé, kivel néma eskü jegyzett el már öntudatom hajnalán.” Barankovics ezt a magyar valóságból táplálkozó, elsősorban a falvak népének szóló üzenetét egyesítette az egyház szociális tanításának üzenetével, majd a francia perszonalizmusból és neoliberalizmusból táplálkozó korszerű kereszténydemokrácia igényével. Újságíróként, számos konzervatív és szociális elkötelezettségű társaság tagjaként szállt szembe korának álkeresztény és antiszociális közéletével, gyökeres reformokat sürgető, kritikus nemzedékének számos meghatározó személyiségeivel együtt. Befolyással volt rá Szekfű Gyula történész, Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője, Horváth Sándor természetfilozófus, Grieger Miklós keresztényszocialista pap-politikus. Ezekben a küzdelmekben fogalmazódott meg a korszerű magyar kereszténydemokrácia értékrendje.
Tollával a kisgazdapárti Kis Újság szerzőjeként és a Magyar Nemzet munkatársaként küzdött a nemzetiszocialista térhódítás ellen. Ekkori politikai nézeteire jellemző, hogy az ő fordításában és előszavával jelent meg Wilhelm Röpke A jelen társadalmi válsága, amely A harmadik út című jelentős korszakkritikája. Barankovics 1945 előtt mint újságíró modern katolikus gondolkodóként vált ismertté az ország szellemi védelmében. Így lett tagja a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Illyés Gyula, Kovács Imre és mások mellett, és védte a szabadság gondolatát a nemzeti függetlenség és szociális igazságosság követelményével együtt – életveszélyes körülmények között.
Barankovics közvetlenül nem vett részt a milliós társadalmi réteget mozgató keresztényszociális reformmozgalmakban. Szellemi hatásában azonban az a remény öltött politikai formát, amely 1943 augusztusában Apor Vilmos püspök győri palotájában fogalmazódott meg, ahol egy új keresztény és szociális párt megalakításának tervei érlelődtek, majd 1944 őszén a Keresztény Demokrata Néppárt megalakításához vezettek. A katolikus szociális reformmozgalmak, elsősorban a falusi fiú- és lányifjúságot szervező és nevelő KALOT és KALÁSZ vezetői kérték fel Barankovicsot a német megszállás alatt, illegalitásban megalakult párt vezetésére.
A párt akkori elnöke, gróf Pálffy József azzal indokolta az elhatározást, hogy Barankovics múltja nélkül nehéz lenne az uralomra törő baloldal egyházellenes előítéleteit leszerelni, és az új párttal kapcsolatban a klerikalizmus vádját elhárítani. Barankovicsot a KDNP 1945. február 27-én választotta meg főtitkárának, miután Pálffy József elnökségét megszüntette. Barankovics a keresztény jelzőt mellőző Demokrata Néppárt vezetőjeként hirdette meg pártjának programját. Alapelveiben hasonult az akkor már Nyugat-Európában is alakuló kereszténydemokrata pártokhoz, de gyakorlati programját a magyar társadalmi valóságból kiindulva fogalmazta meg. Elhatárolta a DNP-t a két világháború közötti álkeresztény, szociális szempontból hiteltelenné vált keresztény jelzésű pártoktól, és szellemi gyökereit a századforduló neves keresztényszocialista pap-politikus, a kereszténydemokrácia előfutárának számító Giesswein Sándor alapvetésében jelölte meg. Az 1947-es országgyűlési választások előtt mondott ellenzéki programbeszédében a hangsúlyt a demokratikus közéleti erények és a szociális igazságosság, elsősorban a leszakadó magyar társadalmi rétegeknek a politikai és gazdasági hatalomba való beemelésében jelölte meg. Erre a kereszténydemokrata politikát különösen alkalmasnak tartotta.
Az események Barankovics Istvánt igazolták. A Demokrata Néppárt az 1947-es, kék cédulás választáson elnyerte a hiteles szavazatok relatív többségét, és a kommunista csalás ellenére is 60 ellenzéki képviselővel jutott a parlamentbe. A frakció 18 hónapos megalkuvás nélküli küzdelme, utóvédharca után a párt működésének felfüggesztésére kényszerült ugyan, de nemzetközi elismerést váltott ki, és megvetette a korszerű kereszténydemokrata politizálás alapjait Magyarországon.
Barankovics tisztában volt azzal, hogy a magyar demokratikus és polgári fejlődés hagyományai gyengék. Ezért hangsúlyozta a néphatalom és a demokrácia belső összefüggéseit, elsősorban a hatalomnak a néptől származtatott lényegét. Részletesen kifejtette, hogy a hatalom jellege nem uralkodói, hanem szolgálati. A demokrácia csak akkor váltja be a nép hozzá fűződő reményeit, ha nemcsak a nép által és a néppel való kormányzásban merül ki, hanem valóban a népért, a népjólétért van a kormányzás. A nép érdekében való kormányzást csakis az szavatolhatja, ha a nép elég magas műveltséggel bír, és megfelelő erkölcsi képessége van érdekeinek felismerésére. Ha a nép nem tudja felismerni valódi érdekeit, akkor alkalmatlan emberek kezébe teszi le a vezetés jogát, akik rosszul és önérdekükben használják a közhatalmat, sőt a népet érdekeivel ellentétes cselekedetekre csábíthatják. Másfelől Barankovics eszménye nagyon magas követelmény a hatalom gyakorlóival és a társadalommal szemben. Az erények intézményes elmélyítésére 1948-ban Katolikus Világnézeti Akadémiát létesített.
A DNP programjából egy új gazdasági rend körvonalai bontakoznak ki: széles néprétegek tulajdonhoz juttatása, a kis- és középegzisztenciák megerősítése, a leszakadók elproletarizálódásának megakadályozása. Világosan látta a kommunista hatalomátvétellel járó veszélyeket. Egyaránt síkraszállt a monopol- és a szocialistának nevezett államkapitalizmus rendszere ellen. A gazdálkodás célját nem a haszonszerzésben, hanem az egyes ember és a közjó gyarapodásában jelölte meg. A személyes szabadságjogok egyik legerősebb garanciáját a polgárok személyes gazdasági erejének növelésében képzelte el. Barankovics világosan látta, hogy a demokratikus közélet másik pillére viszont a szabad, helyi önkormányzat. Az önkormányzatok a demokrácia igazi nevelő iskolái, amelyekben a közjogokkal való élés felelőssége és gyakorlata kell, hogy kifejeződjék.
Barankovics amerikai emigrációjában összegezte pártjának az 1947-es országgyűlésben vitt ellenzéki szerepe és a kereszténydemokrata politizálás néhány alapvető tanulságát. Többek között kifejtette, hogy a keresztény politika nem valamelyik keresztény vallási szervezet világi politikai vetülete. A keresztény politikának elválaszthatatlan része ugyan a vallásszabadság, az egyház és a papság szabadságának biztosítása és védelme, de a keresztény politika nem „klerikális” politika. Barankovics István szellemi hagyatékának időszerűségére a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben most állított új emlékmű is emlékezteti a feledékeny utókort.

A szerző a KDNP 1947-es országgyűlési képviselője