Magyaroknak törvény, külföldieknek mentesség

Hajdan a liberálisok voltak a leghangosabb rendszerváltók és a legantikommunistábbak, sőt kommunistafalók (radi-szadi). Mik is lettek volna ők, ha nem a mindenható piac legnagyobb barátai? A média szinte csak róluk zengett az első szabad választások előtt. Sokan bedőltek nekik, főként az értelmiség. Aki mást mondott, az mucsai volt vagy megrögzött kommunista. Tudták, mit akarnak: külső támogatással megszerezni az ország feletti gazdasági főhatalmat, hogy megtartható legyen a politikai főhatalom is. Expedíciós támogatóiknak ígérni kellett – sokkterápiát, adósságrészvény-cserét. Azt jósolták, hogy az ország el fogja veszteni fizetőképességét. Ez lett volna igazi Kánaán. Barátaik olcsón vettek volna magyar adósságot, ha az ország már nem tud fizetni, majd kegyesen megengedték volna, hogy pénz helyett a magas kamatok miatt leromlott vállalatok részvényeivel fizessen az állam. Így lett volna egy centből száz dollár.
Bánhatják, hogy 1990-ben nem volt még médiadzsungel. János bácsi és Juliska néni megfosztotta magát a neoliberális gazdaságtan rohadt gyümölcsétől. Ha nem az MDF-re, akkor a keresztényekre vagy a kisgazdákra szavazott. A választások után még az MDF-ben sem vett mindenki rögtön csokornyakkendőt (Palmer nagykövetet utánozva). Az azonnali pénzügyi összeomlás ugyan nem jött be, de többeket már megütött a liberális gazdasági rögeszmetornádó (ez egyfajta szél). Paktumkommandó utazott még áprilisban Londonba, és hazajött a megváltó ötlettel. A magyar vagyont külföldieknek kell eladni devizáért, mert az összeomlás csak így kerülhető el. Ha nem lett azonnali öszszeomlás, sokkterápia, adósságrészvény-csere, akkor ló helyett a szamár is jó, csak egy kicsit lassabban húzza a szekeret.
A választások után ketten ültek a bakon: a gyeplőt ugyan az MDF fogta, de a lovak a liberális vezényszavakat értették csak. Arccal a vasút felé helyett arccal a külföldi befektetők felé lett a paktumjelszó. Mindegy, csak jöjjenek, akadályok ne legyenek, ablak, ajtó legyen tárva. Ha magyar vállalatot akarnak venni, nem kell őket tőzsdével kínozni. Ha úgy látják jónak, a tegnap vett vállalatuk egy részét ők viszik a tőzsdére, és duplán visszakeresik a befektetett pénzt, és a többség is náluk marad. Adjunk nekik adókedvezményeket, sőt adómentességet. A támogatásokat is nekik kell adni. Magyar üzletembereknek törvény, külföldieknek mentesség. Ez lett a gyakorlat. Frászt a magyaroknak, nem olcsó, hosszú lejáratú privatizációs hitelt. A csehek meghibbantak, amikor állampolgári jogon privatizációs kuponokat osztogattak, s meghirdették, hogy ha az állami vagyont együtt dobtuk össze, akkor legyen egyenlő esély a lebontásban is. Coki azoknak is, akik a kommunizmus alatt elkobzott vagyonukat akarják vissza. Csak liberális tempóval szerzett vagyonra vonatkozik a vagyon szentsége. Különben is, kilencmillió fasisztával Rákosinak sem sikerült kommunizmust csinálni, és mi sem tudunk kapitalizmust.
Amikor a külföldi befektetők adómentességét egy fórumon Tajpejben elmondtam, a kínaiak úgy néztek rám, mint Talleyrand herceg nézhetett örök riválisára, Fouchéra, közölve vele, hogy kegyvesztett. Nagyon lesajnálva éreztem magam. Ezt elmondtam a liberális nagyoknak, ők is lesajnáltak, de nem ugyanazért. Mára már szép emlék, de a paktumkommandó útjába 1998-ban torlasz került, amit azonban 2002-ben elhárítottak. A multis adókedvezmények elé aztán még az uniós csatlakozás sem tudott akadályt gördíteni. Kialakult a csapdahelyzet. Ha ugrik az adómentesség, elvonulunk Kínába, Ukrajnába – hallottuk. Többen meg is tették, a csatlakozás után szedték a sátorfát Fehérvárról, Szombathelyről. Pedig a megújuló „reformhullámok” a munkabéreket balkáni szintre szorították. Olcsón vett vagyon, nem kell adót fizetni, a munkás 400 dollárért végez el annyi munkát, mint amit nyugaton 2000 dollárért. Hát ki nem versenyképes, aki nem magyar? Václav Klauson élcelődött a média 1990-ben, aki azt mondta, hogy várja a külföldieket zöldmezős beruházásra. Vehetnek vagyont is, szigorú feltételekkel, fejlesztési kötelezettségekkel. A feltételeket be is tartatta. A VW csodát művelt a Skodával, az Air France röpült, mert elfeledkezett vállalati kötelezettségeiről. A Ceske Telecom négyszer annyi privatizációs bevételt hozott, mint a hajdani Matáv.
A liberális bankpiacnyitás volt a legszebb. Ez nem azt jelentette, hogy a bankoknak az ügyfelek pénzéért kellett versenyezni, megküzdeni, hogy ki ad olcsóbban hitelt, hanem arról, hogy néhány haver miként jut zsákmányhoz, a magyar banktulajdont hogyan juttatják a tönk szélére, miként pumpálnák beléjük az állami pénzt, hogy olcsón a cimborák kezére kerüljenek. Versenyt kívülről nem engedünk be, nehogy a csókosok megsértődjenek. A tőzsdét kerüljük. Ha véletlenül akad, akit nem lehet a varsába csalogatni, meg kell kísérelni a vezetést meggyengíteni, gyengül a bank, és jöhet olcsón vásárolni a csatlós. Ezer szerencse, hogy ez nem mindig sikerült, mert akkor igaza lenne Kókának; hogy a magyar pénzügyi analfabéta. Így csak nagy részben lett igaza. Az állam rossz tulajdonos, mondja a neoliberális ige. De vajon igaz-e ez a VW-művekre, ami a szövetségi állam és egy tartomány többségi tulajdona? Vagy a magyar áramszolgáltatókat megvásárló állami tulajdonú külföldi cégekre? Esetleg az a törvényszerű, hogy a magyar állami tulajdonú cégek vezetői voltak egytől egyig tökkelütöttek? Közülük többen ma privát cégeknél dolgoznak alkalmazottként, milliárdszám csinálva a profitot.
A neoliberálisok foggal-körömmel védték a jegybank függetlenségét is – feltéve, ha az ő emberük ült az elnöki székben. A jegybank mindentől és mindenkitől független. Az Országgyűlés érje be egy publicisztikai pamflettel, beszámoló helyett. Amit a haverok megnyertek, azt jegeljük veszteségként egy évtizedig a jegybankban. A jegybank kereskedelmi bank is volt, amellyel élvezet kereskedni, mert mindig veszít. Kereskedelmi műveleteire természetesen nem vonatkozott az üzleti bankok törvénye, mert jegybank, de a számviteli törvény sem, mert független. Ha függetlenként azt teszi, amit tennie kell, és kiáll a forint védelméért, ecetes bunkóval érzéstelenítik az elnököt, hogy ne fájjon neki az álságos kritika. Ideje lenne összefoglalni, mibe került eddig az írástudók naivsága és árulása. Kecsegtet-e még reménnyel János bácsi és Juliska néni hite? Odalett nyomtalanul az állam termelővagyona, miközben adóssága az egekig nőtt. Ma nem arról szól a nóta, mint 1990-ben, hogy az állami cégek nyereségét elvitte az adósságszolgálat, hanem arról, hogy erre az összes magyar állampolgár öszszes személyi adóbefizetése sem elég. A multiprofitok tízszer olyan gyorsan nőttek, mint a nemzeti jövedelem. A reformok mindig a nemzet jövedelméből vonnak el, nem a multiprofitokból.
Így érthető, hogy miért olyan kivonulós manapság az állam. Az állam ma sem nem gyenge, sem nem erős, mert nem is létezik abban az értelemben, mint aki a magyar állampolgárok érdekében cselekszik. Jól szemlélteti ezt a tényt, hogy az Óföldeák melletti gázvagyont kiengedte a kezéből. Veszett ennél több Mohácsnál? 600 milliárd köbméter földgázról van szó, ami az ország több mint negyvenéves szükséglete. Fogyasztói áron (103 Ft/m3), ami 240 milliárd eurót tesz ki. Ez nem Magyarország, hanem az Európai Unió több mint kétéves költségvetése. Nem elég a magyar vagyon, a kultúra is legyen a miénk, igazi multikulti. Már a magyar heraldikát is jobban tudják. Aki tiltakozik, az mucsai, nyilas, de lehet antiszemita is. Van választék. Ideje felébredni. Akik tovább is a liberális ábrándot kergetik, gyűrjék össze, amit olvastak, és ábrándozzanak tovább.

A szerző volt miniszter