Behódolás helyett

Az európai keresztények és a szekularizáció hívei egy csónakban eveznek.

Ez a szembenállás azért szerencsétlen, mert nem segíti annak felismerését, hogy a kereszténység és a szekularizáció hívei Európában akarva-akaratlanul egy csónakba kényszerülnek a nyugati civilizációt ért kihívások következtében. E kihívások egyike éppen az iszlám részéről érkezik. Fontos rögtön hozzátenni, hogy a problémát nem általában az iszlám mint vallás jelenti, de hol szorosabban, hol kevésbé szorosan kötődik ahhoz. Az egyik kihívás, sőt konkrét fenyegetés az „iszlamizmus” – az iszlám vadhajtásának tekinthető politikai radikalizmus –, amely gyakran terrorcselekményekben ölt testet. Ezeknek a célja pedig jellemzően nem konkrét követelések kiharcolása, hanem civilizációnk meghátrálásra kényszerítése: annak elérése, hogy akár közvetlenül a terror hatására, akár az ellen fellépve minél többet feladjunk a szabadságunkból (lásd a szabadságjogok számtalan korlátozását az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után).

A másik kihívás a bevándorlásból fakad, amikor az nem jár együtt társadalmi integrációval. A Nyugat-Európába érkező mozlim bevándorlók egy része – természetesen nem mindegyikük! – nem fogadja el a többségi társadalom értékeit, hanem ezek ellenében őrzi saját szabályait és életmódját, mintegy külön elbírálást követelve magának. Ilyen az a gondolat, hogy az európai mozlimokra a saríának, az iszlám szokásjognak kellene vonatkoznia, amit emlékezetes módon 2008-ban Rowan Williams canterbury érsek is felvetett. Az utóbbi példa is jelzi, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a keresztény európaiak mintha egy platformra kerülnének a mozlimokkal a szekuláris állammal szemben. Ez azonban komoly hiba volna részükről.

Az állam és az egyház szétválasztása olyan érték, amit a keresztényeknek is pártolniuk kell, mert ez a vallásszabadság alapfeltétele, így az ő szabadságuké is. Houellebecq könyvének egyik üzenete, hogy ha Európában állam és vallás újra közeledni kezd egymáshoz, demográfiai és egyéb okokból egyáltalán nem biztos, hogy az a kereszténységnek kedvez. Bár éppen Franciaországban láthatjuk extrém példáit a túlhajtott laicizmusnak (a kereszt nyilvános viselésének tilalma, II. János Pál szobrának nemkívánatossá válása), erre semmiképpen sem az a válasz, hogy az államnak egyes vallási értékeket egyoldalúan védenie kellene. Hiszen nincs garancia arra, hogy ez a védelem mindig is a mi keresztény (katolikus? protestáns?) értékeinket fogja megilletni.

A másik oldalról viszont a szekularizáció híveinek is fontos lenne nagyobb érzékenységgel fordulniuk a kereszténység felé. Ennek okai részben történetiek: ismereteink szerint a kereszténység az egyetlen nagy világvallás, amelynek teológiai alapjain állam és egyház szétválasztása létrejöhetett, s ezáltal a mai értelemben vett szabad, plurális társadalmak kialakulhattak. Így e hagyomány nem esetleges, hanem integráns része Európa történelmének. A keresztény gyökerek hangsúlyozása pedig nem puszta lózung, hanem többek között éppen azért fontos, mert más vallásoktól, különösen az iszlámtól idegen az állam és az egyház általunk megszokott elkülönítése.

Mindemellett azt is meg kell említeni, hogy a szekularisták által dédelgetett kép a vallás utáni szép új világról puszta illúzió. Nyugat-Európát leszámítva a világban épphogy nem a vallások eltűnése, hanem társadalmi-politikai szerepük újbóli felértékelődése figyelhető meg. Ráadásul – s ez Hollebecque könyvének másik alapvető üzenete – ahol spirituális vákuum keletkezik, azt előbb-utóbb egy másik vallás fogja betölteni. Vagyis a kereszténység teljes feladása, örökségének felszámolása más hitrendszerek, elsősorban a nyugati civilizáció számos vívmányával (önmagában) nem kompatibilis iszlám előtti „behódolást” készíti elő.

Behódolás helyett tehát az európai keresztényeknek és a szekularizáció híveinek meg kell találniuk a közös alapot. Ez nem más, mint az állam és az egyház ésszerű szétválasztása, amely azonban nem csap át a kereszténységgel szembeni intoleranciába, hanem kellő érzékenységgel viszonyul annak jelképeihez és a benne rejlő értékekhez. A fenti példára visszatérve: a keresztényeknek nem érdemes az őket sértő karikatúrák vagy egyéb megnyilvánulások miatt a szólásszabadság korlátozását követelniük az államtól, a világiasan gondolkodóknak viszont nem árt felismerniük: e megnyilvánulásoknak ma már nincs különösebb „sportértékük”, sőt áttételesen maguk alatt vágják a fát a számukra kívánatos társadalmi berendezkedés alapjául szolgáló hagyomány gyengítésével.

A keresztények és a szekularisták e „szövetségének” – melynek normális körülmények között magától értetődőnek kellene lennie – nem szabad kifejezetten az iszlámmal szemben megköttetnie. Ennek alapja a nyitott és kiegyensúlyozott társadalom megőrzésének igénye kell, hogy legyen, amelyben bármilyen hitű állampolgárok megtalálhatják a maguk helyét. A kereszténység háttere híján csak egy identitását feladó Európa jöhet létre, szekuláris berendezkedés híján pedig egy, a saját szabadságát feladó Európa. Még az ideérkező mozlimoknak is az az érdekük, hogy ez ne így legyen, hiszen csak egy szabad, magabiztos Európa lehet képes valóban integrálni őket.