Átlépni a drótkerítésen

Ha erőszakot alkalmaznának a határrendészeink, abból mekkora álemberi jogi patália lenne!

Félreértés ne essék, nem kívánok csatlakozni az álemberi jogi aktivisták kerítésellenes hisztériájához. Ellenkezőleg: én magam kerítéspárti vagyok. Azért, mert nincs más megoldás. A szívem elszorul, amikor látom ezt a tömeges emberi tragédiát, ezeket a szerencsétlen, kiszolgáltatott embereket, és legfőképp a gyerekeket, de mégis azt kell mondanom, hogy nincs más megoldás. Jelenleg 60 millió ember van úton a világ országútjain. Úgy járhatunk, mint a Római Birodalom kétezer évvel ezelőtt: maga alá temet bennünket is a népvándorlás.

Miután az Európai Unió megint teljességgel tehetetlen, a leginkább érintett tagországoknak maguknak kell kézbe venniük az ügyet, ezt jól látja az Orbán-kormány. Viszont fölteszem a kérdést: mi értelme lesz a kerítésnek a határozott cselekvésre lehetőséget biztosító jogszabályi háttér nélkül? A válaszom: semmi! Ezt a hátteret nem garantálja sem a Fidesz törvényjavaslata az emberi jogi kérdésekben biztonságosnak mondható országok meghatározásáról – nem hiszem, hogy bármelyik szomszédos ország kizárható lenne ebből a kategóriából –, sem a Jobbiké a határrendészeti őrizetről. Ha ugyanis az illegális határátlépőt elfogják, és történetesen nincsenek papírjai (mert tudatosan megszabadult tőlük), akkor pár napra határrendészeti őrizetbe kerül, amely idő alatt elbírálják az esetét. És persze kap egy figyelmeztetést: el ne próbálja hagyni a menekülttábort, mert ha megteszi, akkor irgum-burgum. Nesze semmi, fogd meg jól! Röhög egyet rajtunk, és rosszabb esetben még aznap leszedik Győrben a vonatról, jobb esetben átjut Bécsbe. Ez utóbbi azért a jobbik eset, mert akkor a „sógorok” bajlódhatnak vele, nem mi.

Alekszandar Vucic szerb kormányfő jajveszékel a magyar kerítéstervek miatt. Nos, a szerb hatóságok eddig nem törték össze magukat azért, hogy a menekültáradatot a saját déli határaiknál vagy országukon belül feltartóztassák. Ellenkezőleg! Szinte maguk vezették a magyar határra a menekülőket. Tóbiás József, az MSZP elnöke egységes uniós fellépést szorgalmaz. Nos, éppen ez a gond: a brüsszeli impotens vízfej képtelen normális cselekvésre, ezért kell drasztikus lépéseket tenni nemzeti hatáskörben!

De mi lesz, ha majd áll a kerítés? Átmásznak rajta, alagutat ásnak alatta, átvágják drótvágóval, és özönlenek tovább. A határrendészet továbbra is tehetetlen lesz, hiszen erőszakot nem alkalmazhat, ha a határsértő méltóztatik engedelmeskedni, akkor bekísérik a zárt (?) menekülttáborba. Azért tettem ki a kérdőjelet, mert mitől zárt, ha nem tarthatók bent a menekültek? Ha erőszakot alkalmaznának a határrendészeink, abból mekkora álemberi jogi patália lenne! Így az egész egy bohózat, a kerítésre fordított összeg pedig kidobott pénz.

Milyen ezzel szemben az Egyesült Államok gyakorlata? Az amerikai határrendészetről megy egy sorozat az egyik ismeretterjesztő adón. Amerikai– mexikói határ: 1400 kilométer hosszú kerítés. Ha mégis átjut valaki, akkor nem tárgyalnak vele, még aznap átteszik a másik oldalra. Nincs határrendészeti őrizetbe vétel, nincs „elbírálás”, de nem nyüzsögnek ott álemberi jogi aktivisták sem. Az ottani felfogás – mégpedig jog- és erkölcsi felfogás – szerint az illegális határsértő az, aminek nevezik: határsértő, aki megsértette az Egyesült Államok törvényeit.

Mielőtt visszaküldik a határon, ujjlenyomatot vesznek tőle, regisztrálják, és közlik vele: tekintve, hogy megsértette az amerikai törvényeket, most már legálisan sem fogják beengedni, mivel priusza lesz a bűnügyi nyilvántartásban. Legálisan bárki jöhet, menedékjogot kérhet, az Egyesült Államok népe, hatóságai befogadják, sőt minden segítséget megadnak neki a beilleszkedéshez! Láthattam egy tömeges állampolgársági eskütételt Bostonban: a befogadott menekültek felesküdnek az alkotmányra, és amerikai állampolgárok lesznek. Ehhez annyit kell tenniük, hogy még külföldön, egy amerikai képviseleten hivatalosan benyújtják a menekültjogi kérelmüket. Így a valós menekültek nem embercsempész bandáknak fizetik ki kevéske pénzüket, hanem arra fordítják, hogy eljussanak valahol egy amerikai konzulátusra. Az Egyesült Államokban való honosítás során előnyt élveznek azok, akiknek diplomájuk, szakképzettségük van. Kizáró ok viszont a priusz, valamely fertőző betegség, valamint a legális papírok hiánya.

Átfogó, hosszú távú megoldást persze csak a nemzetközi összefogás jelenthet, de ez nem korlátozódhat a menekültkérdés kezelésére. A baj gyökereit kell kiirtani, és ehhez bizony hozzá kell férni, tehát oda kell menni ezekhez a gyökerekhez! A Nyugat elkövette azt a hibát az elmúlt húsz-huszonöt évben, hogy előbb visszavágott valamilyen terrorcselekményért, „odament” katonai erővel (például Afganisztánba, Irakba), majd kivonult onnan. Emlékezzünk csak, hogy két öbölháború is volt nemrég, apa és fia vívta őket: idősebb George Bush és George W. Bush. Holott Szaddám Huszein ügyét már az első öbölháború során le lehetett volna rendezni. Akkor volt is valós casus belli: Kuvait lerohanása. A második öbölháborúban már egy hamis casus bellit kellett kitalálni, hiszen utólag kiderült, nyoma sincs tömegpusztító fegyvereknek.

„Oda” kell mennie a Nyugatnak, és ott is kell maradnia, katonai, politikai, gazdasági és erkölcsi erejével, mindaddig, amíg nem konszolidálódik végleg a helyzet, más megoldás nincs. Viszont arra kellene hatalmas összegeket fordítani, hogy ezeket a társadalmakat gazdaságilag felvirágoztassák, elegendő munkahelyet és létbiztonságot teremtsenek – vagyis ott tartsák az embereket saját hazájukban. Az olyan rákos daganatokat, mint az Iszlám Állam, egyszerűen erővel ki kell metszeni, de úgy, hogy többé ne éledhessenek újra! Miért nem nyújt a Nyugat segítséget – katonai és gazdasági jellegűt egyaránt – Nigériának a Boko Haram ellen, vagy Líbiának, Szomáliának, Szudánnak és Jemennek az egységes állam megteremtésére?

Határozottságra, erőre lenne szükség, és akkor megszűnnének a tömeges migráció okai. Ebben kellene gondolkodnia a Nyugatnak, különösen az Európai Uniónak, nem pedig abban, hogyan osszák el az érintett országok egymás között a menekülteket.

A szerző közgazdász