Konfuciusz és államkapitalizmus

Európában elképzelhetetlen az a szorgalom, amellyel a kínaiak dolgoznak.

E tulajdonságnak is köszönhetik, hogy mostanra már vége van annak a világnak, amikor a kínai gyártmány egyértelműen a silány minőséget jelentette. A 2008-as világválsággal szinte egy időben újabb paradigmaváltást hajtott végre Peking, és most már saját fejlesztésekkel és márkákkal hódítja meg a világpiacot. Így kerültek a rakétatechnológia, a napelem- vagy a mobiltelefon-gyártás élvonalába, s csak idő kérdése, amíg az autóiparban is nagyot alkotnak. Európában ma még nevetségesnek tartják a kínai autókat, de lehet, hogy öt év múlva a magyar átlagpolgár is kínai autót akar majd vásárolni.

A kínai modernizáció azonban távolról sem jelenti a nyugati minták szolgai átvételét vagy a keresztény etika bárminemű térhódítását. Helyette a konfuciánus tanok, a kommunista retorika és az államkapitalizmus sajátos hibridjét alkotta meg a párt, amely hivatalosan ma is a szocializmust építi. Ugyanakkor a világ legnépesebb országaként náluk más az emberi élet értéke. Talán ennek is köszönhető, hogy a gazdasági fejlődés oltárán hosszú ideig föláldozták a környezetet és az emberi egészséget, hiszen sokkal könnyebb úgy fejlődni, hogy nem kell bíbelődni holmi környezetvédelmi szabályok betartásával. Meg is lett az eredmény: megszokott kép a kínai iparvárosokban, hogy a szmog miatt az utca túloldalára se lát el a járókelő. Mostanra azonban – miközben a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát az ország – változni látszik a helyzet. Egy idén májusban hozott kormányhatározat szerint csak a légszennyezés visszaszorítására 300 milliárd dollárt költenek 2017 végéig. A szigorúbb környezetvédelmi előírások ellen vétő vállalkozásokat pedig időlegesen vagy véglegesen bezárhatják. Az ország vezetői számára ugyanis nem okoz gondot egészen radikális intézkedéseket hozni, ha a vétkesek szembemennek a társadalmi érdekkel. Persze lehet azon vitatkozni, vajon helyes-e ez a módszer, azon azonban nem, hogy hatékony. Európában vagy az Egyesült Államokban ilyen esetben a megbüntetett vállalkozás évekig elhúzhatná jogi trükkökkel a határozat végrehajtását, ám Kínában ez a lehetőség szóba sem jöhet. Ahogy a nyugati világban az is elképzelhetetlen lenne, hogy kiemelkedő kárt okozó, sokat lopó vállalatvezetőt vagy pártfunkcionáriust kivégezzenek, ami az ázsiai országban, kis túlzással, mindennapos dolog. Érzékletes példája lehet ennek a múlt heti, több mint száz halálos áldozatot követelő tiencsini robbanás utóélete: fegyelem- és törvénysértés gyanúja miatt azonnal eljárást indítottak a kínai állami munkabiztonsági hivatal igazgatója ellen, és aligha ússza meg szárazon az a cég, amely minden előírásnak fittyet hányva több száz tonna rendkívül mérgező anyagot tárolt a kikötőváros ipari negyedében, a lakóházak közelében.

De akkor sem jön zavarba a pártvezetés, amikor a felemelkedés eszközeként használt szabad piac mond csődöt. Az idei nyár jó példája ennek. Szakértők már régóta mondogatták, hogy az elmúlt évtizedek kínai növekedési modellje kifulladt, és át kell állni a belső fogyasztás diktálta fejlődésre. A gazdaság lassulását jelző hírek megjelenése után kitört júniusi tőzsdepánikot követően – amikor néhány hét alatt elvesztették értékük harmadát, azaz 3300 milliárd dollárt a kínai részvények – is kemény eszközökkel élt a párt. Betiltották többek között a shortolást (az árfolyamesésre való spekulációt), a vállalatvezetőknek és tulajdonosoknak pedig azt, hogy túladjanak saját részvényeiken. Ezzel nagyjából sikerült is stabilizálni az árfolyamokat. A csapásoknak azonban még nem volt vége: augusztus elején kiderült, hogy júliusban 8,3 százalékkal esett vissza az export. A kormány itt sem volt rest, s három lépésben 3-4 százalékkal gyengítette a jüant, hogy ösztönözze a kivitelt. Ez esetben összekötötték a kellemest a hasznossal, ugyanis Kína már régóta szeretné elérni, hogy a jüan bekerüljön a Nemzetközi Valutalap (IMF) valutakosarába, a dollár, az euró és a japán jen mellé. A valutaalap pedig akkor lát erre esélyt, ha a jüan értékét egyre inkább a piac határozza meg, a leértékelés pedig ebbe az irányba tett lépésnek tekinthető.

Úgy tűnik tehát, hogy a kínai gazdaság mostanában ért el egy olyan ponthoz, ahol már nem elegendő a jól megtanult világszínvonalú gyártástechnológia. Ahhoz, hogy továbbfejlődjön, szükség lenne egy olyan fejlett belső piacra, amely képes felvásárolni azt a töméntelen mennyiségű terméket, amelyet a kínai gyárak ontanak magukból. És talán itt fordul visszájára a kínaiak sok tekintetben hasznos takarékossága. Van ugyan egy szűk réteg, amely már természetesnek tartja a nyugati értelemben vett költekezést, de nem alakult még ki az a széles középosztály, amely biztos felvevőpiacot jelentene az ipar számára. A kínaiak többségében még él az évszázados ösztön, hogy minél olcsóbban, minél takarékosabban kell élni, mert soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Az európai és amerikai versenytársaknak azonban nem szabad elfelejteniük, hogy a gazdasági problémákra gyorsan és kötöttségek nélkül válaszoló kínai döntési mechanizmus hatalmas versenyelőnyt jelent a különböző megfontolások miatt lassú nyugati szabályozási rendszerrel szemben. Lehet, hogy a kínai vezetők a belső piac bővítésére is tudják már a megoldást?