Létezésünk ünnepe

A ’45 előtti és ’90 utáni történelemkönyvek segítségével és némi józan paraszti ésszel talán közelebb juthatunk az igazsághoz.

Augusztus 20. sokaknak a Szent Jobb-körmenetet, másoknak az esti tűzijátékot, nosztalgiázóknak vízi és légi parádét, megrögzött kommunistáknak pedig még mindig a ’49-es sztálini alkotmány és a Népköztársaság ünnepét jelenti. Mindenesetre egy 1991-es törvény értelmében ez a nap nemzeti és egyben hivatalos állami ünnepünk is. Bevett szokás államalapításunk ünnepének mondani e napot, az élénkebb fantáziájúak mindjárt maguk elé képzelhetik, ahogyan István király augusztus 20-án létrehozta az első kormányablakot mint állami létünk fundamentumát, s ünnepélyesen átadta az első ideiglenes tartózkodási engedélyt Vencellin bajor lovagnak, amelyet természetesen már akkor is az Erdős Ákos-féle Állami Nyomda gyárthatott. Akinek kevésbé szárnyaló a képzelete, a ’45 előtti és ’90 utáni történelemkönyvek segítségével és némi józan paraszti ésszel talán közelebb juthat az igazsághoz, miről is szól ez a nap.

Valójában mi történt augusztus 20-án? Negyvenöt évvel István halála után, 1083-ban e napon I. László király – VII. Gergely pápa hozzájárulásával – oltárra emeltette elődje relikviáit a székesfehérvári bazilikában, vagyis szentté avatta őt. Nagy Lajos királyunk alatt vált egyházi ünneppé, de csak 1818 óta tartanak Szent Jobb-körmenetet, amely csupán a Bach-korszakban és a kommunista diktatúra idején szünetelt (értsd: betiltották). Eredendően tehát egyházi ünnepről van szó, amelyet a Horthy-korszakban, 1938-ban minősítettek át nemzeti és állami ünneppé. Nem mellékesen nagy királyunk tisztelete összekapcsolódott a magyarság azon jogos igényével, hogy az István által alapított államot ismét egybeforrassza, a Trianonban elszakított országrészeket visszacsatolja a csonkolt hazához. István jelentőségét mutatja, hogy nemcsak a nyugati, hanem immár a keleti keresztény egyházak is szentként tisztelik őt. Vitán felül áll, hogy dicsőséges és korszakos magyar uralkodó volt, aki a korabeli európai erőviszonyok közepette Magyarországot nagyhatalommá tette. Ezt mai békaperspektívánkból elég nehéz elképzelni, pedig érdemes lenne: önbizalmat és hitet adhat, ami segít felnőni eleinkhez.

Csak egy példa korabeli nagyságunkra: II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta a Magyar Királyságot, majd rövidesen rommá vert sereggel távozott az országból, miközben az őt üldöző magyar könnyűlovasság még Bécset is elfoglalta.

Ilyen erős lett volna az alig harmincéves magyar állam? – tehetjük föl a kérdést. Úgy tűnik, igen. Ám a kérdés második felét érdemes lenne alaposabban körüljárni. Vagyis: tényleg csupán harmincéves államról beszélhetünk? Egyáltalán, mi az, hogy állam? Mikortól állam az állam? Georg Jellinek német jogtudós meghatározása szerint az állam „a földfelszín elhatárolt területén letelepedett, legfőbb hatalommal rendelkező és ezáltal egységgé összefogott emberi sokaság”. Elhatárolt terület és egység – ezek a kulcsszavak. 899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király tizenötezer fős hadseregét. A Sváb Évkönyvek szerint 902-ben a magyarok „usque ad solum”, azaz a föld színéig rombolták a Morva Fejedelemséget, amelyet előtte fél évszázadig még bolgár segítséggel sem tudott legyőzni a keleti frank birodalom. 907. július 4. és 6. között Brezalauspurchnál (a mai Pozsony) Árpád fejedelem seregei megsemmisítő vereséget mértek a Luitpold bajor őrgróf, Hatto mainzi érsek és Theotmar salzburgi érsek által csatarendbe állított százezres nyugati haderőre, amelyet maga a pápa is támogatott. Három évvel később a keleti frank királyság főerőit győzték le őseink két csatában.

Hogy is mondta Jellinek? Elhatárolt terület és egység. A 896-os, László Gyula szerint úgynevezett második honfoglalás után néhány éven belül kiterjesztettük uralmunkat a Kárpát-medence java részére, ami azért sem okozhatott nehézséget, mert a területet – a történész kettőshonfoglalás-elmélete szerint – nagyrészt már magyarok lakták, akik 670 táján érkeztek ide. Ezt külföldi és magyar források (például az óorosz Nyesztor-krónika, a Widukind-krónika, a Tarih-i Üngürüsz ősgeszta, Anonymus és Kézai Simon művei vagy éppen a Képes Krónika) mellett egyebek között a két különböző időpontban érkező népesség azonos temetkezési szokásai és egymást kiegészítő szállásterületei bizonyítják. Az a tény, hogy néhány évvel Árpád honfoglalása után a magyar haderő sorozatban legyőzte a korabeli Európa legszervezettebb hadseregeit, szilárd hátország és jól szervezett, egységes államhatalom nélkül elképzelhetetlennek tűnik. De ha feltételezzük, hogy legkésőbb 900 körül a magyarságnak már önálló állama volt, érthető, hogy nemcsak könnyedén megvédte magát a külső támadásoktól, de arra is jutott ereje, hogy támadásaival más európai országok hatalmi viszonyaiba beleavatkozzon.

Mert valahogy nem áll össze a történelemkönyvekben sugallt kép a barbár, nomád magyarokról, akik kizárólag szokatlan harcmodoruknak és szerencséjüknek köszönhetően évről évre tönkreverik fél Európát, majd csata után hazamennek jurtáikba, és mindenféle központi irányítás nélkül tengnek-lengnek, mígnem 1000-ben megérkezik István, és bevezeti a magyar államot. Egyúttal Nyugatról érkező művelt papok segítségével, illetőleg tűzzel-vassal megtéríti műveletlen, pogány népét. Régészeti leletek sora bizonyítja, hogy avar őseink tekintélyes része már a VII–VIII. században fölvette a keresztény hitet: a Kárpát-medence különböző pontjain föltárt sírjaikból keresztek, Krisztus-ábrázolások, bibliai jeleneteket ábrázoló szíjvégek kerültek elő. László Gyula szerint a szíjvégen található motívumok egyértelműen viselőik hitvilágára utaltak. István korában tehát már több évszázada ismerhette a magyarság a keresztény hitet, s nem magának a vallásnak az elfogadtatása járt komolyabb nehézségekkel, hanem az ahhoz kapcsolódó kötelezettségeké, mint amilyen az egyházi tized (dézsma). István fő műve tehát a kereszténység államvallássá tétele, a magyar keresztény egyház megszervezése. A pápai korona elfogadása (ami feltehetőleg nem azonos a mai Szent Koronával) pedig mai nyelvre lefordítva valami olyasmit jelenthetett, hogy a Nyugat elismerte a Magyar Királyságot. S ez bőven elég ahhoz, hogy az utókor elismerje, tisztelje István művét.

A városligeti Királydombon eljátszották Szörényi–Bródy nagyszerű művét, az István, a királyt. Ahogy bemutatása óta korábbi évtizedekben, úgy ez ma is alkalom arra, hogy a jelenkor embere ízlése szerint István vagy Koppány pártjára álljon. Ünnepi beszédeikben politikusaink idén is hangsúlyozzák majd István jelentőségét, vagy ahogyan a rockoperában énekli Varga Miklós: „Rómába vezet minden út, vagy pusztulásba.” De honnan tudja ezt olyan nagy bizonyossággal a mai kor embere? Történészektől gyakran halljuk, hogy a történetírást nem szabad feltételezésekre alapozni. De akkor miért állítják kizárólagosan, hogy a Bizánc hitére tért Koppánnyal elvesztünk volna? Úgy gondolom, ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Az akkori magyarok életereje, leleményessége (gondoljunk az előbb említett pozsonyi csatára) annyira kiemelkedő volt, hogy van okunk azt gondolni: más utat választva is a túlélés felé vezettek volna minket. Ám egyedül az istváni út a bizonyosság, hiszen azon jártunk. Augusztus 20-án tehát azt érdemes ünnepelni, hogy vagyunk, létezünk.

(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 17-i számában jelent meg.)